A kis pók némán hallgatta a halk szipogást. Mozdulatlanul ült a sarokban kezdetleges hálójának esetlenül kifeszített szálai között. Onnan figyelte a félhomályos szobában az ágyon összegömbölyödött lány meg-megremegő vállát.

   Sajnálta szegény teremtést. Nem tudta, pontosan mi lehetett az oka, de mostanában sokat sírt. Mindig egyedül, szinte teljesen hangtalanul, mintha nem akarta volna, hogy bárki is megtudja. Ilyenkor hosszú percekig próbált némán levegő után kapkodni, miközben az arcát elrejtette a kezei mögött. Így nem látszódtak eltorzult vonásai. Mindig csak később, mikor már csillapodott a zokogása, bukkantak elő vörös szemei. Olyan jól ismerte már a lány arcát, hogy könnyedén vissza tudta idézni a nedvességtől összetapadt szempilláit és csillogó bőrét. Még úgy is, hogy már napok óta nem látta ilyen szomorúnak, mint most.

   – Megint azt a szörnyet nézed? – hallotta meg az anyja ismerős hangját, mire egyből felé fordította nyolc szemét.

   – Ő nem szörny, hanem ember! – próbálta védeni a lányt a kis pók, de a nála valamivel termetesebb, másik lény csak legyintett egyik hosszú lábával.

    – Egyre megy. Mindegyik ugyan olyan. Jobban tennéd, ha távol tartanád magad tőle. Ne kelljen emlékeztetnelek rá, hogy mi történt a nagyanyáddal és a legtöbb testvéreddel! – sziszegte az anyja és dühösen összecsattintotta a csáprágóit. – Ezeket mi a legkevésbé sem érdekeljük! Kegyetlenül kiirtanák mindannyiunkat, ha lehetőségük lenne rá! Soha se menj a közelébe, még csak meg se lásson, különben véged! Most is furcsa hangokat ad ki. Ki tudja, mire készül!

   – Csak szomorú...

   – Hogy lenne? Rángatózik és víz folyik a szeméből. Ez nekem inkább valamilyen betegségnek tűnik.

   – Most hova mész? – nézett utána döbbenten a kisebb.

   Ugyanis az anyapók egyetlen további szó nélkül fordult meg és kezdte szedni hét lábát. Feltűnően sántított, de a kicsi tisztában volt vele, hogy csakis a színjáték miatt. Mióta elkapta egy százlábú, ami a padláson bújt meg, és sikeresen megmenekült tőle, szerette emlékeztetni őket a hősies küzdelmére, aminek során elvesztette egy lábát.

   – El innen, egy másik szobába. Elegem van abból, hogy folyton azt az izét bámulod. Már úgyis elég nagy vagy hozzá, hogy megtanulj egyedül boldogulni! – szólt vissza, de meg sem állt. A kis pók keserédes érzéssel figyelte, amint végigszaladt a falon, egyenesen az ajtóhoz, majd rövidesen eltűnt a résen túl.

   Hát egyedül maradt. A testvérei maradéka, akiket nem ölt meg egy másik ember, már rég szétszéledtek a házban, más pókok pedig nem is voltak a lány szobájában. Most, hogy az anyja is magára hagyta, a fajából senkivel sem beszélhetett. Ám így legalább végre szabadon tanulmányozhatta a lányt, akit olyan érdekesnek talált.

    Jóformán azóta, hogy megszületett, megszállottja volt az embereknek. Lenyűgözőnek találta hatalmas méretüket és a testfelépítésüket. Olyan másak voltak hozzájuk, pókokhoz képest. Már önmagában az a tény is felcsigázta, hogy feleannyi végtagjuk volt, mint neki, de pusztán csak annyival is képesek voltak életben maradni. Látszólag igencsak értelmes lények lehettek, hiszen annyiféle eszközt használtak. A legtöbbről még csak nem is sejtette, hogy micsoda. Azokat a furcsa hangokat pedig végképp különlegesnek tartotta, amikkel egymással kommunikáltak.

   Bár az tény, hogy ő is tartott tőlük valamennyire. Összesen négyen laktak a házukban és a lányon kívül a másik három rettegett szörnyeteg volt a fajtársai szemében. Azonban vele ellentétben a többiek nem voltak hajlandóak észrevenni, hogy az ő embere még sosem ártott egyiküknek sem.

   Ő csak így gondolt rá: az ő embere. Látta mozgó képeken, amiket a lány nézett, hogy az emberek is szoktak más lényeket tartani. Megfigyelték őket és gondoskodtak róluk. A kis pók számtalanszor elképzelte már, hogy a lány az ő ilyen lénye, akivel törődnie kell. Bánta, amiért ennyire aprócska volt hozzá képest, mert így nem tudta úgy megpaskolni a lábaival a fejét, mint az emberek szokták csinálni a négylábú kedvenceikkel. Pedig biztosan tetszett volna neki. Talán még fel is vidította volna...

   Tehetetlenül nézte, ahogy a kedvenc embere éppen megtörli az arcát. Az anyját hiába nem érdekelték annyira, hogy megfigyelje a szokásaikat, a kis pók tisztában volt vele, hogy a vizes szemek és a lefelé görbülő száj a szomorúság jele volt náluk. Szívesen megvigasztalta volna őt, de legnagyobb bánatára nem tehetett semmit. Összehúzta hát magát hevenyészett hálója takarásában és megpróbált pihenni egy kicsit.

   Már ment le a nap, a lánynak pedig hamarosan aludnia kellett volna. Remélte, hogy reggelre jobb kedvre derül.

🕷

   Aznap reggel valahogyan sikerült elmulasztania a pillanatot, amikor az embere felébredt, utána pedig majdnem egy teljes napig nem látta. El sem tudta képzelni, mégis hova mehetett, vagy mit csinálhatott, de őszintén féltette. Minél tovább volt távol, annál inkább aggódott érte. Hihetetlen módon megnyugodott, amikor késő délután a lemenő Nap fényében végül kinyílt a szoba ajtaja, a lány pedig betoppant rajta.

   Komornak látszott. Az arcán nem sok érzelem volt. Első ránézésre akár még unottnak is tűnhetett volna, ám a kis pók jól ismerte már. Egyből észre is vette a szomorú csillogást, ami mindig megelőzte a könnyeket.

   A lány ledobta a hátizsákját az ágyára, majd lehuppant a földre és hátát az íróasztala fiókjainak támasztva átkarolta felhúzott térdeit. Szaggatott lélegzetet vett, közben a fejét is lehajtotta.

   A pók mozdulatlanul nézte egy darabig. Ám mikor megint meghallotta a jóformán néma szipogást, elhatározta magát. Félretette minden félelmét és kimászott védelmet nyújtó hálója mögül.

   Hosszú volt számára az út, amit a falon kellett megtennie, de nem gondolta meg magát. Sebesen szedte vékony lábait. Percek múltán el is érte az íróasztalt, amin ügyesen kerülgetni kezdte a szétszórt dolgokat.

   Olyan közel óvakodott az emberéhez, amennyire csak mert, de az asztal szélétől nem messze megtorpant. Bebújt egy igencsak aprócska papírrepülő mögé és onnan figyelte a lány finoman rázkódó vállait.

   Megint ott volt, ahol mindig: hiába szerette volna megvigasztalni, egyszerűen nem tehetett semmit. Túl kicsi volt. Ráadásul nagy eséllyel az embere nem is lenne képes megérteni őt, ha beszélni kezdene hozzá...

   Szomorúan tette egyik lábát a számára meglehetősen vastag papírfelületre. Tisztán emlékezett még arra, amikor a lány a hatalmas ujjaihoz képest kicsi papírfecnikre rajzolgatott mindenféle kedves jelecskét, majd mindegyikből hajtogatott egy ilyen repülőt. A többit mind elvitte valahova, de ezt az egyet itt felejthette, mert azóta sem nyúlt hozzá. Ha viszont tudatosan hagyta itt, akkor talán azért, mert csak erre rajzolt szívecskét. Az pedig a megfigyelései alapján a szeretetet jelentette az embereknél.

   Hirtelen remek ötlete támadt. Izgalmában toporogni kezdett mind a nyolc lábával. Viszont gyorsan összeszedte magát és lenyugodva a papírrepülő mögé sietett. Összeszedte minden erejét és nekifeszült. Az nehéz volt, de kitartásának hála, milliméterenként ugyan, de sikerült kitolnia az asztal legszélére.

   Éppen az utolsót lökte volna rajta, mikor a lány felemelte a fejét, ez pedig enyhe légáramlatot okozott. A repülő erre magától lezuhant a mélybe. A pókocska olyannyira megijedt ettől a hirtelen fordulattól, hogy ösztönösen belekapaszkodott a papírszárny csücskébe, mire az apró tárgy magával rántotta. Alig volt képes megtartani magát rajta.

   Mintha lelassult volna az idő; minden másodperc, amit a levegőben töltött, végtelenséggé nyúlt számára. Nem is annyira a landolástól félt, hiszen számtalanszor leesett már, akár a plafonról is. Apró teste túl könnyű volt ahhoz, hogy kárt okozhasson benne az ilyesmi. Viszont belegondolni sem mert, mi lesz, ha a lány meglátja. Rettegett tőle, hogy róla is kiderül, ő sem különb a házban élő többi embernél...

   Nem kellett sok ahhoz, hogy a lány észrevegye a tárgyat. Hatalmas, kisírt szemeivel követte annak mozgását. Az arcán a szomorúság mellett enyhe meglepettség is megjelent. Majd hirtelen mozdulatot tett, aminek eredményeképp a papírdarab, vele együtt a kis pókkal, éppen a tenyerére érkezett.

   A pókocska rémülten ugrott le a repülőről és eszeveszetten rohanni kezdett. Ő maga sem tudta, hova, hiszen akármerre ment, végső soron akkor is a lány felfoghatatlanul nagy kezén volt. De képtelen volt tétlenül kivárni, amíg a másik lép valamit.

   Az embere kétségtelenül észrevette, de hosszú pillanatokig nem tett semmit. Csak figyelte őt, amint ész nélkül rohangászik a bőrén. Viszont végül megelégelhette, mert leengedte a kezét a padlóra, ezzel szabad menekülési utat biztosítva apró társa számára.

   Amint tudatosult ez a kedves gesztus a pókban, menten megtorpant. Az esze azt mondta, rohanjon, hiszen ott a lehetőség, ám valahogy mégsem mozdult. Izgatott kíváncsisággal nézett fel a lány – a korábbiakhoz képest valamivel nyugodtabb – arcára.

   Az erre halványan elmosolyodott és közelebb hajolva finoman ráfújt. Viszont ezzel csak annyit ért el nála, hogy még jobban a kezére tapadt hosszú lábaival. Bár ezt nem tudatosan tette.

   Az ember talán rájött, hogy úgysem lesz képes megszabadulni tőle, mert a továbbiakban békén hagyta, a tekintetét pedig inkább a repülőre szegezte. Lassan felemelte a másik kezét is és nagy ujjaival óvatosan kihajtogatta. Az arcán hitetlenkedő mosoly jelent meg.

   – Ez az emlékeztető kellett most nekem. Köszönöm – nézett vissza a pókra könnyes, de mosolygós szemekkel. Majd felsóhajtott. – Legalább egy pók törődik velem...

   A kis lény büszkén és örömmel telve kihúzta magát nyolc lábán. Hát sikerrel járt: felvidította az emberét!