Ez a gondolatmenet azt követően merült most így fel bennem, hogy ma reggel elmentünk boltba. Számomra pedig ez valahol egyet jelent egy próbatétellel.

   Ugyanis, talán még egy hónapja sincs, hogy rájöttem, szociális szorongással küzdök.

   Mióta az eszemet tudom, mindig is frusztrált a tömeg, kikészített, ha túl sok ember és energia volt körülöttem, és már annak a gondolatától is görcsbe állt a gyomrom, hogy ki kellett tennem a lábam a házból. Főleg, ha egyedül. A suli felért számomra egy éveken át tartó kínzással, mindegy, hogy általánosba, vagy gimibe jártam éppen. Most pedig, hogy már egy ideje nem vagyok napi szinten emberek között, csak még inkább összeszűkült a komfortzónám.

   A szorongásom elsősorban önbizalomhiányból adódik, ez nem is kérdés számomra. Igyekszem rajta dolgozni, de nem várhatok magamtól csodát, hiszen ez egy lassú folyamat. Nem is emiatt jutottak ezek a sorok eszembe.

   Sokkal inkább amiatt, ahogyan társaságban viselkedem.

   INFJ vagyok, ami az én esetemben leginkább abban nyilvánul meg, hogy a nap 24 órájából minimum 22-őt a fejemben, a gondolataim között töltök. (Elvégre a személyiségtípusom fő funkciója az introvertált intuíció, vagyis szeretek elvont dolgokon merengeni és a saját elvont világomban lenni. Ez komfortos számomra. A típusom árnyoldala viszont, ami a legkevésbé megy nekem, az pedig az extrovertált érzékelés. Márpedig ez felelős azért, hogy könnyen elboldoguljak a külvilágban.)

   Ha a fejemben vagyok, akkor nehezen érzékelem a környezetemben lévő dolgokat, lassúnak tűnhet a felfogásom és a reakcióidőm. Van, hogy azokra a kérdésekre sem tudok egyből válaszolni, hogy mi a nevem, vagy hány éves vagyok, mert éppen egy teljesen másik gondolatmenet közepén járok, és idő kell, amíg az agyam feldolgozza a kérdést, majd előkaparja a megfelelő választ valahonnan a sok egyéb gondolat közül.

   Így viszont nagyon szenvedek, valahányszor szemtől szemben kellene beszélgetnem valakivel. Az is frusztrál, hogy hadarok és sokszor megakad a nyelvem a szó közepén, de a leginkább az nehezíti meg a dolgom, hogy nem tudok olyan gördülékenyen fogalmazni, mint mások. Nekem van egy rendezett káosz a fejemben, amin én teljes mértékben ki tudok igazodni és jól is érzem magam benne, viszont a külvilágból érkező információk és ingerek fennakadnak a különféle gondolathálóimon.

   Éppígy nekem is nehéz kifele lekommunikálnom, ami a fejemben van, mert elég sajátos a gondolataim rendező elve, amit a legtöbb ember nem ért. Emellé jön még az is, hogy én olyan sebességgel beszélgetek a fejemben magammal, mint egy 1,25-szörösére felgyorsított videó. (Erre múltkor jöttem rá, amikor az illető beszédét túl lassúnak találtam és felgyorsítottam a videót. Nekem úgy volt pont kellemes.) Viszont a kimondott szavaim ezt nem tudják követni, talán pont ezért hadarok.

   Ezek pedig már önmagukban is remek táptalajul szolgálnak a szorongásomnak.

   Ráadásul megfigyeltem már magamon azt is, hogy nehezen fókuszálok rá a dolgokra. Ez persze lehet a szemüvegem hozadéka is, de az is biztosan benne van, hogy nem tudom, hogyan fogadjam be és dolgozzam fel a külvilágból érkező ingereket. Például, ha elmegyek valaki mellett az utcán, lehet, hogy rápillantok, de ettől még nem feltétlenül látom őt igazából. Lehet, hogy még akkor is visszavezetem a tekintetem a lábam elé és megyek tovább, ha egyébként ismerném az illetőt. És nem azért csinálom ezt, mert ilyen bunkó vagyok, hanem mert egyszerűen nem ismerem fel, mert a tudatomban nem tisztul ki a kép, amit látok róla.

   És akkor a háttérsztoriból ennyi elég is, elvégre ott vagyunk, ami ezt az egész gondolamenetet ihlette:

   Ha valaki nem ismer, ha nem tudja, hogy milyen vagyok és miért vagyok olyan, amilyen, akkor biztosan furcsának, akár még bunkónak is tűnhetek számára.

   Lehet, hogy kívülről úgy néz ki, hogy nem érdekel, ha egy ismerősöm a közelemben van és direkt hagynám figyelmen kívül, pedig a valóságban csak nem dolgozta fel az agyam, hogy ott van. Vagy akár éppen a fordítottja a helyzet, mert úgy tűnhetek, mint aki észre sem vette a másikat, de legalábbis teljesen természetesnek tűnik a viselkedésem, miközben nagyon is tudatában vagyok a jelenlétének, csak nem tudok mit kezdeni a ténnyel, hogy ott van. Emiatt pedig igyekszem nem megbámulni, vagy furcsán viselkedni a közelében. (Legyen szó az égvilágon bárkiről.)

   Azt pedig már fentebb írtam, hogy akár egyetlen szó nélkül is el tudnék menni egy ismerős mellett, még úgy is, hogy rápillantok. Mert számomra egy rápillantás csak annyira elég, hogy megállapítsam "Ott egy ember, nem kellene neki mennem.", meg esetleg még a neme lejön a hajából, a ruházatából, meg a testalkatából. (Szerintem, ha rajtam múlna, akkor még a Nagy Ő-m mellett is képes lennék csak így elmenni, és még csak fel sem fognám...)

   Ha pedig megcsinálnám ezt valakivel, akit ismerek, akkor biztosan azt hihetné, hogy vagy olyan rossz a memóriám, hogy nem ismertem fel, vagy direkt nem köszönök rá. Amikor ennél távolabb nem is járhatna a valóságtól.

   De itt is van másik véglet: amikor egy vadidegen embert nézek meg magamnak jobban, mert a szemem sarkából látva azt hiszem, hogy ismerjük egymást. Na ő olyankor mit gondolhat, mit bámulom...? (^~^;)

   Attól még, mert valami látszik valaminek, egyáltalán nem biztos, hogy az valóban úgy is van. Ezt a saját bőrömön tapasztalom, nap, mint nap. De én hiába tudom, hogy mit miért csinálok, mások (szerencsére...) nem látnak bele a fejembe. És egyáltalán nem biztos, hogy mindenki úgy értelmezi a cselekedeteimet, hogy valós képet kapjon rólam...