Makacs vagyok és mindig reménykedem - mint már az előző gondolatmenetemben is leírtam. Ez pedig bizonyos helyzetekben áldás, míg máskor inkább átok.

   Nem csak az életem eseményeivel kapcsolatban nem vagyok képes sosem feladni a reményt, de más emberekkel kapcsolatban sem. Hiába tapasztalok valakitől éveken keresztül rosszat, akkor is képes vagyok reménykedni benne, hogy egyszer csak csodálatos módon rálát a dolgokra, összeszedi magát és megváltozik.

   Nem volt ez másképp az életem egy bizonyos szereplőjével kapcsolatban sem, akinek a kilétét inkább fedje homály.

   Amikor megismerkedtünk, én láttam őt valamilyennek, érzékeltem vele kapcsolatban valamit. Akkor még nem láttam bele az élete egyéb dolgaiba, a múltjában, a családi hátterébe, csak azt láttam, hogy az alap lénye milyen, ott legbelül. Márpedig azzal nem is lett volna semmi baj. Az alapvető lénye kedves és rendes volt. (Még mindig él - nem is kívánom, hogy baja legyen -, és gyanítom, hogy most is olyan, mint régebben. Csak azért írok múlt időben, mert az én életem szempontjából ő már a múlt része.)

   Történt, ami történt, és alkalmam adódott közelebbről is megismerni. Szép fokozatosan beleláttam a mindennapi életébe, megismertem a traumáit, a félelmeit, azt az énjét, amit teljesen idegenek, vagy távoli ismerősök nem igazán láthattak. Kaptam is sorra a figyelmeztető jeleket, de én továbbra is abba kapaszkodtam, amit hinni akartam róla. Ezt a hitemet pedig az a reményem táplálta, hogy tudok neki segíteni olyanná válni, amilyen minőségről éreztem, hogy ott lapul benne, valahol a mélyben, jól elrejtve.

   Összesen három év telt el így. (Kicsivel kevesebb, de hadd kerekítsek.) Három éven keresztül folyamatosan reménykedtem. Folyamatosan próbáltam felhúzni a mélyből, próbáltam rendbe tenni, próbáltam begyógyítani a sebeit. Három évig a lelki szemetese voltam. Eltűrtem a hülyeségeit, hallgattam a kellemetlenebbnél kellemetlenebb sztorijait, a múltjában történt traumákat. Mindig ott voltam neki, amikor szüksége volt rám, mindig számíthatott rám.

   Még a tanulásban is segítettem neki. Nem önfényezésből, hanem puszta ténymegállapításként mondom, hogy nélkülem egyik év végén biztosan megbukott volna legalább egy tárgyból. És én még ezt sem hagytam. Még erre is figyeltem. Noszogattam; külön időt és energiát fordítottam arra, hogy egy olyan dolgot, amit nekem már felesleges lett volna tovább tanulnom, apró lépésekre lebontva levezessek neki, hogy megértse.

   Három évig tűrtem, hogy kivetítse rám a félelmeit, a bizalmatlanságát, a szorongását. Alkalmazkodtam hozzá, az igényeihez, figyeltem rá, hogy ha neki valami kellemetlen volt a cselekedeteimmel kapcsolatban, akkor igyekezzek visszafogni magam. Tulajdonképpen hagytam, hogy (nem szándékosan, de) kihasználjon és uralkodjon az életem felett.

   Ha neki rossz kedve volt, az enyémet is elrontotta. Ha vele valami negatív történt (vagy legalábbis ő negatívan élte meg, de egyébként lehetett egy teljesen semleges dolog is), akkor úgy adta elő, hogy nem tudtam nem együttérezni vele. Ha ő valamit akart, akkor addig-addig manipulált érzelmileg (amit ugyancsak nem tudatosan csinált), hogy beadtam a derekam.

   Mindeközben tőle alig kaptam viszonzásul valamit. Azért cserébe, hogy meghallgattam, lelkesedtem a dolgai iránt, motiváltam, segítettem neki jobb jegyeket szerezni, együttéreztem vele, próbáltam spirituálisan tanítani, próbáltam megmutatni neki az élet értelmét, ahogy azt is, milyen az, ha szeretik az embert és fontos valakinek; mindezekért cserébe csak a negatív energiáit, a hülyeségeit, a beszűkült, "az egész világ ellenem van" látásmódját kaptam. Ráadásul, ha én örültem is valaminek, neki viszont éppen nem sikerült valami, akkor még annyira sem volt tekintettel rám, hogy legalább az én kedvemet ne rontsa annyira el, még, ha nem is képes együtt örülni velem.

   Három éven keresztül tűrtem ezt. Mert, hogy én még mindezek tudatában is reménykedtem benne, hogy tudok neki segíteni egy értelmes EMBER-ré válni. Nem akartam azt nézni, ahogy tönkreteszi az életét, kikészíti magát. Nem akartam, hogy egyetlen szó nélkül beletörődjön mindenbe, amit mások mondtak neki. Meg akartam neki tanítani, hogyan álljon ki magáért, hogyan mondjon nemet, hogyan lássa meg a jó dolgokat is az életben.

   Három éven keresztül szenvedtem vele... (>_<;)

   

   Mígnem már besokalltam.

   Így utólag már látom, hogy sokkal hamarabb búcsút kellett volna mondanom neki. Már úgy az első fél év után. Akkor még én sem sérülök annyira és van is időm megtanulni mellette, amiket meg kellett tanulnom. Mert igenis sokat tanított nekem. De aztán fel kellett volna adnom. Hagynom kellett volna, hadd szenvedjen egymaga, ha már egyszer nem hajlandó összekaparni magát.

   Csak az a baj, nem elég, hogy reménykedtem a legjobbakban, még empata is vagyok. Egészen a harmadik év végefeléig folyamatosan őt néztem. Azt, hogy neki mi a legjobb, hogy ő hogyan érzi magát. És már csak azért sem adtam ki az útját hamarabb, mert tudtam, mennyire sérült. Így pedig nem akartam még jobban összetörni.

   De megtettem: végre egyszer magamat néztem és magára hagytam. Már nem voltam hajlandó tovább szenvedni vele, sem pedig miatta. Beláttam, hogy a vele való kapcsolat mérgező számomra; hogy ő maga, a viselkedése, az energiái, az életfelfogása, mérgező számomra.

   Csak az a gond, hogy az elmúlt egy évben, mióta már egyáltalán nem tartjuk a kapcsolatot, még mindig eszembe jutott párszor. És valahányszor eszembe jut - a düh és az igazságtalanság, a megalázottság érzése mellett - feléled bennem ez a régi remény is.

   Sokáig nem értettem, miért nem vagyok képes még mindig elengedni. Magamat ostoroztam. Elvégre:

   "Mérgező volt számomra ez a kapcsolat, nem is sírom vissza a vele töltött időt, a szenvedést, de még azt a néhány, jó pillanatot sem. Még csak arra sem vágyom, hogy újra beszéljünk, hogy újra látnom kelljen. De akkor mégis mi a csodáért nem tudom még mindig elfelejteni?!" - valami hasonló gondolatmenetet már vagy ezerszer megfogalmaztam a fejemben.

   És most, ma jöttem rá a miértre. Nem tudom, mióta írom ezt, de jóformán azonnal nekiálltam írni, amint összeállt a kép:

   Még mindig piszkálja az empata részemet az a tudat, hogy annyi mindent adtam neki, annyi dolgon átsegítettem, annyiszor voltam a lelkisegély-szolgálata, a szemetes, amibe végeláthatatlanul ontotta a tragédiaként felfogott dolgait, a negatív, gyerekes energiáit, és mindezek ellenére nem láttam rajta fejlődést. Valahányszor úgy tűnt, hogy sikerült elérnem nála valamit, következő alkalommal megint visszaesett ugyan oda, ahonnan indultunk.

   Olyan volt, mint egy lyukas vödör, amibe folyamatosan töltöttem a szeretetet, a figyelmet, az időt és a pozitív energiát. De a vödre sosem telhetett meg, felesleges volt minden erőfeszítésem, elvégre azon a lyukon keresztül elfolyt minden. Pillanatnyilag úgy tűnhetett, hogy haladunk, hiszen a vödör nem egyből ürült ki, de mire legközelebb találkoztunk, már eltelt annyi idő, hogy újra üres legyen. Legfeljebb csak a falaira tapadt néhol még pár csepp, azok miatt tűnt úgy, hogy valami azért beépült abból, amiket mondtam és tettem. A reménykedő részemnek pedig ez is elég volt ahhoz, hogy képtelen legyen feladni a próbálkozást.

   Most pedig, hogy már nem találkozunk, nem beszélünk, nem tudhatom, hogy mi van vele. Nem tudhatom, hogy valóban igazak voltak-e azok a szavai, melyek szerint nélkülem sehol sem lenne. Vagy ez is csak a tudatalatti érzelmi zsarolás része volt, hogy még véletlenül se hagyjam magára, és valójában éppúgy van, mint amikor tartottuk a kapcsolatot? Esetleg valamilyen úton-módon mégiscsak hatottak, amiket mondtam, és sikerült összeszednie magát?

   Mivel nem láthatok ebbe bele, ezért csak találgatni tudok. Márpedig egészen addig foglalkoztatja az ember agyát valami, amíg nem kap választ a kérdésére.

   Egészen pár nappal ezelőttig még éreztem, hogy lélekszinten továbbra is kapaszkodott belém, még ott volt egy lánc, egy kötelék, ami belém volt akaszkodva. Viszont ezt sikerült elvágnom. Szóval logikus lenne, hogy most már engem sem foglalkoztat, mi van vele.

   De nem ez a helyzet. És ezen gondolkozva jöttem rá arra, hogy ezt már magamban kell lerendeznem. Nem számítana, hogy találkoznék-e vele, vagy megtudnám, hogy van most, mi a helyzet vele. Hiszen, ha minden oké, akkor csalódott és dühös lennék, hogy akkor mégis miért hazudta azt nekem, hogy nélkülem elveszne. Ha meg rosszabbul van, akkor sajnálni kezdeném és magamat ismerve ismét segíteni akarnék neki. (Még úgy is, hogy nem tennék semmit, mert ésszel tudom, hogy nem lehet. De a késztetés, a remény akkor is ott lenne.)

   Szóval valahogy el kell érnem azt, hogy ne csak ésszel tudjam, hanem érezzem is át, mennyire reménytelen eset. Ha három év nem volt neki elegendő mellettem, hogy rendbe szedje magát, akkor nem tudok elképzelni olyan élethelyzetet, ami segíthetne neki ebben. Amitől nem csak még jobban összetörne, hanem észhez térne. Hiszen volt, hogy órákat monológoltam neki, próbáltam a szájába rágni a legegyszerűbb dolgokat is, ahogyan jobbá tehetné az életét, és ő mindezekből csak annyit fogott fel, hogy valami baj van vele és, hogy ő rossz. Megragadhatta volna az alkalmat arra, hogy tanuljon és fejlődjön, de ő nem látta ezt. Ha elmondtam neki egy mondatot, akkor abból kiragadott 3-4 szót, ami pont az ellenkezője volt az eredeti mondatom jelentésének. Ezzel így mit lehetne kezdeni...?

   Annak ellenére, amiket szándékosan-tudattalanul velem tett, nem kívánok neki semmi rosszat. Szerintem mindig is reménykedni fogok benne, hogy sikerül jó életet élnie, hiszen ilyen a természetem. De nekem ennek már nem kell számítania. Én már megtettem minden tőlem telhetőt, és még az is kevés volt. Teljesen értelmetlen további energiát fordítanom rá, akár csak azzal is, hogy ezen gondolkozok.

Tehát:

   Úgysem fogod ezt sosem elolvasni, de ettől még búcsúzom. Ezúttal végleg. Éld az életed, ahogy jónak látod, vagy ahogy tudod, a te dolgod. Én már nem függök tőled, és neked sincsen semmi közöd hozzám. Amit tehettem érted, megtettem, még többet is, mint elvárható lett volna tőlem. De ennyi volt.

   Minden jót!