Hevesen kapkodott levegő után, tüdejét minden lélegzetvételnél marta a keserű szag. Izmai remegtek, ugrásra készen feszült minden tagja. Először semmit sem látott a szobában, de ahogy szeme megszokta a Hold ezüstös fényét, lassan kirajzolódtak előtte a berendezési tárgyak.

   Hirtelen a saját lihegésén át meghallott egy neszt, amitől szíve még hevesebben kezdett verni: valaki más is volt rajta kívül a szobában. Lina érezte, ahogy hátán és karján felborzolódnak a piheszálak a rémülettől. Álma még elevenen élt minden sejtjében, a rettentő szag pedig csak még inkább valóságossá tette a képeket. Gyorsan oldalra kapta a fejét és szembetalálta magát Martha nővér üvegesen csillogó tekintetével.

    A nő eszelősen bámulta a lányt, vörös hajának néhány tincse izzadtságtól csillogva tapadt a homlokára. Kezében csöpögő, fehér kendőt tartott. Karjai megdermedtek a levegőben, mozdulatlanul nézett farkasszemet Linával. Láthatóan nem számított rá, hogy a lány fel fog ébredni.

   Majd hirtelen előre lendült. A lány szíve kihagyott egy ütemet, de a másodperc tört része alatt magához tért és védekezően meglendítette a lábát. A kendő alig néhány centire suhant el az arcától, szörnyű bűzt hagyva maga után, amitől elakadt a lélegzete, míg Martha nővér a rúgástól hátratántorodott és hátával nekiütközött a túlsó falnál álló szekrénynek.

   Lina nem várta meg, hogy a nő felocsúdjon az esésből, kipattant az ágyból. A takaró, a rúgásnak köszönhetően, rácsavarodott az egyik lábára, így értékes másodperceket veszített, amíg végre sikerült leráznia magáról. De még így is hamarabb érte el az ajtót, mint Martha nővérnek sikerült volna feltápászkodnia a földről. Egyetlen hang nélkül feltépte és kirontott a folyosóra.

   Már most megérezte a betegsége hátrányait: nehezen kapkodott levegő után és égett a tüdeje. Mégsem állt meg. Valahol a lelke mélyén tudta, hogy ha a nővér utoléri, akkor neki vége van. Vagy lehet, csak az életösztön szólalt meg benne. Igazából nem számított, csak futott előre lélekszakadva.

   Cipőjét az ágya alatt hagyta, nem volt ideje magára kapni, így mezítláb kellett menekülnie. Az épület vajszínű kövezete hideg volt ugyan, de mindenképpen nagyobb előnyt jelentett most számára, hogy nem csúszik a talpa. Szinte hangtalanul rohant végig a folyosón, egészen a csarnokig. Egyetlen pillanatra torpant csak meg: hirtelen végigfutott benne a gondolat, hogy felszalad a lépcsőn az első emeletre és megkeresi Theresa nővér szobáját. Végül azonban a mögötte dübörgő léptek hatására irányt váltott és mégis inkább a kétszárnyú ajtó felé száguldott. Magában imádkozott, hogy legyen nyitva, és rendkívüli szerencséje volt, ugyanis az igazgatónő ezúttal valamiért elfelejthette bezárni.

   Résnyire tárta a hatalmas ajtószárnyakat és kicsusszant közöttük. A szíve a torkában dobogott. Ahogy meghallotta a háta mögött Martha nővér fojtott kiáltásait, elrugaszkodott és, égő tüdejét figyelmen kívül hagyva, eliramodott az üvegházak felé. Sejtette, hogy a nővér egyenesen oda menne, hiszen ő is jól tudta, mint szinte mindenki az intézetben, hogy Lina előszeretettel tartózkodott ott. Ezért nem is kifejezetten oda tartott, csak meg akarta kerülni az épületeket, hogy az intézet mögé juthasson. Örökké ugyanis nem menekülhetett, mert a betegsége nem hagyta volna, de legalább addig el akart bújni, amíg valaki meghallja az üldözője őrült kiáltásait és a segítségére siet. Lina érezte, hogy amilyen sokkos állapotba került, ő maga képtelen lenne segítségért kiáltani.

   Már éppen elérte volna az elágazást, mikor meghallotta Martha nővér keserves hangját jóval távolabbról:

   – Lina, kérlek! Segítenem kell neked! – üvöltötte szánalmasnak ható hangon.

   Lina egy pillanatra megdermedt. Annyi keserűség és bánat volt a nő hangjában, hogy földbe gyökerezett tőle a lába. Valahol mélyen érezte, hogy hatalmas hibát követ el, mégis hátrapillantott a válla felett. Amit látott, attól viszont újra hatalmába kerítette a rettegés; azon nyomban meg is fordult és rohant tovább.

   Martha nővér hihetetlen sebességgel futott felé, kezében a fehér kendővel hadonászva, ami szinte világított a holdfényben. Egyre csak csökkent köztük a távolság, mígnem Linának egy jeges szövet csapott az arcába. Minden erejét beleadva szaladt, de még így sem tudta lerázni a nőt, aki most közvetlenül mögötte lihegett. Elég előnyt tudott szerezni ugyan, hogy a kendő már ne érhesse el, de a benne lévő folyadék egy része az arcára kenődött és most szinte égette a bőrét.

   Azzal a reménnyel, hogy ezzel megzavarja a nővért, élesen irányt váltott és elrohant két üvegház között, majd megbújt az egyik nagyobb mögött. Hallotta, ahogy a nő artikulálatlanul felkiált, szinte már zokogva, és ő is arra veszi az irányt. Ám mielőtt még megpillanthatta volna a lányt, ő óvatosan megkerülte az üvegházat és visszairamodott arra, amerről jöttek.

   A nőnek kellett néhány pillanat, mire tudatosult benne a csel, azonban ez a rövid idő is elég volt Lina számára ahhoz, hogy jelentősebb előnyre tegyen szert. Fulladozva bár, de sikerült eljutnia a kovácsoltvas kapuig és gondolkodás nélkül megrántotta. Az angyalszárny mintájú kapuszárnyak bármiféle ellenállás nélkül tárultak ki, a lány pedig azon nyomban kirohant közöttük.

   Ekkor hallották meg a rémült kiáltást az intézet bejárata felől:

   – Lina! – Theresa nővér félreismerhetetlen hangja élesen szelte át a levegőt.

   Nem csak Lina, de még Martha nővér is ledermedt. Mindketten Theresa nővér felé fordultak, aki mozdulatlanul, teljesen felöltözve állt a nyitott ajtószárnyak előtt. Alakját hátulról megvilágította az aranysárga fény, ami a csarnokból áradt, ezzel valamilyen földöntúli szépséget és kecsességet kölcsönözve neki. Látszólag képtelen volt feldolgozni a látványt: egy nővér, akinek segítenie kellene a beteg lányokat, most éppen az egyiküket kergeti.

   Lina szedte össze magát előbb, gyorsan sarkon fordult és eliramodott az úton. Maga mögött meghallotta Martha nővér üvöltését és Theresa nővér kétségbeesett kiáltását, azonban, hogy mi történt ezután, arra már nem figyelt. Csak a menekülésen járt az esze.

   Önmagához képest szinte elképzelhetetlenül gyorsan szaladt. Sosem gondolta volna, hogy képes lehet ilyen tempót kicsikarni testéből – még mielőtt diagnosztizálták nála a betegséget, sem tudott így futni–, de látszólag a szorult helyzet megtette a hatását. Hiába érezte úgy, hogy menten szétrobban a mellkasa, nem állt meg; még gyorsabb iramot diktált. Egymás után hagyta maga mögött a keskeny utcákat.

   Csendes környéken járt, a nagy kertű, magas kerítésű családi házak barátságos hangulatot kölcsönöztek a városrésznek. Az út mentén sok helyre fákat ültettek, néhány kertet gondozott sövény határolt, akárcsak az intézetet. Linát azonban most szemernyit sem izgatta a város. Jelenleg csak az lebegett a szeme előtt, hogy mihamarabb elérjen egy telefonfülkét.

   Alighogy befordult a következő sarkon, már meg is pillantott egyet. A kopott fülkének tárva-nyitva állt az ajtaja, a telefon bánatosan lógott le a zsinórról. A lány szinte bevágódott az üvegezett falak közé, két kezével kellett megtámasztania magát, hogy ne csapódjon neki a készüléknek. Gyorsan felkapta a kagylót és a füléhez emelte.

   Hatalmas szerencséje volt, ugyanis ezen a környéken a telefonok csak egy érme bedobása után működtek, de úgy látszik, aki utoljára elhagyta a fülkét, nagyon siethetett, mert bent felejtette a pénzt. A vonal így folyamatosan zúgott. Lina amilyen gyorsan csak tudta, tárcsázta Theo számát. Amint meghallotta az ismerős búgást, egyből felkapta a fejét és a környéket kezdte kémlelni, nem bukkan-e fel valahol Martha nővér. Egy örökkévalóságnak tűnt számára, míg végre abbamaradt a búgás.

   – Halló? – szólt Theo meglehetősen álmos hangja.

   – Theo, én vagyok az, Lina! Segítened kell! – kiáltott bele a kagylóba remegő hangon. A torkát összeszorították a feltörni készülő könnyei.

   – Lina! Mi a baj? Mi történt? – vált egyből éberebbé a fiú.

   – Martha nővér megőrült! Meg akart fojtani! Segítened kell! Elmenekültem, de félek, hogy utolér! – zokogta most már a lány kétségbeesetten.

   – Azonnal megyek! Merre vagy most?

   – Az intézettől néhány saroknyira. Fogalmam sincs, nem néztem, merre, csak rohantam.

   – Tudod, hogy hol van az a vicces graffitis emeletes, ami mellett egyszer jót nevettünk, nem? Emlékszel még rá? – kérdezte Theo határozottan.

   – I-igen – felelte remegve Lina.

   – És oda is tudsz találni?

   – Azt hiszem...

   Egy pillanatra csend lett a vonal másik felén, majd a lány kulcscsörgést hallott.

   – Akkor ott találkozunk. Elmegyek érted! Nagyon vigyázz magadra! – kérte a fiú valamivel kétségbeesettebb hangon.

   – Szeretlek! – sírta Lina a kagylóba. Jelenleg mindennél jobban vágyott arra, hogy Theo karjai között lehessen és végre elfeledhesse ezt a rémálmot.

   – Én is szeretlek! – válaszolta Theo aggódva, majd hirtelen megszakad a vonal.

   Lina képtelen volt eldönteni, hogy Theo szándékosan tette-e le, vagy valami hiba történt, mindenesetre azonnal eldobta a kagylót és kiszáguldott a telefonfülkéből.

   Nem tudta, hol van, hiszen tényleg nem figyelte, merre tart. Gyorsan körbefordult, hogy felmérje a környezetét, de először semmi ismerőset nem vett észre. Majd egyszer csak megpillantott egy kisebb plakátot, ami egy fára volt szegezve. Emlékezett rá, hogy mennyire kiakadt ezen a cseppet sem fabarát módszeren, amikor két évvel ezelőtt egyszer erre sétáltak a fiúval. Azóta a plakát jócskán megszakadozott már, és talán már nem is volt aktuális, ugyanis egy eltűnt kutyáról szólt. Azonban Linának még így is elég volt ahhoz, hogy bemérje a helyzetét. Szélsebesen megindult a plakáttal ellentétes irányba, a városközpont felé. Innen már tudta, merre kell mennie.

   Egymás után hagyta maga mögött az utcákat; lassan a kertes házakat kezdték felváltani a kisebb emeletes házak. Alighogy elérte az első ilyen házat, a távolból sziréna hangját hallotta felharsanni. Sosem ismerte fel hang alapján, melyik autó lehetett, de most valahogy sejtette, hogy ez a rendőrség lesz. Nem tudta volna megmagyarázni, miért, de egy kicsit mintha megnyugodott volna. Azonban arra nem volt elég ez a hang, hogy képes legyen megzabolázni veszettül zakatoló szívét. A mellkasa és a torka is égett, mégsem volt hajlandó lelassítani, csak hajtotta magát előre. Érezte, ha így folytatja, hamarosan teljesen ki fog fulladni, de nem érdekelte.

   Hirtelen meghallotta Martha nővér eszelős üvöltését. Ha nem tudja, hogy ő az, fel sem ismerte volna, a nővér olyannyira kifordult önmagából. Lina teste megfeszült, majdnem megbotlott a saját lábában, de amilyen gyorsan csak tudta, visszanyerte az egyensúlyát. Nem nézett hátra. Nem akart időt pazarolni arra, hogy megnézze, milyen távol van a nő. Csak reménykedni tudott benne, még nincs annyira közel, hogy észrevegye.

   Kétségbeesésében eliramodott a legközelebbi emeletes ház felé és szinte azzal a lendülettel belökte az ajtaját. Vagyis csak próbálta, ugyanis az üvegezett ajtó egy centit sem mozdult. Lina teste fájdalmasan rápréselődött a kezeire, amiket csak gyorsan az üvegre tapasztott. Alig tudta megtámasztani magát, hogy az arca ne ütközzön az ajtónak. Szemébe könnyek szöktek a fájdalomtól. A kudarctól remegve lökte el magát a bejárattól és amilyen gyorsan csak tudott, egy másik ház felé rohant.

   Majdnem megcsúszott a papírdarabokon, amik szanaszét hevertek a következő bejárat előtt. Más körülmények között fájt volna számára ezt a szemetelést látni, most mégsem tudott vele foglalkozni. Mint kiderült, még jól is jött neki ez a sok papír, mivel aki utoljára becsukta az ajtót, elég hanyag munkát végzett: egy kisebb köteg szórólap beszorult az ajtó alja és a keret közé, így a bejárat most résnyire nyitva állt. Azon nyomban ki is tárta és beszáguldott a lépcsőházba.

   Odabent fojtogató alkoholszag várta, viszont ez a bűz jelenleg még mindig kellemesebb volt számára, mint a nővér kendőjének szaga. Az előbbihez legalább nem kötött halálközeli élményeket. Remegő lábbal gyorsan leguggolt. Még a szemeit is lehunyta, mintha ezzel képes lenne kizárni a külvilágot és meg nem történtté tenni az éjszaka eseményeit. Csak most, hogy végre egy rövid, lélegzetvételnyi szünethez jutott, vette észre, valójában mennyire is fázik. Nem volt rajta több, mint egy ujjatlan felső és egy vékony, testhezálló nadrág. A cipője nélkül pedig a lába is jegesre hűlt a tavaszi hűvös levegőben.

   Lélegzetvisszafojtva várta a nővért, akinek a hangját egyre közelebbről hallotta. Egy pillanatra elcsodálkozott rajta, mégis milyen mélyen aludhat a város ezen része, hogy senki sem ébredt fel és nézte meg eddig, mi is folyik odakint. Ugyanis Martha nővér meg sem próbálta visszafogni magát, teli torokból kiáltozta a lány nevét. Folyton azt ismételgette, hogy csak ő segíthet rajta, ő tudja a megoldást, senki másban sem bízhat. Majd ő megszabadítja a szenvedéstől. Linának felállt a hátán a szőr a nő szavaitól. Bármilyen megoldást is tudott, abban biztos volt, hogy ő abból köszöni szépen, nem kér.

   Mikor már valamivel távolabbról hallotta az esztelen üvöltözést, óvatosan kilesett a bejárati ajtó üvegén. Látta, ahogy Martha nővér célirányosan továbbrohan, éppen az ellenkező irányba, mint amerre Linának tartania kellett. Fellélegzett, amivel sikerült mélyen magába szívnia az alkoholgőzös levegőt. Gyomra újfent felkavarodott. Amilyen gyorsan csak tudott, kimenekült a fullasztó lépcsőházból.

   Amint kilépett, fülét újra megütötte a szirénázás, ezúttal már valamivel közelebbről, bár még mindig elég távol járhatott az autó. Gyorsan kifújta magát, tüdejét teleengedte a friss levegővel, majd fájó tagjaival mit sem törődve, újra futásnak eredt.

   Már nem járt messze a megbeszélt ponttól. Tudta, hogy amint megkerüli az előtte lévő háztömböt, éppen szemben lesz vele az az emeletes ház, aminek az oldalára egy meglehetősen jópofa viccet festett egy tréfás kedvű graffitis. Azért is tetszett nekik nagyon ez a felirat, mivel – a legtöbb hozzá hasonló rongálással ellentétben – valóban szellemesre sikerült. Ha jól hallotta, még a lakóknak is tetszett, ezért is nem tettek feljelentést.

   Fújtatva vette be a kanyart. Már alig állt a lábán, minden izma remegett a rettenetes erőfeszítéstől. Éppen abban a pillanatban, mikor meglátta a keresett épületet, motorzúgásra lett figyelmes, ami hallhatóan egyre közelebbről szólt. Mire Lina levegő után kapkodva elérte a telefirkált falat, a jármű is megjelent a sarkon. A lányból hatalmas, megkönnyebbült sóhaj szakadt fel, mikor felismerte a felé száguldó foltban a bőrdzsekis Theo alakját.

   A fiú nem sokkal Lina mellett fékezett le és egyből le is ugrott a motorról, majd hozzá szaladt.

   – Lina! – kiáltotta fojtott hangon, azzal a karjaiba zárta a reszkető lányt.

   – Theo... – bújt hozzá zokogva Lina

   – Jól vagy? Nem sérültél meg? – kérdezte aggódva, közben kicsit sem engedve a szorításán. A lány csak megrázta a fejét. – Te remegsz! – engedte el egy pillanatra a fiú, majd gyorsan lekapta magáról fekete bőrkabátját és a remegő lányra adta. Utána újból szorosan átölelte.

   Lina boldogan húzta össze magán a kellemesen meleg dzsekit, ami a fiú illatát árasztotta magából. Fejét a nála jó tíz centivel magasabb fiú mellkasának hajtotta. Azt kívánta, ez a pillanat bár örökké tarthatna. Nem akart többé menekülni, nem akarta többé fáradtságtól reszkető izmait sanyargatni. Szemeit szorosan lehunyta és csak hallgatta Theo hevesen verő szívét.

   A röpke nyugalmat azonban hamarosan egy ismerős hang zavarta meg: Martha nővér eszeveszetten ordítozott, egyfolytában Linát hívogatta. A kiáltások alig néhány házzal odébbról hallatszottak, egyértelmű volt, hogy hamarosan rájuk fog találni. Lina szíve újra hevesen zakatolni kezdett, reszketve bújt még közelebb Theóhoz.

   A fiú azonban hirtelen eltolta magától. A lány érezte, hogy próbált gyengéd lenni, de a félelmét és a feszültségét ő sem tudta palástolni. Lina felnézett Theo nagy, barna szemeibe, amik most aggódva figyelték őt. A fiún látszott, hogy nagyon kapkodva indult a megmentésére, mert a bőrkabátja nélkül csak egy bő, szürke pólót és a pizsamanadrágját viselte. Sötét haja is kócosan lógott ki néhol a sebtében felhúzott bukósisak alól.

   – Menjünk! – jelentette ki határozottan, majd kézen fogta a lányt és elkezdte sötétkék motorja felé húzni.

   Mikor elérték a továbbra is zajongó járművet, Theo egy laza mozdulattal felpattant rá, majd Linát is felsegítette maga mögé.

   – Bocsi, a sisakodat elfelejtettem. Nagyon remélem, hogy ilyen rövid távon nem lesz gond belőle – szabadkozott a fiú, míg Lina szorosan átkarolta a derekát.

   – Csak menjünk! – zokogott fel újra a lány. A nővér üvöltözése egyre közelebbről hallatszott.

   A fiú gázt adott és már úton is voltak. A hátuk mögött hihetetlen közelségből harsant fel újra a sziréna hangja, Lina összerezzent tőle. A következő pillanatban pedig már vörös és kék fények festették meg a házakat körülöttük. A lány hátrapillantott és immár megbizonyosodhatott arról, hogy valóban rendőrautóé volt az éles hang.

   Theo talán úgy ítélhette meg, hogy most már biztonságban lesznek, mert a motor fokozatosan lassulni kezdett. Azonban a következő pillanatban a semmiből kirohant az útra nem sokkal eléjük az őrjöngő Martha nővér, majd mikor megpillantotta a felé robogó motort, mozdulatlanná dermedt. Szemei hatalmasra tágultak. Úgy állt ott, akár egy szarvas, mikor egy autó száguld felé. Linában, és sejtése szerint Theoban is, megállt az ütő. Nem mentek túl gyorsan, de ahhoz mindenképp elég lett volna ekkora sebesség, hogy súlyos károkat okozzanak a nőben.

   A következőkben minden rendkívül gyorsan történt: Theo elrántotta a kormányt, ezzel alig néhány centivel, de sikerült kikerülnie a szoborként álló nővért. A motor azonban az éles kanyartól vészesen megbillent és hangos csattanással az oldalára dőlt. Lina egyetlen pillanatra elviselhetetlen fájdalmat érzett a lábába és a fejébe hasítani, majd amilyen hirtelen jött, úgy el is múlt, ő pedig rövidesen az öntudatlan sötétségbe merült.