Van bennem egy rút érzés,

De nem tudom hova tenni.

Feszeget belülről,

Ám lehetetlen megfogni.

Csak annyit tudhatok, hogy

Nyugodni sosem hagy engem.

Néha eltűnik, ám

Idővel csak nem felejtem.

Egyszer azt mondja: Rendben,

Minden a terv szerint megy most!

Majd másnap már megint

Lelkembe kétségeket hoz.

Először elhiteti,

Tökéletes, amit teszek.

Csak, hogy aztán később

Megbántasson mindent velem.

Hiszen hogy lehetne jó,

Elfogadható az ilyen,

Amikor másnál még

Sosem láttam hasonlót sem?

Vagy épp az ellentettje:

Láttam és megtetszett nagyon,

Annyira, hogy én is

Fejem próbájára adom.

Ilyenkor az eredmény

Sosem éppen olyasmi lesz.

Hiszen magamat is,

A lelkem, így beleviszem.

De ettől még úgy érzem,

Elloptam csak az ötletet.

Nincs jogom használni.

Kiteszem, hogy törölhessem.

Annyi mindent megbánok.

Írom, rajzolom, nem számít.

Legyen kicsi, vagy nagy;

Örülök, majd már csak sántít.

Mintha nem lenne elég.

De nem is a munka, nem ám:

A kevés én vagyok.

Csak egy semmire-kellő árny.

Akárhogy próbálkozok,

Sosem lehetek elég jó.

Mások mindig lesznek,

Az övék meg feljebb való.

Nem tudom, mit csináljak,

Mit vár el tőlem az élet.

Nem értem, elrontom?

A hiba szívembe égett?

Ha igen, tanítsatok:

Hogy ne legyek ennyire más?

Hadd érezzem végre,

Nincsen rajtam ez a nyomás.

Ha pedig nem, hát mégis

Mit baltázok el ennyire?

Megcsinálom, aztán

Nem megyek vele semmire!

Felesleges lennék itt?

Nincs helyem ezen a Földön?

De én nem így érzem.

Mégsem látok át a ködön...