Nem olyan rossz dolog ám, ha az embernek vannak traumái.

   "A múltat nem kell mindenáron lezárni." Egyszer korábban már írtam egy ilyen gondolatmenetet is. Most így nem emlékszem, pontosan miket is fogalmaztam bele, de ez is ahhoz kapcsolódik. Talán csak másik oldalról megközelítve.

   A múltam formált engem olyanná, amilyen most vagyok. És igen, vannak traumáim, tele vagyok sérülésekkel, nehezemre esik megbízni az emberekben. De nem csak ezeket a negatív dolgokat köszönhetem a velem történteknek.

   Ugyanis megtanultam kiállni magamért, nemet mondani, érvelni a saját véleményem mellett, elkezdtem egyre inkább felvállalni önmagam. Pont, hogy a nehéz, fájdalmas helyzetek tereltek engem arra a spirituális útra, amin most járok. Nem itt tartanék, nem írnám most ezt, ha soha semmi fájdalom sem ért volna.

   Persze, valahol könnyebb lett volna. Nem állítom egy szóval sem, hogy vágytam mindarra, amiket át kellett élnem. Elvégre ki akarna csalódni, összetörni, ki akarná elveszteni a biztos talajt a lába alól? Ki vágyna rá, hogy elhagyja az apja? Hogy szenvednie kelljen egy egészségtelen kapcsolatban? Hogy ne legyenek még mondvacsinált barátai sem? Hogy bárhova megy, mindenhol kívülállónak érezze magát?

   De valahol nem is bánom, hogy mindezek megtörténtek velem.

   Most az előbb éreztem át úgy igazán, hogy miért volt szükség minderre:

   A múltam alakította a személyiségemet, a lényemet, engem, mint embert, olyanná, amilyen ebben a pilanatban vagyok. A sérülések megedzettek, a traumák miatt kénytelen voltam magamba nézni és megismerni, ki is vagyok valójában. A nehézségek arra késztettek, hogy elkezdjem keresni a miérteket, a dolgok mögöttes, spirituális értelmét.

   Lehet, hogy most magányos vagyok, mert minden régi kapcsolat levált rólam, ami valójában nem is volt igaz. Viszont most már talán készen állok arra, hogy megtaláljuk egymást azokkal a lelkekkel, akikkel igazán kapcsolódni tudunk, akik valódi barátaim és társaim lesznek. Márpedig nekik én fogok kelleni, az, aki jelenleg vagyok, és akivé a jövőben válok. A múltam pedig mögöttem van. Az már belém ivódott, beépült abba, aki vagyok.

   Tehát nem kell elutasítanom, sem szégyellnem és rejtegetnem a velem történteket. Ahogy nem is kell mindenáron tiszta lappal kezdenem. Sosem lehetek már olyan, mint akkor lehettem volna, ha mindezt nem élem át.

   Van az a japán javítási módszer, amiben az összetört edényeket meg sem próbálják az eredeti állapotukba visszahozni, hanem ehelyett szép arany vonalakkal ragasztják össze a darabokat, ezzel a régi tárgy egy teljesen új külsőt kap. Azok a repedések, törések ott lesznek, mindenki számára láthatóan, mégsem elcsúfítják, hanem feldíszítik a csészét, vagy tányért.

   Valahol így tudnám elképzelni ezt is:

   Az embert összetörik a traumák, és azoknak a nyomát sosem lehet teljesen eltűntetni. Megpróbálhatnék úgy tenni, hogy minden rendben; sokáig ezt is csináltam, de attól, mert eltemetem magamban, elfedem a repedéseket, azok még ott vannak. Majd amint valami feltépi a régi sebet, egyből előjön minden, mindegy, milyen vastag ajtó mögé dugom el.

   Szóval mi lenne, ha rejtegetés, szégyenkezés helyett inkább bevonnám arannyal a sérüléseket és azt mondanám: "Igen, ez vagyok én, ezek a sebek a részeim, nekik hála vagyok most az, aki."

   Hiszen nekik hála vagyok most az, aki.

   Ha néha elő is törnek a kellemetlen dolgok, ha néha meg is rendülök és napokig a sírás kerülget, attól még tudom, hogy megerősödtem. Tudom, hogy össze tudom magam szedni, mindegy, mennyire legyek éppen magam alatt. Tudom, hogy ha ilyenkor kisírom magam, utána hosszabb-rövidebb ideig tudom élni önmagam.

   Márpedig nekem alapjaiban véve nagyon is tetszik az az önmagam, akivé az elmúlt 20 évem formált. (^w^)