Az Univerzum nem hagyja, hogy letérjek az utamról. Még, ha pillanatnyilag rossz irányba is megyek, akkor is terelget és segít visszatalálnom a sorsutamra.

   Régebben meg voltam róla győződve, hogy azért vagyok ezen a bolygón, hogy az embereknek segítsek az alkotásaimmal. Feladatomnak, sőt, kötelességemnek éreztem, hogy mindig kitegyek valamit, hogy alkossak és posztoljak, hogy aktív legyek. A művészi egóm pedig ezt meglovagolva azt hajtogatta, nekem hivatásos művésszé kell válnom, sokat kell elérnem, minél több emberhez el kell juttatnom az alkotásaimat, ráadásul még pénzt is kellene szereznem mindezzel, ha már egyszer csinálom.

   De most már látom, hogy nem ez az utam, akármit is hittem. Vagyis lehet, hogy ez is az utam része, de még egyértelműen nem most, a jelenlegi világban, a jelenlegi emberiséggel.

   Most már lekerült a vállamról ez a súly. Már nem akarok mindenkinek segíteni, nem akarok mindenkihez eljutni, nem akarok híres lenni, meg ezzel pénzt keresni. Nem akarom többé megváltoztatni, megjavítani az embereket.

   Nem az én felelősségem, hogy ki hogyan éli az életét, ki mikor, hogyan hajlandó (vagy nem hajlandó) felébredni és EMBER-ré válni. Nem nekem kell rendbehoznom a világ dolgait. Nem az én feladatom, hogy "megváltsam" az embereket.

   Az egyetlen, amit tehetek, az az, hogy a saját életemet Jól élem, példát mutatok az életemmel, a cselekedeteimmel. Hogy a saját rezgésszintemet olyan magasra emelem, amilyenre csak tudom. Hogy én megtaláljam a boldogságot a saját életemben.

   Mindenki más meg csinál, amit akar, az már nem tőlem függ. Ha valakinek segítenem kell, az majd személyesen bejön az életembe és úgy tudok neki segíteni, adni. Ha valakivel viszont nincs dolgom, ha valakinek nincs szüksége a segítségemre, arra, amit nyújtani tudok, vagy éppenséggel nem is hajlandó elfogadni, akkor annak meg tökmindegy, hogy mit teszek ki hova, nem számít, mennyire adom bele a lelkem egy adott alkotásomba, úgyse fog neki használni semmit.

   De ez így van rendjén.

   Olyan érdekes így utólag látni az utat, aminek hála eljutottam erre a felismerésre: hogy most már ne másokért, hanem magamért alkossak, mert csak annak van értelme.

   Mindig is nagyon hajtott a művészi egóm, konkrétan egyetlen munkám elkészítési folyamatát sem tudtam élvezni, mert folyamatosan az pörgött az agyamban, hogy majd mit fognak hozzá szólni mások, ha kiteszem valahova. Nem magamért alkottam, hiába tűnt úgy, hiába hittem el még én is, hogy magamért csinálom. Nem, egy pillanatig sem magamért csináltam. Mindez csak látszat volt. Mindent másoknak akartam megmutatni. Másokért rajzoltam, másokért festettem, másokért építettem fel világokat, másokért írtam történeteket. Én sehol sem voltam.

   Eleinte még rendszeresebben posztoltam, igyekeztem követőtábort építeni, lestem, ki like-olja a kitett dolgaimat, stb. stb. És rendkívül csalódott lettem, mikor azt láttam, a számok a nullához közel maradnak. Folyamatosan az lebegett a szemem előtt, hogy más művészeknek 10+ ezer like van egy-egy rajzán, amit esetleg még nem is láttam olyan szépnek és igényesnek, mint a sajátomat. Csalódott voltam. Meg irigy. Emlékszem, "kis hal"-nak gondoltam magam a "nagy halak"-hoz képest. Egy kis senkinek, aki soha az életben nem nőhet fel a nagyokhoz.

   Akkor nem értettem, hogy engem miért nem kapnak fel, miért nem fedezik fel a munkáimat, miért csak 10 követőm van legfeljebb; ha véletlenül több lenne, akkor meg eltűnik egy-kettő. Értetlenül álltam azelőtt a tény előtt, hogy bármennyire is igyekszem, bármennyi munkát is ölök egy alkotásomba, bármennyire is próbálom megfelelően használni a kulcsszavakat, meg az ilyeneket, az én posztjaimat akkor sem látják az emberek. Ha meg látják is, nem érdekli őket. Hogy én mennyit szenvedtem ezen...!

   De most már látom:

   Ez sosem volt az én utam. Nekem nem ezt kell csinálnom, hiába hittem azt. Az Univerzum pedig így igyekezett finoman jelezni nekem, hogy ez nem jó mentalitás, rossz irányba fordítom a figyelmem, valójában másik sorsot szánt nekem.

   Csak hát, hiába éltem meg sorozatos kudarcokat, akkor sem adtam fel. Hihetetlenül makacs tudok lenni, ami azzal a ténnyel párosul, hogy sosem vagyok képes feladni a reményt, még a legkilátástalanabb helyzetekben sem. Jó kis kombináció, ha olyasmi mellett tartok ki, ami mellett nem kellene...

(^ヮ^;)

   Így hát tovább folytattam a posztolgatást, csak éppenséggel tartottam kisebb-nagyobb szüneteket. A művészi egómnak rehabilitálódnia kellett minden csalódás után, de aztán talpra állt és újra akarta kezdeni. Mert, hogy "Csakazértis megmutatom, hogy én is képes vagyok arra, amire bármelyik másik művész a neten!"

   Ühüm... (¬_¬)

   Csak, hogy az Univerzumnak más tervei vannak velem ezek szerint, mert, hogy akármennyire is odatettem magam, akármennyire is kepesztettem, csak annál kevesebb dolgot értem el. Még annyi ember se fedezte fel, amiket kitettem, mint előtte. Valahol ez amúgy vicces, bár akkor nem tudtam rajta nevetni.

   Aztán most meg ott tartok, hogy ha esetleg fel is ébred még bennem a késztetés, hogy kitegyek valamit, amint posztolok és látom, mennyire nincs értelme, egyből le is nyugszik a művészi egóm és elmegy szépen aludni. Mindig egy kicsit hosszabb időre. Ilyenkor pedig tudok önmagamra koncentrálni és magamért, a saját örömemért alkotni. Ami pedig felemelő érzés.

   Mostanra az Univerzum akkora "pofonokat" ad nekem, annak érdekében, hogy visszatereljen a helyes irányba, hogy már nem is akarok rossz fele menni. Csak, hogy egy példát mondjak:

   Kitettem a Pontozott Mandala 01-et Twitterre (és nem érdekel, hogy az már X). Arról fogalmam sincs, hogy esetleg kaptam-e rá reakciót, mert telefonról már rég töröltem az alkalmazást, laptopon meg havi egyszer, ha belépek. De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy mindig, amikor posztolok valamit, rányomkodok pár #-re, hogy lássam, mások mit tettek ki. Aztán, ha valami tetszik, like-olom, hogy ne csak én várjam, hogy másoktól kapjak, hanem én is adjak.

   Most is ezt csináltam, mire újfent szembesülnöm kellett azzal, hogy a #art és a #painting címkékre a találatok MINIMUM fele AI által generált kép. Vagy NFT, vagy valami egyéb ilyesmi. Az igazi művészek által készített, valódi munkák elég rendesen kisebbségben vannak.

   És belegondoltam abba:

   Kell nekem ez? Én tényleg egy ilyen helyre akarom beküldeni a munkámat? Én tényleg ezt a rendszert, ez az algoritmust akarom "etetni", hogy esetleg az AI még az én rajzaimból is lopjon? Valóban ezt akarom?

   Hát nem.

   Vagyis hagytam az egészet a fenébe. Nekem nem kell egy ilyen hely, én nem akarok egy ilyen közösségbe tartozni. Annyi szenny, szörnyűség, igazságtalanság, gyűlölet, hazugság, meg minden egyéb van már a közösségi médián.

   És, hogy őszinte legyek, úgy érzem, ez a jelenlegi világ - ahogy az emberek hozzáállnak egymáshoz, a művészethez, ahogy a mostani világ maga működik, mindez - nem érdemli meg, hogy én az időmet és az energiámat áldozzam rá, ahelyett, hogy a saját életemmel foglalkoznék és magamnak, meg a szeretteimnek okoznék örömet az alkotásaimmal. Egyszerűen nincs értelme olyanokkal foglalkoznom, akik/amik nem becsülnek, ahol elveszik az általam létrehozott érték a sok szenny és értelmetlen hülyeség között. A rajzaimnak/írásaimnak lelke van - méghozzá az enyém tükröződik vissza belőlük. Tényleg ennyit érne nekem a saját lelkem...?

   Nem tudjuk elvéteni az utunkat. Az Univerzum nem hagyja, csak hallgatnunk kell Rá, észre kell vennünk a jeleket. A saját bőrömön tapasztaltam meg ezt. Ezért pedig hálás vagyok. Mert úgy, hogy megtapasztaltam, átéltem, már nem csak elmével tudom, hogy mi nem jó nekem, de nem is vágyom olyasmire, ami nincs összhangban azzal, aki/ami vagyok.

   Tehát az elmúlt évek nehézségeiért csak ennyit tudok mondani:

    Köszönöm!