Néztem az eget. A Nap már lenyugodott, a Hold viszont még nem kelt fel. A csillagok is csak halványan pislákoltak. Sötét volt, de nekem éppen megfelelt. Néztem az eget és gondolkodtam.

   Most már nem is tudom igazán, hogy min, de akkor nagyon fontosnak tűnt. Mintha bánatos is lettem volna. Nem tudom. Nem emlékszem valami sokra az elmúlt pár napból. Talán majd eszembe jut, ha eljön az ideje – legalábbis ezt mondták nekem.

   Talán ha két napja vagyok itt, de még ezt sem tudom biztosan. Mire magamhoz tértem, már semmire sem emlékeztem. Azóta sem tudok választ adni azokra a kérdéseikre, hogy ki vagyok, honnan jöttem és miért. Bár tudnám. Lehet, ezen gondolkodtam azon az éjszakán is. Nem tudom.

   Az egyetlen emlékem az a pillanatnyi kis foszlány, mikor álltam a sötétben és merengtem valamin. Valamin, amiről fogalmam sincs, hogy mi lehet. Talán a nevem vagy a kilétem lenne az?

   Egyáltalán most hol vagyok, és miért vagyok itt? Azt mondták nekem, hogy egyszer csak besétáltam ide és összeestem. A ruháim szinte teljesen leszakadtak rólam; az egész testemet föld és alvadt vér borította, bár még csak egy karcolást sem találtak rajtam. Legalábbis ezt mondták. Ki tudja, mi igaz és mi nem…

   Bár szó mi szó, tényleg nincs rajtam egy árva horzsolás sem és a nyúzott külsőm alapján ki van zárva, hogy egy hétnél korábban érkeztem volna. A hajam menthetetlenül összebogozódott és még többszöri mosás után is köveket szedegettem belőle, így mikor segítségért fordultam hozzájuk, egyből ollóval estek neki, meg sem próbálták kibogozni. A tincseim egykor gesztenyebarnák lehettek és szép hosszúak, míg most szinte fiúsan rövidek és már-már feketék. A körmeim közül több is beszakadt, mintha puszta kézzel kapartam volna ki magam a sírból, ami a bőröm holtsápadt színéből ítélve, akár még elképzelhető is lenne.

   Az itt tartózkodásom ideje alatt még nem igazán ettem. Nem arról van szó, hogy nem hagytak, hiszen mióta csak magamhoz tértem, egyfolytában kínálgattak. Legalábbis egy darabig. Ugyanis egyik alkalommal, az undorom ellenére – pedig az étel istenien nézett ki –, nagy küszködve lenyeltem pár falatot, azonban a szervezetem elutasította azt és felöklendeztem. Ráadásként pedig még rosszabbul is lettem, mint voltam. Ezek után már csak puszta vizet adtak; szerencsére azt meg tudtam inni. Az elmúlt pár napban még csak meg sem éheztem. Mi vagyok én?

   Az itteni emberek Niuk-nak hívnak, ami a nyelvükön elveszett lány-t jelent. Két nyelvet beszélnek: az Ősi nyelvet, amit csak az idősek ismernek teljes egészében, és azt, amit én is megértek. Bár eleinte, mikor szóba elegyedtem valamelyikükkel, megjegyezték, hogy olyan „régiesen” beszélek. Nekem is feltűnt, hogy rengeteg olyan szavuk van, amit megértek, ha kimondják, de én teljesen máshogy ejtem vagy ragozom.

   Az emberek, akik befogadtak, kedvesek és segítőkészek. Egy hatalmas barlang belsejébe épített házcsoportban laknak. Azt mondták, hogy van a közelben egy nagyobb település is és olyan ezer nem tudom mire (valami ismeretlen mértékegységet mondtak) van egy hatalmas város, ami az ország szíve. A barlangrendszerből még egyszer sem engedtek ki, de megígérték, majd ha megerősödöm, kivisznek a farmra, és talán beutazunk a közeli városkába is.

   Ebben a kis tanyában összesen huszonkét ember él. Hárman megállapíthatatlan korúak (egy férfi állítása szerint), de mint megtudtam, már itt voltak, mikor az őseik jópár emberöltővel ezelőtt megérkeztek. Hat gyermek van, öt felnőtt nő, és pár tinédzser. A többiek férfiak. Így mindannyian együtt olyanok, mint egy nagy család. És most már én is hozzájuk tartozom.

   Megismertem egy nagyjából velem egyidősnek kinéző lányt. Szinte a testvérének tekint. Mivel ő néhány hónap múlva nagykorú (vagyis tizenhét) lesz, engem is akörülire saccoltunk.

   Ma reggel körém gyűltek és azt mondta nekem az egyik idősebb nő, hogy az Öregek látni akarnak engem. Az a nő, aki a gondjába vett, lámpákat hozott, majd a fogadott testvéremmel a nyomomban, mélyen bevezetett minket a barlangrendszerbe.

   A lámpáink sárgás fénye hirtelen egy kisebb üreg falait világítja meg előttünk, a nagyjából velem egymagas, fojtogatóan szűk folyosó helyett. A levegőt enyhe füst és különféle növények megnyugtató aromája lengi be. A teremből állatbőrökkel eltakart, emberméretű rés nyílik egy másik, egyelőre ismeretlen üregbe. A kettőnket vezető nő lerakja a lámpáját a földre és int nekünk, hogy tegyünk mi is így. A fogadott testvérem remegve foglalja el helyét a nő jobbján, míg engem a másik oldalra állítanak.

   Belépünk a nyíláson, és lélegzetelállító látvány tárul a szemem elé:

A hatalmas csarnok falait lilán és kéken derengő moha borítja be, és mindenhol óriási cseppkövek meredeznek hol a föld, hol az ég felé. A gyilkos hegyű képződményekről szárított növények tömkelege lóg. A terem szinte tökéletes kör alapú, középen pedig három, trónra hasonlító szikla öleli körbe a lobogó máglyát. Hirtelen tudatosul bennem, hogy nem vagyunk egyedül. Igaza volt annak a férfinak; az a három ember, akik a tűz körül ülnek, látszólag mintha kortalanok lennének, de a tekintetük hosszú évek bölcsességét rejti magában.

   A kísérőim hirtelen köhögni kezdenek, mire az Öregek intenek nekik. Hátrafordulok és meglátom, amint a fogadott testvérem még egy utolsó pillantást vet rám, majd eltűnik az állatbőrök mögött.

   – Gyere közelebb! – szólal meg a hátam mögött egy egyhangú kánon.

   Ijedtségemben élesen beszívom a levegőt, és enyhén fulladozni kezdek. A tömény füstszag könnyeket csal a szemembe. Szinte vakon teszek pár tétova lépést feléjük, de megtorpanok. Tetőtől talpig végigmérnek, majd közelebb intenek. Minden mozdulatuk kecses, könnyed és tökéletesen összhangban van a többiekével. Látszólag mindhárman teljesen egyformák, ám mégis érezhetően különbözőek.

   Visszafojtott lélegzettel indulok el és ezúttal meg sem állok a terem közepéig. Három élénk, lila szempár szegeződik rám, majd három egyformán nemtelen és kortalan hang jelenti ki tárgyilagosan:

   – Válaszokat szeretnél.

   Némán bólintok. Többre nem telik tőlem.

   – Gyere közelebb. – szólal meg most a tőlem jobbra ülő egyedül.

   Felé lépek, mire a bal oldalamról halk mormolás üti meg a fülem. A máglya fölött rápillantok a harmadik Öregre, és látom, amint éppen egy marék csillámos port szór a lángokba. A tűz szikrázni kezd, és élénkvörös füsttel borít be mindnyájunkat.

   – Lélegezz! – hangzik a kánon, majd a jobbomon ülő hirtelen megragadja a karom és magához ránt.

   Mély lélegzetet veszek. A tüdőmet mintha jeges víz töltené meg, a testem görcsbe rándul. A fejemet egyik pillanatról a másikra lángoló képek töltik meg, majd a valóságot elvesztve lebegek a tűzben és élem újra… a halálomat…