Lina fülrepesztő madárcsiripelésre ébredt. A redőny félig le volt engedve ugyan, de ez nem tudta megakadályozni a ragyogóan fényes napsugarakat abban, hogy az arcát simogassák. Lassan kinyitotta álmos szemeit és belehunyorgott a fényáradatba. Fejét kissé megemelte, de egyből vissza is ejtette a puha párnára. Szemeit szorosan összezárta, majd miközben finoman megpróbálta kidörzsölni belőlük az álmosságot, nagyot ásított. Néhány percig még feküdt a hátán, ébredezett, majd nagyon lassan felült és körbenézett a fényárban úszó szobájában. A világos falak jócskán felerősítették az amúgy is vakító fényességet, ami beáradt az ablakon, így a lánynak hunyorognia kellett.

   Kis idő múlva kábán, kócos hajjal oldalra fordult és lelógatta a lábait. Lehajolt és előhalászta az ágy alól puha talpú vászoncipőit, amiket este csak hanyagul betolt a bútor alá. Beléjük bújt, azzal felállt. Hosszasan nyújtózkodott egyet. Miután kellőképpen megnyújtotta a tagjait, leengedte a karjait és az ablakhoz sétált. Könnyedén felhúzta a redőnyt, ezzel még több fényt engedve be, majd kitárta az ablakot. Mélyeket lélegzett a friss tavaszi levegőből, ami már jóval melegebb volt, mint előző este, ebből Lina arra következtetett, hogy már bőven délelőtt lehetett.

   Percekig nézelődött. Tekintetét végigfutatta az udvaron, ahol most sokkal több élet volt, mint tegnap: a fák között és a füvön fehér ruhás lányokat lehetett látni, ahogy éppen sétálgattak, vagy ücsörögtek. Voltak, akiknek a kezében könyv volt, de akadtak olyanok is, akik egymással beszélgettek és nevetgéltek. Lina nagyot sóhajtott. Már mindenki sokkal nyugodtabban viselkedett; látszólag a többségnek jót tett, hogy aludt egyet a tegnapi történésekre.

   A lány pillantása hirtelen megakadt az üvegházakon. Pontosabban Theresa nővérén. Az üveg vakítóan csillogott az erős fényben, Lina nem is tudott sokáig ránézni. Szemei könnybe lábadtak, így kénytelen volt hamar elfordítani a tekintetét. Azonban arra elég volt ez a röpke pillanat, hogy eszébe jussanak az előző esti dolgok. Furcsa érzése támadt, ahogy visszaemlékezett a beszélgetésére a fiatal nővel. Be kellett vallania magának, most már egyáltalán nem bánta, hogy végül összeszedte a bátorságát és elment a nővérhez. Az igaz, hogy az álmai eredetéhez nem került közelebb, de Theresa nővérhez kétségkívül igen. Valahol a lelke mélyén érezte, hogy ezentúl is nyugodtan mehet a kérdéseivel a nővérhez, és a továbbiakban sokkal nyíltabban fognak tudni beszélgetni, mint eddig. Tudta, számíthat majd rá, ha bármiben a segítségére lenne szüksége. Ez a tudat pedig valahogyan megnyugvással töltötte el.

   Majd meglátta az étkező épületét is, mire gyomra hangosan megkordult. Nem csodálkozott rajta, hiszen már lassan fél napja nem evett. Tegnap még a vacsorát is kihagyta, annyira elbeszélgették az időt a fiatal nővérrel. Lágy mosollyal az ajkán fordult meg; elhatározta, hogy elmegy reggelizni.

   Felemelte az asztalon hagyott fésűt és gyorsan kifésülte hullámos, gesztenyeszín haját, majd az ágyával szemközti falnál álló nyírfa szekrényhez lépett. Kitárta az ajtaját és rövid kotorászás után előhúzott egy fehér, ujjatlan felsőt, valamint tiszta fehérneműket. Este már nem vette a fáradtságot, hogy lefürödjön, vagy átöltözzön, egyszerűen csak ledobta a cipőit és bebújt az ágyba, olyan későn ért vissza.

   Végignézett magán. Fehér ruháját még elég tisztának ítélte meg, így becsukta a szekrényt, ahol vállfákon még három ugyan ilyen ruha sorakozott. A különbség csak annyi volt közöttük, hogy kettő közülük sokkal vastagabb volt, mivel ezeket hideg időre készítették. Ez amolyan egyenruha volt itt, az intézetben. A fehér, több rétegből álló, vékony ruha kényelmes viselet volt bő ujjaival és boka fölé érő anyagával. Első ránézésre szoknyának, vagy legalábbis valamilyen hosszú szoknyaféleségnek tűnt, valójában azonban sokkal inkább lehetett volna köpenynek nevezni: miután a viselője belebújt, derékban lehetett megkötni egy, az anyaghoz varrt, hosszú övvel. Így, ha valaki nem kötötte be, olyan hatást keltett, mintha egy elöl nyitott köntös lenne rajta. A nővérek ruhái is hasonlóak voltak, azzal a különbséggel, hogy az övéken a szegélyeket csipkék díszítették.

   Ugyan ez egyenruha volt, alá mindenki azt vett fel, amit csak szeretett volna, az anyag úgyis eltakart mindent. Lina általános viselete alatta egy fekete, testhezálló nadrág és egy fehér – vagy legalábbis világos színű – ujjatlan felső volt.

   A lány leakasztotta a szekrényajtóra fúrt kampóról halványkék törülközőjét, majd felkapta a szekrény mellől a kis csomagját, amiben a tisztálkodószereit tartotta, és kilépett a szobájából. Teli kézzel kissé ügyetlenül sikerült becsuknia az ajtaját maga mögött; a törülközőjét a vállára kellett terítenie, a ruháit és a csomagot pedig egy kezében egyensúlyozta. Hamarosan azonban már úton volt a folyosó fordulójára nyíló fürdőszoba felé.

   Szerencsére a folyosón egy lélek sem volt, így akadálytalanul haladhatott végig a krémszínű köveken. Mikor elérte a sarokban lévő ajtót, benyitott. A fürdőt gondosan két részre osztották és egy-egy ajtó nyílt mind a mosdók, mind a zuhanyzók felé. Lina ez utóbbin ment be. Négy zuhanykabin volt egymástól elfalazva a kicsi helyiségben, mindegyikhez egy-egy ajtó vezetett. A lány kinézte magának az egyiket, habár nem hallott egyetlen hangot a másik háromból sem. Odabent nem volt sok minden: csak egy függönnyel és egy kis peremmel leválasztott zuhanyzó, egy szék és egy akasztó.

   Lina letette a ruháit és a csomagját a székre, felakasztotta a törülközőjét, majd vetkőzni kezdett. A ruhákat, amiket még vissza tudott venni, a székre tette, a szennyest csak ledobta a világos csempével borított földre. Majd úgyis összeszedi, amint elkészült. Kissé vacogva állt be a zuhanyrózsa alá. Gyors mozdulattal feltűzte a haját, hogy ne legyen vizes, utána megnyitotta a csapot és hosszú percekig csak élvezte a forró vizet. Miután kellemesen átmelegedett és ellazult, megmosakodott. Vaníliaillatú párafelhő kíséretében lépett le a szőnyegre, és maga köré csavarta a törülközőt. Megszárítkozott, felöltözött és visszabújt a cipőjébe is. Felkapta a földről a ruhákat, az – ezúttal már nedves – törülközőjét pedig a vállára terítette.

   Ahogy kilépett a kis fülkéből, odasétált a pulthoz és kinyitott egy fiókot. Bedobta a szennyest a kosárba, hogy majd az éppen ügyeleten lévő lány el tudja vinni a többiekével együtt, utána nekitámaszkodott a márványpultnak. Gyorsan fogat mosott. Közben magát nézegette a falra szerelt tükörben: az arca kissé sápadt volt, világos bőrén nagyon halványan apró szeplők rajzolódtak ki, világoskék szemei alatt sötét karikák éktelenkedtek. Sosem volt az a jó alvó típus és ez meg is látszott rajta. Rendszerint éjfél körül feküdt le, addig általában írt vagy olvasott. Sokszor úgy érezte, fölösleges lenne hamarabb ágyba bújnia, mivel úgysem jön álom a szemére, így viszont reggelente alig bírt kikelni az ágyból; és a szemein is jócskán meglátszott, hogy nem alszik eleget.

   Egy pillanatra megállt, fogkeféjét a szájába fogta és kiengedte a haját. Gesztenyebarna tincsei laza hullámokban omlottak le a vállára és a hátára. Nem volt túl magas, a lányok közül semmivel sem tűnt ki igazán. Sminkelni nem szokott. Igazából felesleges időtöltésnek tartotta. Az alapvető higiénián kívül nem igazán foglalkozott a külsejével, sötét, enyhén ívelt szemöldökeit is hagyta természetesen nőni; így tetszettek neki.

   Miután végzett a fogmosással és összepakolt, gyomra bosszúsan felmordult. A lány ijedtében megugrott a hirtelen jött hangtól, de hamar nevetésben tört ki. Vetett még egy utolsó pillantást nyúzott arcú tükörképére, majd továbbra is kuncogva visszasietett a szobájába. Törülközőjét kiterítette, a kis csomagját visszatette a szekrény mellé a földre, azzal sietősen újra elhagyta a kis helyiséget. Ezúttal a másik irányba ment, az ajtó felé, amit tegnap Theresa nővérhez menet is használt.

   Amikor kilépett, először a mindent elárasztó napfényt érzékelte, majd egy gyenge fuvallat játékosan bele-belekapott a ruhájába, haját pedig az arcába fújta. Lina mosolyogva tűrte el a füle mögé elszabadult tincseit, azzal elindult a kövezett úton. Útközben elhaladt néhány nála fiatalabb lány mellett, akik hangosan nevetve ugrálóköteleztek a fűben, egy fa tövében. A lány rájuk köszönt, mire ők vidáman köszöntek neki vissza. Öten voltak egy kötéllel és hamar váltották egymást. Nem is annyira azért, hogy mindenki sorra kerüljön, inkább, mert a betegség miatt hamar kifulladtak. De nem hagyták, hogy ez letörje az örömüket: amíg egyikőjük ugrált, a többiek mindenféle viccel szórakoztatták egymást. Lina magában mosolygott a tizenegy-két éves lányok jókedvén, de nem lassított le; gyomra hangosan morgott, nem hagyta neki elfelejteni a tényt, hogy éhes.

   Gyors léptekkel megtette a maradék távolságot, ami elválasztotta az étkezőtől. Ezúttal nem kanyarodott el balra, hanem haladt tovább egyenesen, bár lopva az üvegházak felé sandított, nem látja-e meg a fiatal nővért. De nem találta.

   Mikor elérte az üveges ajtót, kinyitotta és belépett a tágas terembe. A nagy ablakokon át bőséges fény áradt be a hosszú asztalokra, amik rendezett sorokban álltak, körülöttük megannyi szék. Minden sarokban növények zöldelltek. Az étkezőben jelenleg nem is volt rajtuk kívül más élőlény. Legalábbis Linának úgy tűnt.

   Morajló hassal a konyha felé vette az irányt: mivel már elég későn lehetett, talán lassan dél is lesz majd, már egyetlen tál étel sem volt elöl hagyva a konyhából az étkezőre nyíló pulton, ezért a lány belépett a konyhába, hátha talál valami ehetőt. Meglepetésére senkit sem talált odabent, ami azt jelentette, hogy még sem járhat még olyan későre, különben már néhányan ott szorgoskodnának valamelyik nővérrel együtt, hogy elkészítsék az ebédet.

   Lina odalépett az egyik hűtőhöz és kitárta. Talált néhány tálnyi maradék zabkását. Úgy látszik nem ő az egyetlen, aki nem evett még aznap. Megfogta az egyik tálat és betette a mikroba, majd miután megmelegedett, szerzett magának egy kanalat is. Már éppen indult volna az asztalok felé, hogy megegye szerzeményét, mikor megakadt a szeme egy kancsó, gőzölgő teán. Óvatosan beleszagolt, mire kakukkfű és levendula illata csapta meg az orrát. Nem tudta, hogy ki készíthette, de úgy döntött, csak nem haragszik meg az illető, ha tölt magának egy keveset. Keresett egy bögrét és megtöltötte a forró itallal, majd kilépett a konyhából.

   Lehajtott fejjel sétált oda a legközelebbi asztalhoz, szemét le sem véve a bögréről, nehogy kilöttyintse a folyadékot. Azonban néhány csepp mégis a cipője orrán landolt:

   – Jó reggelt, Lina! – köszönt rá hirtelen Theresa nővér, amitől a lány ijedtében összerezzent. – Bocsánat, nem akartalak megijeszteni… - mentegetőzött a fiatal nő, hangjában mosoly bujkált.

   Lina felemelte a fejét és az egyik leghátsó asztalnál megpillantotta a nővért. Egy félig kiürült tál hevert előtte, mellette pedig egy gőzölgő bögre. A kezében egy vaskos könyvet fogott, minden bizonnyal eddig azt olvasta.

   – Jó reggelt! – köszönt a lány is.

   Egy pillanatra megrémült, nem tudta, mit tegyen: ha most leül oda, ahova tervezte, a nővér talán megsértődik, hogy miért nem megy közelebb; de kérdés nélkül üljön le inkább mellé…? Talán a tanácstalanság az arcára is kiülhetett, vagy Theresa nővér egyszerűen csak dekódolta a hezitálásából, mindenesetre arcán széles mosoly terült szét és intett a lánynak, hogy menjen közelebb.

   – Miért nem ülsz ide, mellém? – kérdezte kedvesen, ezzel nagy követ véve le Lina válláról.

   A lány bólintott és szemeit a bögrére szegezve odasétált a fiatal nőhöz, aki mosolyogva, a könyvbe temetkezve várta. Mikor a lány lehuppant mellé, éppen a szájához emelte a kanalat. Látszólag valami nagyon izgalmasat olvashatott, mivel egy pillanatra megdermedt a kanál a levegőben, a nővér szája pedig enyhén kinyílt. Hamar felocsúdott, és betette a szájába a kanalat, majd miután visszatette a tálba, becsukta a könyvet.

   – Olyan aranyos, amikor összejönnek, nem? – kérdezte széles mosollyal az ajkain, és mintha egy kicsit el is pirult volna.

   Lina sejtette, hogy csak a könyvről beszél, mégis meglepődött. Hirtelen eszébe jutott Theo és egyszerre lett boldog, és szomorodott el: boldog volt, hiszen holnap vasárnap és délután kettőkor találkozhatnak, azonban szomorú is, mert alig csak röpke néhány óra erejéig láthatják egymást, utána pedig megint csak a telefonbeszélgetések maradnak nekik. A nővér ajkáról egyszer csak lehervadt a mosoly és aggódó tekintettel kezdte méregetni Linát.

    – Valami baj van? – kérdezte.

   – Nem, nincs semmi különös – felelte lesütött szemmel a lány és érezte, ahogy enyhe pír szökik az arcára. – Csak a barátomra gondoltam.

   – Theóra, igaz? – kíváncsiskodott újra mosolyogva a nővér, mire Lina még pirosabb lett. – Sajnálom, nem akartalak zavarba hozni, csak kíváncsi vagyok – visszakozott nevetve.

   – Nincs semmi baj – emelte fel a fejét a lány. Ezúttal már ő is mosolygott. – Igen, rá. Csak örülök, hogy találkozhatunk. Köszönöm, hogy segítettél… - pirult el még jobban. Zavarában inkább nagyot kanalazott a zabkásából. Ahogy megérezte a gyümölcsös ízt, egyből oldódott kissé a feszültsége.

   – Nagyon szívesen – nevetett fel kedvesen Theresa nővér, majd ő is enni kezdett.

   Néhány percig csak csendesen ettek egymás mellett. Lina fel sem nézett a táljából, de a szeme sarkából látta, hogy a nővér vidáman nézelődik a nagy teremben. A lány hamar kiürítette a tálat, majd a bögréje felé nyúlt.

   – Látom, megtaláltad a teámat – biccentett a nővér vidáman a lány kezében lévő bögre felé.

   – Igen – sütötte le a pillantását Lina és belebámult a mézszínű italba. – Remélem nem baj.

   – Dehogy! Egymagam úgysem tudtam volna mindet meginni, a tea pedig csak frissen jó – érkezett a mosolygós válasz.

   Lina viszonozta a mosolyt, majd belekortyolt a még forró teába. Szájában szétáradt a levendula és a kakukkfű jellegzetes íze, valamint a méz kellemes édessége. Kissé furcsállta a párosítást, de biztos volt benne, hogy Theresa nővér nem ok nélkül készített ilyen teát. Sejtése be is igazolódott, mert a nővér a következő pillanatban megszólalt:

   – Gondoltam, jót fog tenni a tegnap esti hideg után. Nem szeretném, ha megfáznánk – emelte ő is az ajkaihoz a bögréjét.

   – …nánk? – ismételte meg a lány kérdő hangsúllyal a többes számra utaló ragot.

   Furcsa érzése támadt; a korábbi beszélgetésük után már simán kinézte volna a nővérből, hogy előre tudta, mikor fog reggelizni menni, és ezért kifejezetten neki is főzte a teát. Enyhén összeráncolt szemöldökkel, kérdőn nézett a fiatal nőre, mire az halkan felnevetett.

   – Nyugi, nincs ebben semmi varázslat: csak kilogikáztam, hogy minden bizonnyal te is későn fogsz ma felkelni, így reménykedtem benne, hogy akkortájt, mint én. De akkor is vittem volna neked teát, ha nem találkozunk most – nyugtatta meg a lányt.

   – Ó… - nevetett fel Lina is. – Hát, köszönöm – elhallgatott és kortyolt egyet, de aztán eszébe jutott valami – Hány óra van?

   – Tíz múlt nem sokkal, amikor felkeltem. Most talán olyan tizenegy körül lehet – gondolkozott el a fiatal nő. Időközben az ő táljának tartalma is elfogyott és ő is két kezében a bögrével ült.

   – Akkor merre van mindenki? – intett a lány csodálkozva a konyha felé.

   – Én is meglepődtem, de nem sokkal azelőtt, hogy bejöttél, itt járt Olivia nővér. Amikor rákérdeztem, azt mondta, hogy késik a szállító, így még nem tudnak nekiállni a lányokkal az ebédnek. Kérte, mondjam meg mindenkinek, akivel találkozom, hogy talán kettőre kész lesznek, de még nem lehet tudni biztosan.

   Lina csak hümmögött egyet válaszként. Nem egyszer fordult már elő, hogy valamilyen gond miatt néhány órát késett az autó, ami a következő heti élelmet hozta. Elvileg minden héten szombat reggelre volt megbeszélve az érkezése, a valóságban azonban alkalmanként egész hosszú időket késett. Bár az ételek minőségével sosem volt gond, így ezt elnézték a cégnek, aki felelős volt a szállításért.

   Lassan elkortyolgatták a teájukat; közben nem beszélgettek. Mindketten a gondolataikba merültek. Ezúttal már Lina is felemelte a fejét, tekintetét a szemközti sarokban zöldellő növényeken pihentette. A beáradó napfény szinte csillogott a hatalmas, viaszos leveleken, amik egy kissé talán porosak is voltak, bár ekkora távolságból ezt a lány nem tudta megállapítani.

   Végül lenyelte az utolsó csepp italt is. Bögréje tompán koppant a fehér vászonnal fedett asztallapon. Theresa nővér mintha csak erre a pillanatra várt volna, mert ekkor megmozdult mellette. A lány észre sem vette, hogy mikor tette le, de a fiatal nő most az előtte álló bögréért nyúlt, majd a tállal együtt felemelte és felállt a székről. Lina követte és ő is a kezébe vette az edényeket. Együtt sétáltak vissza a konyhába, ahol a mosogatóba tették a koszos tálakat és a bögréket. A nővér már kezdte volna feltűrni ruhája bő ujjait, mikor Lina vállalta a mosogatást.

   – Köszönöm – mosolyodott el, majd az ajtó felé fordult és elindult. – Visszamegyek a könyvemért. Az ajtónál megvárlak – szólt hátra a válla felett.

   Lina bólintott, miközben megengedte a vizet. Hamar végzett az edények elmosásával. Megtörölte a kezeit, majd kilépett a konyhából. Theresa nővér az ajtónál várta, a vaskos kötettel a kezében, ahogy ígérte.

   – Van valamilyen elfoglaltságod mára? – kérdezte, mikor meglátta a felé közeledő lányt.

   – Nem különösebben – válaszolta, ahogy a fiatal nő mellé ért; kérdő tekintettel pillantott a zöldeskék szemekbe.

   – Ez esetben, arra gondoltam, hogy segíthetnél nekem az üvegházban – mondta mosolyogva. – Persze, csak ha van kedved – tette hozzá gyorsan.

   Lina is elmosolyodott és lelkesen bólintott. A mozdulattól hullámos tincsei kiszabadultak a füle mögül. Miután visszatűrte őket és felnézett, a nővér boldog pillantásával találta szemben magát. De volt valami a tekintetében, amit a lány nem tudott hova tenni. Hirtelen furcsa érzés nyilallt belé: talán a nővér nem véletlenül ajánlotta fel a lehetőséget, hogy kettesben legyenek. Ami azt illette, neki is eszébe jutott valami, amit még meg szeretett volna kérdezni tőle.

   Egy pillanatig még farkasszemet néztek, próbálták megfejteni a másik tekintetét, majd Theresa nővér megfordult és kinyitotta az ajtót. Kecsesen oldalra lépett és kiengedte maga előtt a lányt, aki gyorsan ki is lépett a verőfényes napsütésre. Maga mögül halk kattanást hallott, jelezve, hogy a nővér becsukta maguk után az ajtót.

   Ahogy elindultak a lekövezett úton, két oldalukon a fűben sorra hallgattak el a tücskök, mikor melléjük értek. Majd amint az apró lények úgy ítélték meg, az emberek biztonságos távolságra kerültek, újra rázendítettek. A madarak sem igazán kímélték a torkukat, csivitelve hangoskodtak a fejük fölött. Néha még a hangok gazdáját is megpillanthatták, olyan közel merészkedtek hozzájuk. Alkalmanként a szárnysuhogást is tisztán hallani lehetett.

   Hamar elérték az elágazást és letértek a nővér üvegháza felé. Lina úgy gondolta, illendőbb hagynia, hogy a fiatal nő menjen be először, így nem tolakodott. Megvárta, majd ő is belépett a párás építménybe.

   – Miben kellene segíteni? – kérdezte Lina körbepillantva. Tekintetét végighordozta a rengeteg zöld növényen és színes virágon.

   – Tegnap félbehagytuk a citromfüvet – világított rá a nővér, miközben letette egy szekrényre a könyvet. Szája sarkában szomorkás mosoly bujkált, ahogy visszafordult a lány felé.

   Van egy olyan érzésem, hogy most is félbe fogjuk… - futott át a lány agyán a gondolat, de hangosan nem mondta ki. Csak követte Theresa nővért az üvegház átellenes végében lévő bokrokhoz, ahol elfoglalták a korábbi helyüket egymással szemben. A kosár és a metszőollók ott voltak, ahol hagyták őket, bár ki is nyúlt volna hozzájuk.

   Csendesen nekiláttak a munkának: a cél az volt, hogy visszavágják a sűrűn növő ágakat, így később újak nőhettek helyettük. A levágott részeket pedig a kosárba dobálták, hogy a nővér megszáríthassa és eltehesse őket. Viszonylag gyorsan haladtak, bár figyelniük kellett, mert a lepkék is útban voltak néha, illetve nem egy hernyót és bábot találtak mélyen a levelek között. Ezeket nem bántották. Lina azért kicsit csodálkozott rajta, hogy a nővért hogyan nem zavarják a mindent megrágó zöld apróságok, de nem gondolkozott sokat. A repkedő szárnyak látványa kárpótolta a néhány kilyuggatott levélért. Ráadásul jelenleg más foglalkoztatta.

   – Nekem miért nem kell fűzőt hordanom? – tette fel végül nagy sóhajtás után a kérdést, ami még előző nap elalvás előtt jutott eszébe, és azóta is ott motoszkált benne. Hiszen miután a nővér előállt az ötlettel, kijelentette, hogy neki nincs rá szüksége, de magyarázatot nem igen adott a miértjére.

   Theresa nővér felpillantott rá. Látszott rajta, hogy nem számított erre; világos szemeiben vegyes érzelmek kavarogtak. Lina még mindig látta a pillantásában azt, amitől az előbb is furcsa érzése támadt, de nem szólt semmit, várta a választ. A fiatal nő végül mély levegőt vett. Metszőollót tartó kezét megtámasztotta a térdén, a másikból pedig a kosárba dobta a leveleket.

   – Ha most pontos orvosi magyarázatot vársz, akkor sajnálom, de csalódnod kell – nézett bűnbánóan a lány szemeibe. – A válaszom igen egyszerű: nálad nem éreztem és nem érzem most sem szükségét. Ez is amolyan megérzéses dolog – nevetett fel halkan, de hamar elkomorult a hangja. – Csak annyit tudok mondani, mint amit péntek reggel is, ha még emlékszel. Ami szerintem számodra is nyilvánvaló, hogy neked nem voltak sosem súlyos tüneteid. Minden bizonnyal megérzed azért a betegséget, de közel sem voltál soha olyan rossz állapotban, mint mások. Neked csak gyógyteákat főzök, de nagyobb segítségre nem vagy rászorulva – mosolyodott el bánatosan.

   Lina hosszasan hallgatott, miután befejezte. Jól emlékezett még a pénteki beszélgetésükre – vagyis inkább a nővér beszélt, ő nem is annyira –, ettől függetlenül viszont még reménykedett benne, hogy a fiatal nő tudja a pontos okot is, csak az egyszerűség kedvéért nem mondta el eddig. Mint kiderült, azonban nem erről volt szó, ez pedig enyhe csalódottsággal töltötte el, habár nem értette, miért.

   Talán az érzelmei az arcára is kiülhettek, mivel Theresa nővér sajnálkozó mosollyal az ajkain kedvesen megsimogatta a lány karját. Csendesen folytatták a munkát. Hamarosan végeztek a középső növénnyel és áttértek a következőre. A nővér közelebb vitte a félig telt kosarat is, majd mindketten leguggoltak, mint az előbb.

   Lina elmélyülten vágott bele az újabb zöld ágakba. Lassan összegyűjtött egy maréknyit a kezébe. Már éppen dobta volna bele a fonott kosárba, mikor hirtelen mozdulatlanná dermedt. Keze félúton megállt a levegőben, éles lélegzetet vett. Theresa nővér ijedtében majdnem eldobta a metszőollóját; riadt, aggódó tekintettel mérte végig a lányt, valamilyen sérülést, vagy problémát keresve. Majd mikor nem talált semmit, kifújta az addig bent tartott levegőt és kissé megnyugodva nézett a szemeibe.

   – Minden rendben?

   – I-igen – válaszolt Lina remegő hangon. Csillogó tekintettel viszonozta a nővér pillantását, úgy folytatta – Minden rendben, nem történt semmi. Bocsánat, hogy megijesztettelek. Csak eszembe jutott egy álmom…

   – Milyen álmod? – kíváncsiskodott immár teljesen nyugodtan a fiatal nő, majd félretűrte az egyik szemébe lógó, világosbarna tincsét, ami a hirtelen mozdulattól kiszabadult a füle mögül.

   – Ugye még tegnap kérdezted, amikor a megérzésekről beszéltünk, hogy voltak-e nekem már korábban is hasonló álmaim – kezdett bele izgatottan. Megvárta, hogy Theresa nővér bólintson, csak utána folytatta – Nem tudom, hogy ez az álom ide tartozik-e, de ha már egyszer eszembe jutott, el szeretném neked mesélni – mosolyodott el, miközben enyhe pír jelent meg az arca két oldalán.

   – Kíváncsi vagyok – húzta mosolyra az ajkait a nővér is, közben letette a metszőollót és átlépett az ágyáson a lány mellé. Elhelyezkedett mellette a szegélyen. Tekintetében valóban őszinte kíváncsiság csillant, ahogy Linára nézett.

   – Hát, szóval… – jött zavarba a lány a hirtelen jött figyelemtől, amit két vörös folttal az arcán tudatott Theresa nővérrel. Majd finoman megrázta a fejét, tekintetét az előttük lévő virágos növény körül repdeső lepkékre szegezte, azzal belekezdett – Álmomban valami, vagy valaki, elől menekültem. Nem láttam, csak azt tudtam, hogy nem szabad utolérnie, mert akkor baj lesz. Valahol az intézetben lehettem, de szinte semmit sem láttam, mert sötét volt. Csak futottam előre, és ekkor kiértem az udvarra. Kint sem volt sokkal világosabb, de valahonnan az utcáról fényt láttam, a kapu pedig nyitva volt, így arra futottam. Amikor kiértem, megláttalak téged az úton, de még messzebb voltál. Az arcod nem is láttam, viszont a fény belőled áradt. Odarohantam hozzád, mert féltem, hogy az a valami, ami üldözött, elkap. Amikor odaértem, megláttam, hogy a fény a hátadon lévő hatalmas, aranyszínű szárnyakból jön. Angyal voltál! – mesélte lelkesen; izgatottan nézett a zöldeskék szempárba.

   – Valóban? – viszonozta a pillantást a nővér egy kedves mosoly kíséretében.

   – Igen! Azt mondtad, hogy majd segíteni fogsz nekem és bízhatok benned. De legyek nagyon óvatos, mert te sem tudsz mindentől megvédeni. Még hozzátetted, hogy fontos feladatunk van együtt, ezután ébredtem fel – fejezte be a mesélést a lány.

   Várakozóan nézett a nővérre, aki látszólag elgondolkozott. Tekintetében újra megjelent az a furcsa fény.

   – Mikor álmodtad ezt? – kérdezte végül.

   – Valamikor a múlt héten, nem tudom pontosan. Eddig arra sem emlékeztem, hogy egyáltalán álmodtam – sütötte le a szemeit Lina.

   Néhány percig csak csendben ültek egymás mellett. A lány a ruhája szegélyével babrált, közben a nővér talán kissé aggódó tekintettel figyelte a beáradó napsugarakban szinte fénylő lepkéket. Az egyik hirtelen megkörnyékezte őket és Lina nagy meglepetésére, nekiütközött a homlokának. Nevetve kapott a kis apróság után, aki apró lábaival és puha szárnyaival nagyon csiklandozta a bőrét. Látszólag nem szándékozott tágítani a szemöldökéről, így a lány kénytelen volt óvatosan elhessegetni. Miután látta a fehér szárnyakat tovalibbenni, Theresa nővérre pillantott, aki őt figyelte, tőle szokatlanul komor tekintettel.

   – Van valami baj? – kérdezte Lina aggódva. – Olyan furcsa a tekinteted…

   A fiatal nő gondterhelten felsóhajtott, majd eltűrt egy nem létező tincset a homlokából. Látszott, hogy zavarban van, de nem jó értelemben. Szemeiben aggodalom tükröződött.

   – Nem tudom, lehet – szólt, nem éppen megnyugtatóan. – Már egy ideje furcsa érzésem van, de nem tudok rájönni, hogy miért. Kicsit talán olyan, mint amikor általános iskolás koromban megéreztem, hogy az osztálytársam el fogja törni a kezét: most is hasonló nyomást érzek a mellkasomban. Azonban akkor csakis mellette éreztem, most pedig mindig. Ahogy pedig telik az idő, csak egyre erősebb. Ma pedig különösen rossz előérzettel keltem, és egyre jobban nyomaszt… - hajtotta le a fejét a térdeire. – Nem véletlenül akartam, hogy ma velem legyél. Úgy valahogy egy kicsit nyugodtabb vagyok.

   Lina is lehajtotta a fejét. Állát megtámasztotta a kézfejein, amiket felhúzott térdein pihentetett. Tekintete elkomorult. A nővérhez hasonlóan ő is érezte a nyomást, már a legelső rémálma óta. Bár kezdetben nem tulajdonított neki túl nagy jelentőséget, mert azt hitte, csak a betegsége miatt van: már mióta diagnosztizálták nála, érzett egy állandó, enyhén fullasztó érzést. Mintha valaki a mellkasán ült volna. De ez most valahogy más volt. Már éppen szólásra nyitotta a száját, hogy elmondja ezt a nővérnek is, mikor tompa hangokat hallottak kintről. Úgy hangzott, mintha többen is kiabáltak volna valamit, bár a szavakat elmosták az üvegház vastag falai.

   Theresa nővér gondolkodás nélkül felpattant az ágyás széléről és fürgén átlépte a növényeket. Lina követte a fiatal nőt, ahogy ő – a lepkéket ügyesen kikerülve – átvágott az építményen. Kitárta az ajtót és kilépett. Amint kiértek, kiabáló és rohanó lányok látványa tárult a szemük elé. A nővér egy pillanatig sem habozott, ő is futásnak eredt a többiekkel egy irányba. A lány kissé lemaradt, mivel gyorsan becsukta maga után a fémkeretes üveget, hogy ne szökjön ki a meleg és a sok lepke, majd ő is megindult az épület felé.

   Akkor érte utol a nővért, mikor az éppen átszaladt a kétszárnyú ajtón. Látszólag a lányok és a velük tartó néhány nővér mind az emeletek felé tartott, így ők is arra indultak tovább. A tömeg meg sem állt egészen a második emeletig, ahol befordultak balra, a szobákhoz vezető folyosó felé. Idefent már egész komoly tömörülés gyűlt össze, szinte az intézetben tartózkodó összes lány ideért már. El sem lehetett tőlük férni az egyébként nem túl keskeny folyosón.

   Theresa nővér, nyomában Linával, megpróbált átfurakodni a lányok között. Csak akkor látták meg, hogy hova is tartanak, mikor a forduló melletti szoba közelébe értek. Az ajtó tárva-nyitva állt, bentről sírást és tompa kiáltásokat lehetett hallani. A közelben álló lányok, akik minden bizonnyal beláttak a helyiségbe, mind sírva borultak egymásnak. Egyesek falfehér arccal bámultak maguk elé. Akik addig kiabáltak, most síri csendben hallgattak. Csak a távolabb lévők és az akkor érkezők próbálták meg egymást túlharsogva kideríteni, hogy mi történt, mit kell nézni, miért van itt mindenki, és hasonlók.

   Ekkor érte utol őket Madeline igazgatónő. Lina volt hátrébb, de a nő nem igazán foglalkozott vele. Más nővért nem láttak a közelben, így az őszes hajú nő átfurakodott a lány mellett és elkapta Theresa nővér karját.

   – Mi történt itt? – kérdezte szigorú, mégis enyhén kétségbeesett tekintettel.

   – Nem tudom. Mi is csak most érkeztünk – válaszolta remegő hangon a nővér hátrafordulva.

   Szinte kiabálniuk kellett, hogy meghallják egymást. Az igazgatónő nem habozott sokat, megelőzve a fiatal nőt egyenesen a szoba felé tartott. Theresa nővér kihasználta az idősebb nő után maradó ösvényt és ő is megindult az ajtó felé. Lina úgy érezte, neki is mennie kell, így szorosan a nővér nyomában maradt.

   Hamarosan már a szoba ajtajában voltak, de beljebb nem igen tudtak menni, mivel odabent is elég nagy volt a tolongás. A kis helyiségben nővérek és néhány idősebb lány tartózkodott. Az igazgatónő az utóbbiakat szigorú, már rosszat sejtő hangon kiparancsolta. Beljebb kellett lépniük, hogy a kifelé özönlő lányok elférjenek. A lány orrát ekkor furcsa szag csapta meg, bár a sarkig tárt ablakon át beáramló tavaszi illatok jórészt elnyomták. Mégis rossz érzése támadt.

   Az igazgatónő Linát először nem vette észre, mivel Theresa nővér mögött állt valamivel. Csak akkor pillantotta meg, mikor a nővér a jórészt kiürült szobában az ágyon fekvő lányhoz rohant.

   – Lina, menj ki te is, és kérlek, csukd be az ajtót! – szólt rá az igazgatónő, mielőtt még ő is a lányhoz sietett volna.

   Lina nem látta a lányt, csak itt-ott villant meg fehér ruhájának az anyaga, úgy körülállták a szobában lévő nővérek. Bár sejtette, hogy mi történhetett. Túl elevenen éltek még benne az álmai ahhoz, hogy hamis nyugalomba ringathassa magát. Remegő lábakkal indult meg az ajtó felé, azonban amikor kilépett volna rajta, berontott Kristina nővér, nyomában a kissé teltebb alkatú Olivia nővérrel és beljebb sodorták őt a világos falú szobába, ami most valahogy mégis olyan komornak tűnt.

   Lina a kissé távolabb ácsorgó Martha nővérrel szembe, a fal mellé került. Innen már egyenesen ráláthatott az ágyon fekvő lány arcára. A látvány elborzasztotta; érezte, ahogy minden vér kiszalad az arcából, szemeibe könnyek gyűltek. Teljesen mást volt csak az álmában látni, mint a valóságban is szembetalálkozni az üvegesen a semmibe meredő szemekkel, a kiáltásra nyíló szájjal, az arcvonásokba fagyott rémülettel. Hirtelen hányingere támadt, a szorítás a mellkasában pedig csak még erősebb lett.

   Nem bírt sokáig a halott lányra nézni. Akkor fordította el a tekintetét, amikor Theresa nővér leengedte a lány csuklóját, amihez addig két ujját szorította. Még éppen látta, ahogy a fiatal nő szorosan lezárja könnyes szemeit és megrázza a fejét. Az újonnan érkező nővérek a szájuk elé kapták a kezüket, Olivia nővér egyből zokogásban tört ki. Gyermekien kerek arcán kövér könnycseppek gördültek végig.

   Lina is összezárta a szemeit, mintha ezzel ki tudná szorítani a külvilágot. Megérezte, ahogy a forró könnyek végigfolynak falfehér arcán. Elkeseredetten törölte le őket, közben a világos, kissé már megkopott parkettát nézte. A szeme sarkából látta, ahogy a nővérek a halott lány körül sürgölődnek, hallotta a beszélgetésüket, de nem igazán figyelt a szavaikra. Annyit azonban összerakott a foszlányokból, hogy ezután már kénytelenek lesznek komoly orvosi vizsgálatok alá vetni a lányokat, mivel ilyen nem fordulhat elő még egyszer. Hallotta Theresa nővér elkeseredett tiltakozását is, de a válaszokra már nem figyelt.

   Lassan felpillantott. Vele szemben, a könnyein át meglátta Martha nővért. A vörös hajú nő a többiektől messze, szinte már az ajtó mellett állt. Kifejezéstelen arccal, üres tekintettel bámult maga elé, mint aki sokkot kapott. Ahogy Lina nézte őt, a nővér felemelte a fejét és egyenesen a lány szemébe nézett, mintha megérezte volna a pillantását. Világos tekintetéből semmilyen érzelmet sem lehetett kiolvasni, amitől Linának borsódzni kezdett a háta. Hirtelen még erőtejesebben nyilallt belé a nyomasztó érzés és menekülhetnékje támadt. Mindegy, hova, csak el innen.

   Szinte már fellélegzett, amikor Madeline igazgatónőnek végül feltűnt, hogy mégsem ment ki. Szomorúan kizavarta a szobából, a lány pedig örömmel engedelmeskedett. Majdnem kiesett az ajtón, úgy sietett. Majd az igazgatónő korábbi kérésének eleget téve, becsukta az ajtót.

   Kint a lányok már mind néma csendben, könnyes szemekkel és arccal, egymást támogatva ácsorogtak. Csak elfojtott szipogások hangját lehetett hallani. Kis félkört hagytak a szoba ajtaja előtt. Nem igazán foglalkoztak az éppen kilépő Linával, aki ezért hálás volt. Egész testében remegett, ahogy bevette magát a tömegbe. Az egész folyosót megtöltötték az intézetben lakók, csak nehezen tudott átfurakodni közöttük.

   Mikor elhagyta az utolsó embert is, könnyeit szabadon engedve rohant végig az épületen. Kiszaladt a nyitva hagyott kétszárnyú ajtón és meg sem állt az üvegházakig. Elhomályosult látással lépett be a legkisebbe, majd térdre rogyott a szálldosó lepkék között.