Fakó képek és eltűnt árnyak;

A múltam a mélybe húz.

Már nem is látom, de még érzem,

Akár egy ormótlan súlyt.

Nem enged el.

A sok harcot, amit átéltem,

Elfeledni nem tudom.

A sok seb, mi félig beforrt már,

Újra és újra sajog.

Nem múlik el.

A lelkem remeg és felkiált,

Fáradtan próbálkozik,

De a világ nem hallja hangját,

Hiába fáradozik.

Miért van ez?

Úgy érzem, egyedül vagyok itt;

A magány a mélybe ránt.

Mintha nem lennék otthon sehol.

Idegen vagyok talán

Minden helyen...

A bizalom messzire kerül,

A hit nehezen talál.

Esetlenül inkább kerülget,

Mintsem, hogy szívemre száll.

Nehéz, rideg.

Egy törött szív, mi mellkasomban

Reménykedve még dobog.

A sötétség és kételkedés

Leuralni nem tudott.

De már fáradt vagyok...