Lina az első emeleti zsibongóban ücsörgött egy süppedős fotelben, kezében egy nyitott könyvvel. Megpróbált az olvasásba temetkezni, de gondolatai minduntalan visszatértek a néhány órával ezelőtti történésekhez. Lelki szemei előtt újra és újra megjelent a halott lány arca. Mégsem adta fel: minden erejével azon volt, hogy elfeledtesse magával a dolgot, még ha csak átmenetileg is.

   Körülötte, a napfényben fürdő teremben elég sokan gyűltek most össze. Túl sokan ahhoz, hogy a lány jól érezze magát közöttük. Mégsem vonult el. Már elege volt a magányból; azt remélte, a zsivaj képes lesz elnyomni a gondolatait. Ezért is döntött úgy, miután elapadtak a könnyei és képtelen volt tovább tehetetlenül ülni, hogy az üvegházból egyenesen ide jön.

   Mellette kisebb csapat beszélgetett fojtott hangon, egy alacsony asztalka körül. A lányok közel ültek egymáshoz a két kanapén. Nem beszéltek hangosan, és Lina nem is igazán figyelt a szavaikra. Meredten nézte a betűket, de azok valahogy nem akartak értelmes szavakká összeállni a szeme előtt. Nagyot sóhajtott és csalódottan csukta össze a könyvet, majd beejtette az ölébe a kezeivel együtt. Ekkor ütötte meg a fülét egy mondat, amit viszont képtelen volt figyelmen kívül hagyni:

   – Ti is észrevettétek, hogy mindig a legidősebbel történt az, ami…? – kérdezte szinte már suttogva az egyik lány, aki pont háttal ült Linának. Hosszú, szőke haját az ujjai körül tekergette.

   Lina felkapta a fejét. Szíve hevesebben kezdett verni. Némán figyelte a kis csoportot, aminek a tagjai most mind elhallgattak és kíváncsisággal vegyes aggodalommal néztek a szőke lány felé.

   – Most, hogy mondod… Igazad van – kerekedett ki a szeme egy fekete hajú lánynak.

   – Eddig bele sem gondoltam, de van benne valami – ismerte el szomorúan egy alacsony, szeplős lány is, akivel Lina egy tanulócsoportba tartozott. Pont szemben ült vele, így láthatta a szemeiben tükröződő bánatot és a lassan megjelenő könnycseppet is.

   Lina ekkor határozta el magát. Mély levegőt vett és előrehajolt a fotelben, így elég közel került a csoporthoz, hogy ne kelljen túl hangosan beszélnie, mégis meghallják.

   – Bocsi, hogy közbeszólok, de hallottam, miről beszéltetek – pirult el kissé, ahogy minden arc felé fordult. – Szerintetek lehetséges lenne, hogy mindig a legidősebbnek essen baja…? – halkult el a hangja a mondat végére.

   – Hát, csak gondoljuk végig – kezdte a szőke hajú kissé kitekeredve, hogy a még mindig piros arcú lány szemébe nézhessen –, először Kathy, aki nemrég töltötte be a húszat, vagyis ő volt közülünk a legidősebb az egész intézetben – sütötte le zöld szemeit. – Utána Rose, aki most nyár végén lett volna húsz, majd Sarah, aki, ha jól tudom, idén tél végén lett tizenkilenc. Most pedig Alexa…

   – Aki két nappal idősebb nálam… - fejezte be Lina a megakadt mondatot. Halvány remegés futott végig rajta a felismeréstől; elakadt a lélegzete. Arca addigi pirossága fehérre váltott.

   – Pontosan – nézett sötét, aggódó szemeivel a fekete hajú lány Linára. – Jól vagy?

   Nem, egyáltalán nem! – kiáltotta volna szíve szerint, miközben felpattant a fotelből. Könyve tompán puffant a padlón. Más körülmények között egyből utána kapott volna, hogy megnézze, nem esett-e baja, de most nem foglalkozott vele.

   – Nekem most mennem kell! – jelentette ki, a fejét rázva. Vissza sem nézve leviharzott a lépcsőn.

   Még hallotta, hogy valamelyik lány utána kiállt, de nem állt meg. A földszinten is csak azért torpant meg egy pillanatra, hogy lélegzethez jusson és megnyugtassa valamennyire vadul zakatoló szívét.

   Rettegett. Szemei előtt hirtelen megelevenedett a korábbi álma, amiben valami elől menekült. Most ugyanaz a pánik lett úrrá rajta. Azonnal meg akarta keresni Theresa nővért. Valamiét úgy érezte, mindenképpen a közelében kell lennie. Mintha attól nagyobb biztonságban lenne. Tudta, hogy gyerekes gondolat, hiszen a nővér sem lenne képes megvédeni őt semmitől sem, amivel ő maga ne bírna el. Legfőképp akkor nem, ha valóban a betegség miatt történtek a halálesetek. Mégis mindenáron meg akarta találni; addig nem lélegezhetett fel.

   Már éppen indult volna tovább a kétszárnyú ajtó felé, hogy megnézze, a fiatal nő nincs-e véletlenül az üvegházában, mikor a sietős lépések és a szuszogás hangja megállította. Egy pillanatra megállt benne az ütő. Kétségbeesetten nézett hátra arra számítva, hogy mindjárt megpillantja azt a valamit az álmából, de csak Olivia nővért látta a szobák felé vezető folyosóról kilépni. A teltebb, alacsony nővér gyorsan szedte a lábait a lépcső felé, de még hátraszólt a válla felett, mikor észrevette a remegő lányt:

   – Kész az ebéd! – kedves arcán szomorkás mosoly terült szét, azzal előre fordult és felsietett a lépcsőn, hogy a többieknek is szóljon.

   A lány nagyot sóhajtott és hasonló sietséggel kilépett az épületből. Ha máshol nem is, az ebédlőben mindenképp találkoznom kell Theresa nővérrel. Neki is ennie kell valamikor – gondolta magában, miközben átvágott a közel négyzet alakú udvarrészen és elhaladt a kicsiny, murvás parkoló mellett. Gyorsan szedte a lábait a kövezett úton. Menet közben fel sem nézett, a kövek közül előtörő fűszálakat és kisebb gyomokat figyelte. Csak egyszer pillantott fel, amikor majdnem nekiment hátulról egy másik lánynak, aki viszonylag ráérősen baktatott az étkező felé. Lina gyorsan bocsánatot kért és kikerülte, de nem figyelt és majdnem megcsúszott egy apró, fehér kavicson, ami minden bizonnyal a parkolóból került oda. Egy pillanat alatt visszanyerte az egyensúlyát, majd mintha mi sem történt volna, rohant tovább.

   Hajába minduntalan belekapott a szél, néhányszor kénytelen volt eltűrni a szeme elől az arcába csapó tincseit. Halk léptei sebes ritmusa elvegyült a madársereg dalolásában és a fák leveleinek susogásában. Mindenfelől emberi hangok hallatszottak, Lina mégsem találkozott össze másokkal az úton. Talán látták, hogy mennyire rohan, ezért kitértek előle. Vagy egyszerűen csak nem az úton sétáltak. Mivel nem nézett fel, ebben nem lehetett biztos.

   Mikor elért a kereszteződéshez, ami elvezetett az üvegházak felé, felpillantott. Nem tartotta túl valószínűnek, hogy Theresa nővér jelenleg ott lenne, ugyanis hallotta a többiektől a zsibongóban, éppúgy, mint Sarah esetében, most is ő segédkezett az igazgatónőnek a holttest elvitetésénél. A lány azóta nem látta, mióta kimenekült Alexa szobájából, de sejtette, hogy a nővér vagy az igazgatónővel van, vagy már az ebédét fogyaszthatja. Végül a pillanatnyi habozás után egyenesen haladt tovább.

   Az étkezőbe belépve szokatlan látványban volt része: még üres volt a fél terem – hiszen sokaknak Olivia nővér csak ő utána szólt, így képtelenség lett volna, hogy hamarabb érjenek oda, mint ő – de már így is jó sokan összegyűltek odabent. A szokásos zsivaj helyett azonban majdhogynem néma csend fogadta. Jelenleg még az evőeszközök hangját sem lehetett hallani. Emiatt úgy tűnt, mintha jóval kevesebben lennének a teremben, mint valójában.

   Lina megindult a pult felé, ami a konyha és az étkező közös falából lett kialakítva. Fölötte pusztán csak egy vaskos függöny választotta el egymástól a két helyiséget. Közben a termet pásztázta. Mivel a nővéreknek nem volt külön asztala (vagyis – ha Lina jól tudta – eredetileg volt, csak egyikőjük sem használta, végül pedig meg is feledkeztek róla), ezért minden arcot meg kellett néznie, mert Theresa nővér bárhol ülhetett. Nem találta, amitől a gyomrát összeszorító feszültség csak még jobban felerősödött benne.

   A sietségtől és a félelemtől hevesen dobogó szívvel fékezett le a pult előtt. Már éppen nyúlt volna a tartókban kihelyezett evőeszközök felé, mikor feltűnt neki, hogy most nem lesz rájuk szüksége: a kikészített tányérok mindegyikére csupán két, jól megpakolt szendvicset tettek. Először meglepődött, de végül ráeszmélt, hogy a jelenlegi történések fényében senkinek sem lehetett kedve főzni. Ráadásul az élelmiszereket szállító autó hangját is csak akkor hallotta, mikor már jó ideje a zsibongóban üldögélt. A mentőautó is rég távozott addigra. Ez megmagyarázta azt is, amit először nem tudott hova tenni: az evőeszközök zörejének a hiányát.

   Nem annyira volt étvágya, de elvett egy tányért. A hideg porcelán széle a tenyerébe vájt, olyan erővel szorította két kezével, de képtelen volt akár egy kicsit is ellazítani az izmait. Megfordult, utat engedve az újonnan érkezőknek, majd elkeseredett tekintettel újra kutatni kezdett Theresa nővér kedves arca után.

   Már a terem felénél járhatott, mire végre megpillantotta. A fiatal nő oldalt ült Linának, de a lány jól látta a megtört tekintetét, ahogy a tányérjába bámult. Hosszú haja az asztalra lógott, de nem törődött vele. Vállai kissé előre estek, háta meggörnyedt. Néha idegesen felpillantott, mintha valami rosszat sejtene, majd szinte azonnal vissza is fordította a tekintetét az étele felé. A lányt rendkívül aggasztotta a nővér viselkedése. Még sosem látta ilyennek ezelőtt. Bár ő sem érezte túl jól magát a történtek és a legutóbbi felfedezése fényében. Szomorúan nyugtázta, hogy annál az asztalnál már egyetlen szabad hely sincs.

   Az egyik alkalommal, mikor Theresa nővér felpillantott, tekintete pont találkozott a felé közeledő lányéval. Lina viszonozta a zöldeskék pillantást és fejével óvatosan az ajtó felé biccentett. Remélte, hogy a fiatal nő érti a célzást. A halvány bólintás szerencsére megerősítette ebben. Azonban a nővér nem várta meg, hogy ő is bólintson; újra lepillantott. Lina aggódva megkereste a nővérhez legközelebb eső helyet egy másik asztalnál és ő is nekilátott az ebédjének.

   Nem igazán volt étvágya, de nagy nehezen azért legyűrte a két szendvicset. Gyomra felkavarodott a hirtelen jött tehertől és a minduntalan eszébe jutó képektől, a fojtogató szorítástól. Gyorsan elvett egyet az asztal közepére, egy tálcára kikészített üvegpoharak közül, majd töltött magának a kristálytiszta vízből, ami egy üvegkancsóban állt nem sokkal mellette. A hideg víz kellemesen felfrissítette ugyan, de háborgó gyomrát nem sikerült vele lenyugtatnia. Végül csak nagyot nyelt, majd felállt az asztaltól.

   A teremben a létszám nem nagyon változott; sokan végeztek, de közel annyian érkeztek útközben. A nyomasztó csend azonban ugyan olyan maradt. Viszonylag gyorsan evett, de látszólag Theresa nővér gyorsabban befejezte nála az ebédjét, mivel nem látta sehol sem. Csak remélni tudta, hogy jól értelmezték egymás jelzéseit és valóban megvárta odakint, mivel ellenkező esetben nem akadna egyhamar a nyomára. Márpedig neki most azonnal beszélnie kell vele, különben biztosan felemészti a rettegés, ami mardosta belülről.

   Fojtott izgatottsággal tette vissza a pultra a poharat és a tányért a többi használt tetejére, majd azzal a lendülettel sarkon is fordult. Átsietett a néma termen, egészen az ajtóig. Remegő kézzel már éppen nyúlt volna a kilincs után, mikor az ajtó kitárult előtte és megjelent a nyílásban Madeline igazgatónő. Lina meglepetésében megdermedt; az idős nő is hasonlóképpen reagált, mikor megpillantotta. A nő tőle szokatlanul sápadt volt, pedig egyébként is elég világos volt a bőre, szeme alatt a karikák sötéten rajzolódtak ki. Ruhája szegélye gyűrött volt, de nem foglalkozott vele, hogy megigazítsa. Végül aztán Lina szedte össze magát előbb, bár az ijedtségtől még kicsit rekedtes volt a hangja:

   – Elnézést... – motyogta, majd megkerülte az időközben tétován beljebb lépő nőt.

   Még hallotta az ajtóból, ahogy halkan mond neki valami „semmi baj” félét, de már nem fordult vissza. Mikor kilépett a szabadba és becsukta maga mögött az ajtót, a szeme megakadt az út szélén guggoló Theresa nővéren. A fiatal nő egyik kezével a haját tartotta el az arcától, hogy ne lógjon előre, míg a másikkal a kövek között piszkált valamit egy vékony gallyal. Arcán nem sok érzelem látszott, de tekintetében valamilyen szomorkás, tompa fény bujkált. Néhány lány csodálkozva ment el mellette, de egyiküknek sem volt kedve megkérdezni tőle, hogy mit csinál.

   Lina odasietett hozzá. Lábai enyhén remegtek, de megpróbált olyan biztosan sétálni, amennyire csak lehetett. Mikor közelebb ért, meglátta, hogy a nővér valamilyen szürkés kavicsot próbál meg éppen kipiszkálni a kövek közül. Leguggolt mellé és némán szemlélni kezdte.

   Theresa nővér hirtelen megijedt, még a gally is kiesett a kezéből és beleállt a résbe, ő maga pedig megbillent. Kezeivel gyorsan megtámasztotta magát a földön, majd újra megfogta a kis botocskát.

   – Megijesztettél – nevetett fel idegesen, szemét csak egy pillanatra vette le a szürkés gömbről, hogy a lányra pillanthasson.

   – Bocsánat – sütötte le a szemeit Lina.

   – Ugyan, semmi gond – mosolygott rá szomorkásan. – Jól értelmeztem, hogy beszélni szeretnél velem?

   – Igen – sóhajtott Lina, közben a kis gallyat figyelte, ami szorgosan bökdöste a kavicsot.

   Egy pillanatra elbambult, de akárhogy nézte, nem volt képes rájönni, hogy mi lehetett olyan érdekes egy szürkésbarna, furcsán csúcsos kavicsban, amiért a nővér ennyire nagy figyelmet szentel neki.

   – Az mi? – kérdezett rá végül, szemét le sem véve a kőről.

   – Ez egy kis csiga – nevetett fel csendesen Theresa nővér. – Szegényre valaki ráléphetett és beszorult a kövek közé. Kicsit megkarcolódhatott a háza, de szerencséje volt, hogy komolyabb baja nem esett.

   Lina tudta, hogy a nővér híres a jó szívéről, de ezen még ő is meglepődött. Bár elsősorban nem azért, mert segít a csigának, hanem inkább azon a tényen, hogy sikerült észrevennie a kis állatot a sok hasonló színű kavics között a keskeny résben.

   Ahogy ezen gondolkozott, egyszer csak a csiga kipördült a kövek közül, a nővér pedig gyorsan utána kapott, hogy ne guruljon el messzire. Majd miután sikerült megfognia, óvatosan a tenyerére fektette a kissé kopott házat és Lina felé tartotta. Az állat nem volt nagyobb, mint a nővér hüvelykujjának körme.

   – Aranyos – nevetett fel Lina, ahogy a kis csigát figyelte, majd a szemei hirtelen elkerekedtek, amint az állat óvatosan kibújt a házából és kúszni kezdett a fiatal nő sima bőrén.

   – Nem valami félős, nemde? – kérdezte Theresa nővér a lányra nézve és ajkait széles mosolyra húzta, miután meglátta az elképedt arckifejezést. – Viszont nem akarom húzni az idődet. Gondolom, valami fontosról szerettél volna beszélni velem – váltott kissé szomorúbb hangnemre, majd megmozdult. – Csak még leteszem valahova, ahol biztonságban lesz.

   Lina elkomorodott. A kis csigának rövid időre sikerült elfeledtetnie vele a rettegését. Azonban most az érzelmek újra maguk alá gyűrték és fulladozni kezdett a mellkasára telepedő nyomástól. Szaggatott, kétségbeesett lélegzetet vett, mire az éppen felálló nővér felé kapta a fejét.

   – Minden rendben, Lina? – kérdezte aggódva.

   A lánynak összeszorult a torka, képtelen volt válaszolni. Csak megrázta és lehajtotta a fejét. Kezeit megtámasztotta a térdén, hogy ne remegjenek annyira, de egyébként nem mozdult. Hirtelen egy finom kezet látott meg maga előtt. Felpillantott rá, majd remegő kézzel megfogta és hagyta, hogy Theresa nővér felsegítse.

   A lábai olyannyira remegtek, még ő maga is elcsodálkozott rajta, miközben felállt, hogy hogyan képesek megtartani a súlyát. Mikor már felegyenesedett, úgy érezte, menten összeesik. Továbbra sem volt hajlandó elengedni a fiatal nő kezét; úgy szorította, mintha az lenne az utolsó szalmaszál, amibe még kapaszkodhat. Arcán egy forró könnycsepp gurult végig.

   – Lina, jól vagy? – a nővér hangjában tiszta aggodalom és kétségbeesés csengett. Támogatóan viszonozta a lány szorítását, majd (miután rájött, hogy úgysem lesz képes lefejteni Lina ujjait az övéiről) kézen fogva elindult vele az üvegházak irányába.

   Lina nem nézett fel. Túl gyengének érezte magát ahhoz, hogy még a fejét is felemelje. Minden erejével arra kellett összpontosítania, hogy ne essen el a saját lábában. Az étkezőtől az üvegházakig tartó rövid út egy örökkévalóságnak tűnt számára. Szinte fellélegzett, mikor Theresa nővér végre megtorpant.

   Mielőtt beléptek volna, a fiatal nő finoman lefejtette Lina ujjait az kezéről, majd lehajolt és ujjai közé fogta az apró csigát, aki így a lány látószögébe került. A kicsiny állat még mindig vidáman nyújtogatta a csápjait. Még az sem zavarta meg túlságosan, hogy a nővér a házánál fogva finoman letette egy nagyobb levél alá az üvegház fala mellé. Utána felegyenesedett, majd a lány meghallotta az ismerős, halk nyikorgást, ahogy lassan kinyílt az üvegajtó.

   – Gyere, menjünk be – fordult utána a nővér kedvesen a földet bámuló lányhoz, majd kézen fogta és behúzta maga után a párás melegbe. Miután becsukta az ajtót, leültette egy kisebb ládára, ő pedig odaguggolt elé és aggódó hangon megkérdezte – Lina, jól érzed magad? Nagyon sápadt vagy.

   A lány lassan megrázta a fejét. Szája szinte összeragadt a szárazságtól, szíve a torkában dobogott. Nem tudta volna elmondani, hogyan érezte magát pontosan, ahogyan azt sem, hogy valójában miért is volt olyan rosszul. Mindenképpen beszélnie kellett a nővérrel, mégsem tudta, mit mondjon. Vagy, hogy hogyan kezdje. Jelen pillanatban úgy érezte, semmi másra sincs szüksége, csak egy nagy ölelésre; hogy végre azt érezhesse, biztonságban van. Theresa nővér, mintha csak megérezte volna a gondolatait, gyorsan átkarolta.

   – Sajnos sejtem, hogy mi aggaszthat téged ennyire… – szólt csendesen. Percekig hallgatásba burkolóztak, majd szomorúan belekezdett – Már az első alkalommal is éreztem, hogy valami nagyon nincs rendben, de akkor még betudtam a sokknak ezt az érzést. Elvégre kit nem sokkolt a legelső eset? Majd a második is hasonlóképpen hatott rám. Még ekkor sem hallgattam a megérzésemre, hiába tudtam valahol legbelül, hogy nagy hibát követek el. Sarah után már gyanakodni kezdtem, de még nem tudtam, hogy miért. Majd sajnos kellett Alexa is ahhoz, hogy végre hajlandó legyek belátni, hogy itt valami nagyon nincs rendben – akadt el a szava, de igyekezett gyorsan összeszedni magát. – Hiszen milyen betegség az, ami mindig a legidősebb személyt választja ki magának? Milyen betegség válogat így? Ez nem lehet természetes! Lennie kell itt valaminek, vagy (szörnyű belegondolni, de) valakinek, ami vagy aki felelős ezért. Tudom, hogy te vagy a legidősebb jelenleg az intézetben. Gondolom már te is átláttad a helyzetet és megértem, hogy nagyon aggódsz… - csuklott el a hangja.

   Lina ereiben megfagyott a vér. Megnyugtatást várt volna a fiatal nőtől, ennek ellenére Theresa nővér most megerősítette abban, hogy igaza volt, helyesen gondolkozott. Hirtelen megszédült és sejtette, ha a nővér nem öleli még mindig magához, nagy valószínűséggel most lefordult volna a ládáról. Remegve nyitotta ki a száját, de a hangja híján némán csukta össze újra.

   – Lina... – emelte meg finoman a lány állát a fiatal nő. Szemében bánat, aggodalom, de szokatlan elszántság is csillogott. – Nyugodj meg, ennek a rémálomnak hamarosan vége lesz! Érzem, idebent. És még sosem tévedtek a megérzéseim! – nézett mélyen a lány szemeibe. – Csak tarts ki, rendben?

   Lina erőtlenül bólintott. Igen, valami ilyesmire volt most szüksége; ilyen határozottságra, hogy nem lesz semmi baj, hogy biztonságban van. Lassan kezdett megnyugodni kissé, már csak a lábai remegtek. Ahogy a nővér magabiztosságot sugárzó tekintetébe nézett, egyszerre ő is biztosabbnak érezte magát a jövőjét illetően. Lassan kifújta az addig görcsösen benntartott levegőt.

   – Jól van – mosolygott rá kedvesen Theresa nővér. – Sajnálom, de nekem most mennem kell. Ezek után kénytelen leszek valahogyan kideríteni, hogy mi is van valójában a háttérben – állt fel, közben Linát is felsegítette. – Te pedig menj vissza a szobádba és zárkózz be. Rajtam kívül ne engedj be senkit, még ha maga Madeline igazgatónő is az! De ha úgy nagyobb biztonságban érzed magad, még engem se. Ha pedig valaki azzal keres meg, hogy én küldtem, ne hallgass rá! Ha bármire jutok, személyesen foglak felkeresni. Rendben? Senkit, ismétlem, senkit ne engedj be!

   A lány kissé megszeppent a fiatal nő hirtelen jött határozottságától és attól a ténytől, hogy ezelőtt még sosem parancsolt senkinek. De látta a zöldes szempárból sugárzó aggodalmat és szeretetet, így tudta, hogy mindezt csak az ő biztonsága érdekében mondja. Halványan elmosolyodott és biccentett, jelezve, hogy megértette.

   – Rendben van akkor – sóhajtott gondterhelten a nővér, majd a lányt maga elé engedve megindult az ajtó felé.

   – Köszönöm... – suttogta Lina, miután kiléptek a meleg üvegházból a friss, tavaszi levegőre.

   – Még ne köszönj meg semmit. Előbb tudjuk a hátunk mögött ezt a nehéz időszakot és találjuk meg a megoldást – pillantott rá aggódva. – Majd utána ráérsz megköszönni, ha már minden rendben van. Meg egyébként sem csináltam semmit, amiért köszönetet kellene mondanod – nevetett fel szerényen.

   – De igen – nézett Lina mélyen Theresa nővér szemeibe. – Köszönöm, hogy számíthatok rád. Mindegy, miről legyen szó, hozzád mindig fordulhatok. Ezt köszönöm – fejezte be halkan.

   A fiatal nő megilletődve nézett rá és szélesen elmosolyodott. Arca két oldalán halvány pír jelent meg. Kezét Lina vállára tette, majd elindultak az úton, vissza az intézetbe.

   – Jól esik, hogy ezt mondod – mosolygott maga elé nézve. – Bár nem azért teszem, hogy megköszönd. Csak segíteni szeretnék másokon és azt látom, hogy te hajlandó is vagy elfogadni a kinyújtott kezem. Ezért neked szívesen segítek – elgondolkozott, majd kissé komorabban még hozzátette – Tudod, nagyon sokan szenvednek, de a segítséget mégsem hajlandóak elfogadni. Ezért, mondhatni, felüdülés nekem, hogy te igen.

   Most Linán volt a sor, hogy elpiruljon. Csak meg szerette volna köszönni mindazokat, amiket érte tett, erre tulajdonképpen Theresa nővér mondott köszönetet neki. Nem tudott mit felelni erre. Szerencsére a nővér láthatóan nem is várt semmit, mert folytatta:

   – Ráadásul, mióta idejöttél, olyan érzésem van, hogy miattad vagyok itt. Mintha azért kellett volna nekem ebbe az intézetbe jönnöm, hogy veled találkozzak. Mert te vagy a megoldás – felnevetett, amint meglátta Lina elképedt arcát; utána még hozzátette – Azt még nem tudom, mire, vagy hogyan, de ebben biztos vagyok. Éppen ezért tudom olyan biztosan azt is, hogy végül minden rendben lesz majd. Emiatt nem kell aggódnod – mosolygott.

   Időközben megérkeztek a folyosóra vezető bejárathoz, Lina pedig pirospozsgás arccal Theresa nővérre nézett. Továbbra sem találta a megfelelő szavakat, mégis mondani akart valamit. A fiatal nő viszont csak megfogta a kezét és szélesen elmosolyodott.

   – Vigyázz magadra. És zárd be az ajtót! – kérte.

   – Bezárom – felelte végül a lány, majd világoskék szemeiben aggodalommal figyelte a biccentő nővért.

   Theresa nővér még egyszer, bátorítóan rámosolygott, majd hirtelen elpillantott balra, a kétszárnyú ajtó felé. Lina is arrafele fordította a fejét.

   – Martha! – kiáltott a fiatal nő az ajtón éppen belépni készülő nővér után, aki erre egyből visszafordult a hang irányába.

   Theresa nővér megszorította Lina kezét, majd sietős léptekkel az idősebb nővérhez ment. A lány még hallotta, miközben belépett a dísztelen ajtón, amint odaszólt neki:

   – Madeline téged keresett.

   Lina sebesen szaladt végig a folyosón. Mivel sejtette, hogy a nap hátralévő részében nem igen mer majd előbújni a szobájából, gyorsan meglátogatta a mosdót. Miután végzett, egyenesen az ajtajához sietett, majd miután belépett rajta, gyorsan kulcsra is zárta. Arra tekintettel, hogy az intézetet eredetileg egy barátságos hotelnek tervezték, minden szobához tartozott egy kulcs is, amit a lányok saját felelősségre meg is kaptak. Bár Lina jól tudta, hogy az igazgatói irodában akad mindegyikből egy másolat vészhelyzet esetére, mégis sokkal nyugodtabbnak érezte magát így. Még az ablakot is becsukta.

   Kezei újra remegni kezdtek. Próbálta Theresa nővér korábbi szavaival nyugtatni magát, miszerint minden rendben lesz; nem sok eredménnyel. Végül leült az új füzete elé és megragadott egy tollat. Azzal a reménnyel, hogy az írás majd segíteni fog, belekezdett a regénye egy újabb fejezetébe.