Azzal, hogy valamire azt mondom, "az enyém", igazából azt fejezem ki, hogy a birtokomban van, de nem ÉN vagyok. Mert csak az birtokolhat valamit, aki van. Ha nincs senki, aki birtokolja, akkor az adott dolog abban a pillanatban nincsen birtokolva. Magyarul senkié sem.

   Tehát, ha azt mondom, hogy az "én testem", az "én elmém", az "én gondolataim", az "én érzéseim", stb., az azt jelenti, hogy azok a tulajdonom, a részem, de nem ÉN magam vagyok.

   Hallottam már párszor különböző helyekről, hogy úgy tudjuk magunkat a legkönnyebben függetleníteni a negatív, rossz gondolatainktól és érzéseinktől, ha belegondolunk, hogy valójában azok nem mi magunk vagyunk. Hiszen, ha meg tudjuk őket figyelni, akkor az azt feltételezi, hogy tőlünk külön léteznek.

   Elvégre csak azt tudjuk megfigyelni, ami tőlünk független. A saját szememet sem láthatom közvetlenül, hiszen a szememmel látok minden mást. Nem tudom megfigyelni azt, amivel megfigyelek. Persze, nézhetek tükörbe, de akkor sem a saját szememet látom, hanem annak a képét, ami pedig csak egy lenyomata az eredetinek.

   Vagy mondhatnám azt is példának, ahogy megyek: valahányszor leteszem a talpam a földre, a földnek azon pontját, ahol éppen állok, nem láthatom. Az ott van, de nem tudom megfigyelni, mert éppen rajta állok. És ha ellépek onnan, a korábbi tartózkodási helyemet láthatom ugyan, de a jelenlegit megint nem, mert most meg ott vagyok. Sosem láthatom azt, ahol éppen vagyok, mert én magam takarom ki.

   Ezt a logikát alapul véve arra jutottam, hogy az, amit most jelenleg én-nek gondolok, az csak egy darabkám.

   Elvégre meg tudom figyelni a testem, érzem, mi van vele. Vagyis nem a testem vagyok.

   Meg tudom figyelni az érzéseimet és a gondolataimat, érzem és "hallom" őket. Meg is tudom őket ítélni. Vagyis nem az érzéseim és a gondolataim vagyok.

   Meg tudom figyelni a személyiségemet, a traumáimat, azt, mit miért teszek. Vagyok annyira ön-tudatos, hogy értsem, mire miért reagálok úgy, ahogyan. Vagyis nem lehetek sem a személyiségem, sem a traumáim, sem pedig az, amit teszek.

   Tehát lennie kell valaminek, ami pedig ÉN vagyok. Az, aki-ami megfigyeli mindazt, amit én most a lényemnek gondolok.

   És érzem is ezt a valamit:

   Rengetegszer előfordult már velem, hogy este nagyon rosszul éreztem magam, mert történt valami a nap folyamán, és estére már nem bírtam tovább magamban tartani a sírást, és az érzéseimet. Aztán valahogy elaludtam, majd reggelre egészen nyugodt voltam már.

   Ebben a nyugodt állapotomban pedig visszagondoltam az esti dolgokra. Mivel már nem dagonyáztam nyakig a negatív érzéseimben, ráláthattam kívülről azokra és arra is, miként reagáltam rájuk.

   Utána pedig rendre átcsaptam az önítélkezésbe. Értettem magamat, hogy mit miért csináltam és éreztem, hiszen én voltam az is, aki átélte azokat. De így lenyugodva már nem tudtam teljesen MEGérteni, hogy mégis min akadtam ki annyira, amikor most reggel van, túléltem, és még csak össze sem dőlt a világ.

   Sokáig attól féltem, van velem valami baj szellemileg, amiért ennyire élesen elkülönül egymástól az "esti én", és a "nyugodt én". Kicsit olyan érzés néha, mintha két teljesen ellentétes személyiség lenne bennem, akik folyamatosan küzdenek egymással.

   De most rádöbbentem arra, hogy - még mielőtt elkezdtem volna ítélkezni magam felett -, mindig volt egy pillanat, amikor csak megfigyeltem magamat, azt, ahogyan este éreztem magam. Ebben az egy pillanatban hátraléptem, levetettem minden személyiséget, egót, maszkot, felvett földi dolgot, és a tiszta ÉN-nel néztem rám.

   Ebben a pillanatban függetlenítettem magam az "esti én"-től, így tiszta fejjel tudtam gondolkodni. Vagyis ráláthattam, hogy mennyire felesleges volt kiakadnom és szenvednem. Ebben a pillanatban egyáltalán nem ítéltem el magam, csak figyeltem.

   Csak sajnos utána átvette az irányítást a "nyugodt én", és elkezdte leszólni az "esti én"-t, amiért ilyen gyenge. De ha nem kezdtem volna el ilyenkor negatívan megítélni magam, akkor megmaradhattam volna ebben a néma megfigyelő állapotban.

   Eddig sosem értettem igazán, mit is jelent a jelenben lenni, a pillanatban élni. De azt hiszem, most már értem.

   Ez nem azt jelenti, hogy egyáltalán nem foglalkozok a múlttal, vagy gondolok a jövőre, nem aggódok, nem érzek semmit (se jót, se rosszat), csak vagyok a langyos vízben.

   Szerintem ez sokkal inkább az az állapot, amikor az ember egyszerűen csak nem kap frászt mindentől, ami vele történik:

   Hagyja, hogy pörögjenek a gondolatai, csak hátralép egy lépést és látja, hogy a gondolatai nem Ő maga.

   Hagyja, hogy érezze az érzelmi hullámvasutakat, csak hátralép egy lépést és látja, hogy az érzelmei valójában nem Ő maga.

   Hagyja, hogy a traumái és a személyisége szerint reagáljon az adott helyzetekben, csak hátralép egy lépést és látja, hogy a reakciói nem Ő maga.

   Ha függetleníteni tudjuk magunkat mindattól, amit érzékelünk, ha hagyjuk, hogy éljük az életünket és történjenek velünk a dolgok, de nem ugrunk fejest bennük, akkor rájöhetünk, hogy akármi is történik, az valójában nem a belső ÉN-nel történik.

   Tudom, drasztikus példa, de ha egyszer csak valaki megölne, akkor a fizikai testem meghalna. De a testem nem ÉN vagyok. Tehát ÉN, aki egészen addig megfigyeltem a testemet és rajta keresztül a földi életet is, sértetlen maradnék. Elveszteném a testet, amit addig birtokoltam, de ÉN magam nem halhatnék meg.

   Az ÉN-re semmi sincsen hatással. Sem a fizikai nyavalyák, sem a negatív energiák, sem mások véleménye, semmi.

   (Persze ez nem ok arra, hogy ne becsüljük meg és vigyázzunk magunkra...)

   Ebben a tudatban pedig nem ijesztő élni, hanem érdekes. Érdekes megfigyelni, mit miért teszek, mire miért reagálok úgy, ahogyan, mi miért történik meg velem éppen úgy, ahogy.

   Talán a spiritualitásban ezt érthetik "gyermeki kíváncsiság" és "Belső Gyermekkel élés" alatt.