Nekem nem arra van szükségem, hogy valaki hegyibeszédet mondjon nekem, hogy megpróbáljon a lelkemre beszélni és rendbe tenni. Rendbe teszem, összeszedem én magam. Nem azzal van a baj.

   Citizen Soldier a Therapy című számában nagyon jó összeszedi azt, amit én magam is érzek:

   "I don't need therapy, I need someone to hurt with me."

   Eddig még mindig képes voltam összeszedni magam, valahányszor a padlóra kerültem. Hagyni kell engem depizni, hadd szenvedjek magamban pár napig. Miután rendesen kisírtam magam, úgyis összekaparom magam, lenyugszom, utána meg megint bírom egy darabig.

   Engem nem felvidítani, meg rendbe szedni kell, nem kell nekem senki segítsége. Nem szép szavakra és biztatásra van szükségem ilyenkor. Nagyon is tisztában vagyok vele, mi a bajom és miért. Mindenkinél jobban tudom, hogy mi is pontosan az oka annak, ahogyan érzem magam.

   Egyszerűen csak szükségem lenne ilyenkor valakire, aki megfogja a kezem, magához ölel, és csak ott van velem. Nem kell szólnia egyetlen szót sem, nem kell nyugtatgatnia, vagy tanácsokat adnia. Csak legyen mellettem, hadd sírjam ki magam a vállán. Csak legyen velem, és fogadjon el még akkor is, amikor a leginkább magam alatt vagyok. Csak szeressen, még kisírt szemmel, nyúzott arccal, és összetört tekintettel is. Másra nincs szükségem, csakis erre.

   Hogy tudjam, hogy számíthatok rá, ott van velem. Ha ez megvan, onnantól kezdve nekem már megvan az erőm ahhoz, hogy összekaparjam magam, még a legmélyebb gödörből is. Egyedül csak ennyi kell, hogy érezzem:

   Nem vagyok egyedül. Számítok. Szerethető vagyok. Van, aki elfogad és megért. Biztonságban vagyok.

   Nekem ennyi elég. A többit én már megoldom.

   Ez a személy viszont még nagyon hiányzik az életemből...