A hatalmas csarnokban viszonylagos félhomály honol. Mindent betölt a halkabb-hangosabb kattogás, ami a falakon lévő ezernyi óra mutatóinak fáradhatatlan mozgásából adódik. Azonban ezeket a folyamatos, egymással hol kaotikusan, hol összhangban összekeveredő ütemeket leszámítva egyetlen más hang sem hallatszik. Minden időtlenül áll, mintha ez a hely az időtől teljesen függetlenül, a Létezés peremén egyensúlyozna.

   Csak egy sötét árny halad lassú, kimért mozdulatokkal a felfoghatatlan méretű órák között. Nyúlánk alakja olyan finoman libben egyik szerkezettől a másikig, hogy egyetlen hangot sem kelt közben. Nem zavarja fel a szokatlan nyugalmat, akárha valójában ott sem lenne. Vagy esetleg ő is része lenne ennek a hatalmas, kattogó egységnek.

   Időnként megáll valamelyik óra előtt. Mélylila palástja alól, amin a megállapíthatatlan irányból érkező, meleg árnyalatú, gyenge fényben időről-időre arany mintázat csillan meg, kinyújtja csontos kezét. Hosszú és természetellenesen vékony ujjaival finoman hozzáér valamelyik mutatóhoz, vagy egyszerűen csak végigsimít az óriási számok valamelyikén. Arca nem látszik a mélyen aláomló csuklyától, lényéből mégis árad egyfajta mindent értő kisugárzás, mint aki tökéletesen tisztában van azzal, mit is tesz éppen, és milyen okból.

   Mikor elhalad a legkisebb óra mellett, furcsán hirtelen mozdulattal torpan meg. A kis szerkezet talán akkora lehet csupán, mint egy emberi fej. Mélyen előre hajol, sötétbe burkolózó arcát pedig közel emeli az ütemesen haladó mutatókhoz. A fejét takaró, sötét szövet szinte már hozzáér a kék és zöld színekben játszó, térképszerű mintázattal ellátott számlaphoz.

   Végtelenül hosszú percekig nem mozdul meg újra. Alakja mintha egyenesen belefagyott volna az időbe. Ám végül mégis kiegyenesedik. Ekkor kezét újfent felemeli és hihetetlenül lassan a kicsiny óra elé helyezi. Tenyere éppen a mutatók találkozásánál van, ujjai pedig felfelé mutatnak. Ez a kéztartás szinte lehetetlen lenne egy halandó számára, azonban ő láthatóan semmiféle kellemetlenséget nem érez közben.

   Hirtelen furcsa, addig jelen nem lévő energiák hasítanak bele a korábbi nyugalomba, ezzel szinte beszennyezve azt. Az árny egy szemvillanásnyi idő alatt megpördül a tengelye körül és figyelni kezd valamit. Földet söprő köpenye súlytalanul meglibben körülötte, majd lassan visszaereszkedik a padlóra. Nem látható arcát a felhangzó neszek forrása felé fordítja, ami a sarkokba beülő sötétség által egyelőre még rejtve marad a szemek számára.

   Rövidesen egy magas alak bontakozik ki az árnyakból. Kapkodó lélegzetvételeinek és az őket kísérő, fémes csörgésnek a hangja betölti a hatalmas teret, ezzel nagyban elnyomva az óraszerkezetek kattogását és zakatolását. A csend és a béke azonnal megszűnik; a levegőben feszültség, félelem és keserűség fojtogató elegye jelenik meg.

   A férfi hangosan dobbanó léptekkel siet egyre beljebb a csarnokban. Teljes testét horpadások és karcok által elcsúfított, egyébként bizonyára szépen megmunkált páncél fedi. Alvadt vértől mocskos, csorba kardját a kezében tartja. Ütött-kopott sisakját a hóna alá vette, ezáltal tisztán látszódik piszkos, sebekkel és zúzódásokkal borított, elkeseredett kifejezést öltő arca. Csapzott haja a homlokára és a nyakára tapad. Sugárzik róla, hogy nem is olyan régen még egy csata kellős közepén harcolt.

   Amikor már egészen nagy utat megtett, megtorpan és heves mozdulatokkal körbefordul. Talán keres valamit. A csuklyás alak kis ideig nem lép közelebb hozzá, mintha azon igyekezne, hogy megállapítsa, baráttal, vagy inkább ellenséggel van-e dolga. Azonban, mikor a férfi arcára még a korábbiaknál is elkeseredettebb kifejezés ül ki, ő is megmutatja magát.

   A lovag egyből észre is veszi őt. Egy röpke pillanatig mozdulatlanná dermed. Vonásaiból döbbenetet és félelmet lehet kiolvasni. Majd hirtelen összeszedi magát és féltérdre borul. A sisakot hangos koppanással teszi le maga mellé, a kardját pedig hegyével a kőpadlóhoz érinti és megtámaszkodik rajta. Fejét mélyen lehajtja, úgy szólal meg remegő hangon:

   – Hatalmas Idők Őrzője, kérlek, hallgass meg engem! Szülőfalum határában küzdöttem lovagtársaimmal, mígnem észrevettem, amint az ellenség betört a falunkba. Már túl későn értem oda, a kedvesemet pedig a szemem láttára ölték meg... Kérlek, segíts nekem! Forgasd vissza az idő kerekét, hogy időben odaérhessek és megmenthessem! – hajol még mélyebbre. Kardja hangos csattanással vágódik el a kövön, miután elengedi a markolatát és tenyereit a földre tapasztja.

   A köpenybe burkolózó alak hosszú percekig mintha csak méregetné őt. A férfi jól láthatóan remeg, páncéljának vastag lemezei fémes hangot hallatva surlódnak egymáshoz ennek hatására. Idegtépő a várakozás. Most még az órák kattogása is inkább zavarónak, mintsem földöntúlian megnyugtatónak hat.

   – Teljesítem az óhajod, ember. Ám tudd, hogy az Idő nem játék. Döntésednek vállalnod kell a következményeit – zengi be egyszeriben egy nemtelen és kortalan hang a teljes csarnokot. Úgy tűnik, mintha egyszerre szólna mindenhonnan, nem is csak az árny irányából.

   – Mi lehetne rosszabb annál, mintsem őnélküle kelljen leélnem az életem, a tudattal, hogy nem voltam képes megmenteni?  – emeli fel a fejét a lovag. Szemeiben kétségbeesett elszántság csillog.

   – Legyen döntésed szerint – bólint az Idők Őrzője.

   Nagyon lassan, a korábbi kecsességgel a mozdulataiban fordul meg. Szinte odasiklik a kicsiny órához, lépteit ezúttal sem lehet hallani. Csontos kezét lassan kiemeli az aláomló palást alól és lehetetlenül hosszú mutatóujját az óra lassan mozgó mutatójához érinti. Éppen csak a körme hegye ér a vékony, az égitestek apró sziluettjeivel díszített rúdhoz, ám ahogy megmozdítja a kezét, a finoman megmunkált tárgy engedelmesen követi az ujját.

   A csarnokot megmagyarázhatatlan érzet tölti be. A többi óra továbbra is változatlan sebességgel és ütemben kattog, ám a kis szerkezet által keltett zajok elhalását követően mintha azok is elcsendesednének valamelyest.

   A lovag eddigre kiegyenesedve térdel már a tér közepén. Remegése nem akart alábbhagyni, egészen mostanáig. Most azonban mozdulatlanná dermed. Arcára furcsa kifejezés ül ki, száját kitátja, mint a fuldokló, aki igyekszik lélegzethez jutni. Szemei elkerekedve, ijedtséggel telve szegeződnek a csuklyás lény hátára.

   Mire az Idők Őrzője végez a mutató visszatekerésével, majd lassan megfordul, a férfinek már nyoma sincs. Ahogy az addig a kövön heverő kardjának és sisakjának sem. A hatalmas teremre újfent visszatelepszik a korábbi nyugalom; az óraszerkezetek kattogása is visszatér a megszokott ritmusához. Az árny kimérten biccent, azzal már folytatja is megszakított útját a hatalmas szerkezetek között.

∞

   A férfi hirtelen éles lélegzetet vett, mire köhögés tört rá. Torkát és orrát marta a vér émelyítően fémes szaga, valamint a csípős füst, ami a levegőben terjengett. Látását egy pillanatra elhomályosította a vakító fénnyel az égen ragyogó Nap. Maga körül ordítozást és hörgést hallott, valamint lovak kétségbeesett nyerítését. Ezek, és a véres csata egyéb zajai, kísérteties aláfestést adtak a fegyverek élesen csattanó, fület sértő sikoltozásának. Alatta vészesen táncolt a ló, azzal fenyegetve, hogy leveti őt a hátáról. Szabad kezével ösztönösen erősebben markolt a kantárra, míg a másiknak ujjait kardja markolata köré szorította, nehogy az kicsússzon a markából.

   Egyből tudta, hogy sikerrel járt: az Idők Őrzője valóban visszarepítette az időben akkorra, mikor még ő is a többiekkel küzdött a lángokban álló, elesett lovagtársai és ellenségei vérétől sikamlós csatatéren. Gyorsan kipislogta a vakító fénytől és füsttől a szemébe gyűlő könnyeket, majd tekintetét végigfuttatta a környezetén.

   A látvány most is éppen olyan mértékben borzasztotta el, mint ahogyan legutóbb, amikor itt járt. Ugyan számára már napok is elteltek azóta, hogy véget ért a harc, ő pedig elindult az Idők Őrzőjének tornyához, ám az emlékei között egy árnyalatnyit sem fakultak a szörnyű képek. A halál és a félelem sötét aurája ezúttal is ugyan olyan súlyosan telepedett rá és vonta körbe mindannyiukat. Az egyetlen, ami bíztatta valamelyest, az volt, hogy legalább ők nyerik a csatát...

   Amikor egyik, hozzá hasonlóan bronzszínű címerrel díszített páncélzatú társának lovát levágták alóla, azonnal mozgásba lendült. Megsarkantyúzta barna csataménjét és egyenesen a falu templomtornyának füstön át csak haloványan látszó sziluettje felé fordította a tajtékzó állatot.

   Tudta jól, mit látna ezt követően, ha továbbra is itt maradna: a társát megölnék, ami után a gyilkosa rá vetné magát. Hosszú csatározás kezdődne kettejük között, amiből a végén ugyan ő kerülne ki győztesen, de csak ekkor hallaná meg a kiáltozást, miszerint megtámadták a falut is. Addigra pedig már túl késő lenne, ő meg éppen ezt akarta elkerülni.

   Nem foglalkozott vele különösebben, mi, vagy ki került az útjába. Ha ellenségbe botlott, felé lendítette a kardját, de azt már nem nézte, mit okozott ezzel a mozdulattal. Ha barát felé vágtatott éppen, akkor pedig igyekezett kikerülni és már hajtotta is tovább fújtató és prüszkölő hátasát. Szemeit le sem vette az egyre közeledő templomtoronyról; csak vaktában vagdalkozott. Oda kellett érnie. Nem szalaszthatta el a második esélyt is...

   Szíve a torkában dobogott; szinte nem is hallotta már a csata jellegzetes hangjait a füleiben dübörgő pulzusán át. Tenyere olyan síkossá vált, hogy kesztyűjének belseje szinte csúszkált a bőrén. Alig volt képes megtartani a nehéz kardot. Mélyen lova nyakára hajolt. Orrában érezte az állat izzadtságtól és vértől ragacsos sörényének gyomorforgató szagát.

   Hosszú percekbe telt, mire sikerült elérnie a falu szélét. Azonban még ekkor sem fékezte le kimerült hátasát. Csak száguldott tovább a néhol lekövezett, máshol letaposott földből álló úton. Egyenesen a házukhoz tartott.

   Útközben elvágtatott jó néhány lovag mellett. Egyaránt akadtak közöttük barátok és ellenségek is. A gyomra ökölnyi méretűre szorult, mikor visszaemlékezett, milyen kevesen is jutottak el az övéi közül a faluba addigra, mire eredetileg ő is ideért. Így most csak még kevesebben lehettek itt. A kedvesének esélye sem lehetett megmenekülni, hacsak nem ér oda, még a szörnyűségek megtörténte előtt...

   A következő sarok után teljes erejéből megrántotta a kantárt, mire a mén szinte levetette a hátáról, olyan hirtelen fékezett le. Hangos nyerítéssel és prüszköléssel tiltakozott a kíméletlen bánásmód ellen, de a férfi figyelemre sem méltatta. Habozás nélkül leugrott a nyeregből és amilyen gyorsan csak tudott, eliramodott a házuk felé.

   Annak éppen ekkor vágódott ki az ajtaja. Egyből meg is jelent a nyílásban egy vöröses mintázatokkal díszített vállpáncél, majd a hozzá tartozó lovag többi része is. A tagbaszakadt férfi arcát sisak fedte el, de őt nem is a kiléte érdekelte. Figyelmét teljes mértékben a másik által fogságba ejtett, fiatal nő kötötte le, akit a karjánál fogva éppen kiráncigált a házból.

   – NEM! – üvöltött fel dühödt elkeseredettségében, azzal a kardját előre szegezve még gyorsabb tempóra váltott.

   Nehéz páncélzata hangosan csörömpölt mozdulatai hatására és lényegesen lekorlátozta a futásban, ám jelenleg még ezzel sem törődött. Egyedül csak az lebegett a szeme előtt, hogy legyőzze az ellenséget és kimentse kedvesét annak karmai közül.

   Rajtuk kívül nem volt más a kis utcában, így a másik lovag egyből észre is vette őt. A fiatal nőt durván a földre taszította, majd kivonta a kardját és elébe rohant a férfinek.

   Fegyvereik éles csattanással feszültek egymásnak. Mindketten olyan erővel lendítették meg őket, hogy a férfi karjai hirtelenjében elzsibbadtak és a csontjai is belesajdultak az ütközésbe, mikor hárította a csapást. A másik valamivel nagyobb termetű volt nála, így az ereje is nagyobbnak tűnt számára. Ennek ellenére nem adta fel. Újra és újra odavágott, és amikor szükséges volt, hárított. Mindent hajlandó lett volna megtenni csak, hogy megvédje a kedvesét.

   A fiatal nő nem kelt fel a földről. Láthatóan halálra rémült és mozdulni is képtelen volt. A félelemtől eltorzult arccal nézte a viaskodást. Piszkos bőrén éles nyomokat hagytak legördülő könnyei.

   A lovag egyre kimerültebbnek érezte magát, mégis kitartóan küzdött. Hiába perzselte fékezhetetlen düh a bensőjét, mégsem veszítette el teljesen a fejét. Nem vagdalkozott ész nélkül. Igyekezett inkább kifárasztani ellenfelét, hogy a megfelelő alkalmat kihasználva legyőzhesse.

   Ez a pillanat hamarabb el is érkezett, mint várta volna: az ellenséges lovag keze megcsúszott kardja markolatán, mire az a következő csapás során kirepült a kezéből. A férfi sem volt rest, meglendítette fegyverét és egy határozott mozdulattal bedöfte a pengét ellenfele páncélzatának két gyengébb eleme közé.

   A másik férfi felhördült fájdalmában, majd térdre rogyott. Mivel nem volt szívtelen, gyorsan megadta neki a kegyelemdöfést is, hogy minél kevesebbet kelljen szenvednie. Ezt követően remegő tagokkal felegyenesedett és hatalmasat sóhajtva a földön reszkető nőre emelte a tekintetét. Hát sikerült neki. Megvédte.

   Azonban ekkor hatalmas ütés érte a hátát, ami ledöntötte a lábáról. Először nem értette, mi történt vele. Csak akkor döbbent rá, mikor megérezte az elviselhetetlen kínt, ami egyetlen pillanat alatt szétáradt a mellkasában. Döbbenten pillantott le a mellvértjéből kiálló, szétroncsolódott nyílhegyre, amiről sűrű vér csöpögött le a földön támaszkodó kezei közé.

   – Ne... – nyögte elkeseredetten.

   Szemeit lassan a tőle alig néhány méterre lévő kedvesére emelte. Mikor találkozott a tekintetük, mintha hirtelen összetört volna benne valami. Azt hitte, megmentheti. Azt hitte, miután véget ér a birodalmak között dúló háború, majd boldog életük lehet. Együtt. Csak most értette meg az Idők Őrzőjének szavait. Visszatért. Eljött hát az ideje, hogy felelősséget vállaljon a döntéséért...

   – Menekülj...! – kiáltotta fájdalmasan, még mielőtt erőtlenül a földre hanyatlott volna.

   Maradék erejével még lezárta könnyekkel megtelő szemeit, de többé már nem mozdult. A legutolsó, amit még érzett, mielőtt maga alá temette volna az érzéketlen sötétség, az egy árnyalatnyi remény volt:

   Remélte, hogy kedvesének sikerül megmenekülnie a borzalmas és értelmetlen háború elől. Remélte, hogy megtalálja a boldogságot. Még nélküle is...

∞

   A hatalmas, félhomályba burkolózó csarnokot betölti a rengetek órának a folytonos kattogása és zakatolása. A hang mindenfelől egyformán érkezik. Elsőre akár rendezetlennek és kaotikusnak is tűnhet, ám valójában minden szerkezetnek megvan a maga ritmusa. Ezek az ütemek pedig egyetlen, nagy egésszé olvadnak össze. Mindaddig, míg egyszer csak tompán dobbanó léptek és kapkodó lélegzetvétel nem zavarja meg a csendet és a nyugalmat.

   Az Idők Őrzője lassan a jövevény felé fordul. Mielőtt még a fiatal nő remegve megállhatna a tér közepén és félve körbefordulhatna a tengelye körül, behúzódik az árnyékba. Csuklyával fedett fejét finoman megcsóválja, mintha már előre sejtené, miért is zavarták meg ismét.

   A nő koszos arcán és szakadt ruháján megszáradt vérfoltok éktelenkednek. Bőrére talán sár száradt, amit szétmaszatol, mikor letörli kicsorduló könnyeit. Felrepedt ajkait összeszorítja, szemeiben kétségbeesés és mérhetetlen fájdalom látszik. Tekintetét gyorsan kapkodja a félhomályba vesző órák között.

   – Hatalmas Idők Őrzője, kérlek, hallgass meg engem! – kiáltja el magát remegő hangon. – A segítségedre van szükségem! Napokkal ezelőtt királyunk csatát indított szülőfalunk határában, amit megnyertünk, de milyen áron... A szerelmemet a szemem láttára ölte meg egy nyílvessző... – csuklik el a hangja. Azonban rövidesen összeszedi magát és folytatja. – Kérlek, segíts nekem! Forgasd vissza az idő kerekét, hogy figyelmeztethessem...!

   A fiatal nő szemeibe könnyek gyűlnek, miközben térdre rogy. Arcát a tenyerébe temeti. Vállai meg-megrázkódnak a zokogástól.

   – Kérlek, Idők Őrzője... – suttogja elhaló hangon.

   A magas árny lassan kibontakozik a sötétségből. Lépteket nem lehet hallani, mintha egyenesen a kőpadló felett lebegne. Emiatt a nő sem veszi őt észre.

   – Teljesítem az óhajod, ember. Ám tudd, hogy az Idő nem játék. Döntésednek vállalnod kell a következményeit – szólal meg időtlen hangján, mire a jövevény felkapja a fejét.

   – Hajlandó vagyok vállalni bármilyen következményt, amíg megmenthetem őt! – feleli egyből a fiatal nő. Tekintetében, a fájdalom mellett, elszántság csillog.

   – Legyen döntésed szerint – bólint az Idők Őrzője.

   Mint legutóbb, most is a legkisebb órához siklik. Mélylila köpenye alól kiemeli vékony kezét és finoman hozzáérinti ujjának hegyét a mutatóhoz. Lassú, de határozott mozdulattal kezdi el visszafelé tekerni.

   A fiatal nő lélegzete elakad. A furcsa, földöntúli érzés betölti a teljes csarnokot. Minden óra és szerkezet által keltett zaj mintha eltompulna. Mindössze akkor áll vissza a korábbi rend és nyugalom, mikor a lény elemeli ujját a mutatótól és az újra megfelelő irányban kezd el mozogni.

   Az Idők Őrzője ekkor visszaengedi kezét arany mintákkal fedett palástja alá. Ezúttal nem fordul meg, mint aki nem is kíváncsi rá, mi történt a nővel. Csak hangtalanul, a békét meg nem zavarva, tovasiklik a többi órához.

∞

   A fiatal nő éles lélegzetet vett. Úgy érezte, mintha az imént vízzel telt volna meg a tüdeje, ám valahogyan mégsem fuldoklott. Zihálva törölte ki a szeméből a könnyeket, majd felemelte a fejét és körbepillantott. Mellkasából hatalmas sóhaj szakadt fel, mikor tudatosult benne, hogy hol is volt éppen:

   Saját házának otthonos, a Nap ragyogó fényétől barátságosan világos nappalijában ült egy zsámolyon. Kezében hímzőkeretet és abba belefogatva egy hófehér inget tartott. Ujjai közé csippentve ott volt a tű is, felemelve, aminek hatására a vékony fonal megfeszült. Minden ugyanúgy nézett ki és éppolyan békés volt, mint mielőtt meghallotta volna a lovak patájának dobogását, valamint a lovagok ordítozásába keveredő sikoltozást.

   Felpattant a kis ülőkéről és mindent eldobott, amit a kezeiben tartott. Jelenleg az érdekelte a legkevésbé, hogy a tiszta ing bekoszolódik-e a földön, vagy sem. Már csak percei voltak hátra, mielőtt az az ellenséges lovag rátörné az ajtót. Ez alatt az idő alatt ki kellett valamit találnia, amivel képes lehet megváltoztatni a dolgok kimenetelét.

   Kétségbeesetten futott fel-alá a házban. Tisztában volt vele, hogy ezzel értékes időt veszít, de nem tudta, mégis mihez kezdhetne. Hiszen gyenge volt és törékeny. Ha itt bevárná, most is éppúgy képtelen lenne megvédeni önmagát a tagbaszakadt férfitől, mint első alkalommal. Márpedig, ha elfogja, akkor minden ugyan úgy fog zajlani, mint akkor...

   Végül megtorpant, tenyereit pedig az arca két oldalához csapta. A fájdalom segített neki magához térnie és logikusan gondolkodni. Megragadta hát a keze ügyébe kerülő első tárgyat, egy seprűt, azzal kirontott az ajtón, még mielőtt bárki is rátalálhatott volna odabent.

   Szoknyájának hosszú anyaga zavaróan keringett a lábai körül, miközben futott. Ám ez kevésnek bizonyult ahhoz, hogy megállítsa. Elrohant egészen az utca végéig. Nem volt más terve, mint elébe kerülni a szerelmének. Így amikor az felbukkan, figyelmeztetni tudja őt az íjász miatt, aki legutóbb azalatt kapaszkodott fel a tetőre, míg ő az ellenséges lovaggal küzdött. Tudta jól, felelőtlen dolgot művel éppen, de reményei szerint már annak is elégnek kellett lennie a történések megváltoztatásához, hogy nem maradt otthon...

   Hirtelen egy koromfekete, vörös szövettel lefedett hátú ló száguldott el előtte. A hatalmas állat kis híján agyontaposta. Csak az ösztöneinek köszönhette, hogy végül még időben félre tudott ugrani előle.

   Fájdalmasan csapódott a kemény földnek. A seprű messzire repült a kezéből, ő pedig pillanatokig magatehetetlenül feküdt az oldalán. Feje lüktetett az eséstől; az érzékszervei kis időre eltompultak. Még a ló hátáról leugró lovag páncéljának csörgését is alig hallotta.

   Ekkor a nagydarab férfi megragadta a karját és egy fájdalmasan erős mozdulattal talpra rántotta. A fiatal nő szemei előtt csillagok kezdtek táncolni, azonban hamar tovatűntek. Így már tisztán láthatta a vörös mintázatú vállvértet.

   – Ne! – sikította rémülten.

   Nem, ez nem történhetett meg vele! Nem kaphatta el ugyanaz az ellenséges lovag! Kétségbeesetten küzdött ellene, de a férfi vasmarokkal szorította a felkarját. Esélye sem volt kiszabadulni.

   – NEM! – hallotta meg az elkeseredett üvöltést. Azonnal mozdulatlanná dermedt, mikor felismerte a férfi hangját.

   Fejét szerelme irányába fordította, aki éppen ekkor ugrott le a még mozgásban lévő, barna ménről. Térdei jól láthatóan megbicsaklottak a földet éréskor, azonban nem foglalkozott ezzel. Csak rohant feléjük, kivont karddal.

   Ebben a pillanatban elviselhetetlen kín hasított a nyakába. Kezeit ösztönösen odakapta volna, ha nem szalad ki minden erő a tagjaiból. Rongybabaként terült el az úton, miután az ellenséges férfi elengedte és helyette inkább az újonnan érkezett felé fordult.

   – Vigyázz... a nyilakkal...! – kiáltotta a fiatal nő a tüdejében maradt levegővel, reményei szerint elég hangosan.

   Arca a poros földnek nyomódott. Szemei megteltek könnyekkel és kosszal. Még tompán hallotta, amint szerelme felüvöltött kínjában. A hallatán majd megszakadt a szíve. Nem tudta elviselni a fájdalmat, amit azért érzett, mert itt kellett hagynia őt. Ez sokkal jobban kínozta, mint a nyakában lüktető, égető érzés. Remélte, hogy legalább ezzel megmenthette őt. Elvégre ő maga mondta: hajlandó ezért megfizetni bármekkora árat...

   Sajnálom... – gondolta, majd utolsó erejével lezárta könnyekkel teli szemeit és átadta magát a lassan rátelepedő sötétségnek.

∞

   – Hatalmas Idők Őrzője, kérlek, hallgass meg engem! – borul féltérdre a férfi a félhomályba burkolózó csarnokban...