Lina a második emeleti könyvtárban ült egy hosszú asztalnál. Mellette a tanulótársai csendesen végezték a feladataikat, miközben ő is a matek példákkal volt elfoglalva. Tollaik hegye halkan sercegett a papírokon, ahogy szorgalmasan írtak. A reggeli események után ezúttal egyiküknek sem volt kedve megszólalni, pedig rendszerint a nehezebb feladatokat mindig együtt, beszélgetve és nevetgélve oldották meg.

   A hosszú asztalokat legalább két méter magas, roskadásig megpakolt könyvespolcok fogták közre barátságosan, elhatárolva a tanulósarkot – ahogy az intézetben lakók hívták – a terem többi részétől. A falak mentén ezek a polcok még magasabbak voltak, egészen a mennyezetig értek. Rajtuk szépen, abc sorrendben mindenféle könyv megtalálható volt az ismeretterjesztő kötetektől kezdve, a romantikus könyveken át egészen a fantasy-kig. Sőt, még akadtak helyenként horror vagy sci-fi témájú könyvek is. Bár ez utóbbiakat leginkább az intézetbe kerülő lányok hozták magukkal, majd egy idő után közös kinccsé tették őket.

   A nagy terem csendes volt: annak ellenére, hogy a könyvtár a második emelet központi részéből lett kialakítva, és innen lehetett eljutni a lépcsőről a szobák felé vezető folyosókra, most senki sem mozgott a polcok túloldalán. A nagy ablakokon hívogatóan áradt be a délutáni napfény, szinte incselkedett velük, hogy menjenek ki az udvarra és fürdőzzenek meg benne. Azonban a lányok kötelességtudóan tanultak, nem engedve a csábításnak. Így a fénynyalábok inkább csak tovább simogatták a nyitott könyveket és a koncentráló arcokat, valamint a növények ragyogó zöld leveleit, amik éhesen nyújtózkodtak a napsugarak irányába.

   Linával együtt összesen tizenketten jártak a tizennyolcadik életévük körül, így őket egy tanulócsoportba osztották be. Ugyanis a nővérek nagy hangsúlyt fektettek a lányok megfelelő tanításába, mivel szentül hitték, hogy a betegségre előbb, vagy utóbb, de gyógymódot fognak találni. Amikor pedig a lányok végre elhagyhatják az intézetet, nagy szükségük lesz a megszerzett tudásra. Még ha a nővérek nem is voltak képesek olyan árnyaltan átadni azt, és nem is volt olyan kötött és szigorú az elvárás, mint egy iskolában. Ráadásul a lány és csoportja most érkezett el abba a korba, amikor rendes körülmények között érettségizniük kellett volna, így a nővérek velük még többet foglalkoztak, hiába tudták, hogy amíg az intézetben vannak, amúgy sem fog sor kerülni ilyesfajta megmérettetésre.

   A lány mélyen a füzetére hajolt. Rövid szünet után a tolla sebesen szántani kezdte a négyzetrácsos lapokat: már alig volt vissza néhány sor a feladatból. A mellette ülő szőke hajú lány óvatosan felpillantott és csodálkozó pillantással méregette a cikázó tollat. Lina a szeme sarkából látta, hogy bánatosan visszanéz a saját füzetére, majd hallotta a nagy sóhajt is. Sajnálta, hiszen neki is percekbe telt átlátnia a legutolsó feladatot, de tudta, hogy ha kérné, a mellettük olvasgató nővér nagyon szívesen segítene neki, így inkább újra beletemetkezett az utolsó számokba.

   A toll hirtelen megállt egy pillanatra, majd halkan koccant az asztalon lévő tartók egyikében. Lina boldogan csukta össze a könyvét, majd a nyitott füzettel a kezében a nővér mellé lépett.

   – Kristina nővér, elkészültem! – nyújtotta a magas, sötétszőke hajú nővér felé a megoldásait, aki vidáman pillantott fel a könyvéből.

   – Hadd nézzem! – vette el a füzetet.

   A nővér gyorsan átfutotta a számolásokat. Néhány helyen kicsit többet is elidőzött, bár a lány sejtette, hogy csak a jó szándékkal sem szépnek nevezhető írása kibogarászása miatt. Majd rövid idő múlva visszaadta a feladatokat.

   – Rendben van! Mehetsz – mosolygott rá, kivillantva ápolt fogait.

   Lina felkapta a könyvét és a füzettel együtt a mellkasához kulcsolta. Megeresztett egy bátorító mosolyt a szőke hajú lány felé, aki irigykedően nézett fel rá, majd sarkon fordult. Még hallotta, amint többen is felsóhajtanak mögötte, és a nővér megkérdezi, segíthet-e valakinek.

   Gyors léptekkel elhagyta a tanulósarkot és elsétált a könyvespolcok között. A polcokból alkotott fal másik felén kissé sötétebb volt, mivel a nagy szekrények elég nagy felületen kitakarták a fényt. A lámpákat senki sem kapcsolta fel, így most a terem másik felében enyhe félhomály uralkodott. Mindkét oldalról egy-egy folyosó vezetett a szobák felé. Most egyedül csak az innen, és a néhány szabadon maradt ablakon beszűrődő fény szolgált némi világossággal, de Lina nem bánta. Ő hangulatosnak találta. A kedvenc napszaka a naplemente utáni szürkület volt, amikor még nem volt szükség lámpákra, de már elég sötét volt ahhoz, hogy meglágyuljanak az éles körvonalak. Ez a kis sötétség pedig pont erre emlékeztette.

   Lelassított és puha talpú cipőjével halkan lépkedve az ívelt lépcső felé tartott. Útközben elhaladt néhány kényelmes kanapé mellett, amik az olvasni vágyó lányok számára lettek elhelyezve, és kikerült néhány nagyobbfajta cserepes szobanövényt is.

   Nem sietett. Nem sokan jártak jelenleg a folyosókon, így nem látta okát a rohanásnak. Szép komótosan lesétált a lépcsőn, majd először a szobája felé vette az irányt, hogy letegye a tankönyvét. A földszinten balra fordult és lassan elindult a hosszú, halvány karamellszínű csempével borított folyosón.

   Úgy nagyjából a folyosó egyharmadánál járt már, mikor az egyik ajtó előtt megtorpant. Olyan csend honolt az intézetben, hogy a saját lélegzetvétele is hangosnak tűnt számára. Csak a szobákból kiszűrődő zajok és az udvarról behallatszó beszélgetés-foszlányok utaltak az élet jelenlétére. Na meg a madarak, amik eszeveszett hangversenybe bonyolódtak kint. Viszont az ajtó mögül, ami előtt Lina megállt, egyetlen apró nesz sem hallatszódott ki. Valahogy érezni lehetett az ürességet, ami odabentről áradt. A lány feszült mozdulatokkal odalépett a fehérre festett fához, amire egy cetlit ragasztottak. A kecses, dőlt betűk csillámos, vörös tintával írva hirdették: Sarah szobája.

   Lina óvatosan megérintette a szemmagasságban lévő, alig tenyérnyi papírdarabot. Remegő ujjaival lassan végigkövette Sarah gyöngybetűinek vonalát. Felidézte magában a lány szeplős arcát, vörös tincseit, szürkészöld szemeit, a mindig vidám kisugárzását.

   Kedves lánynak ismerte meg, mikor Sarah úgy egy évvel ezelőtt bekerült az intézetbe. Mindig segítőkész volt. Imádott beszélni, és jól is bánt a szavakkal, mindig tudta, hogyan nevettessen meg másokat. Lina nem volt az a nagyon társaságkedvelő személyiség, ezért Sarah cserfessége és közvetlensége néha túl sok volt neki, ennek ellenére jól kijöttek egymással. Talán ő volt azon kevesek egyike, akiket Lina a barátnőjének hívhatott. Így utólag belegondolva azonban rá kellett döbbennie, hogy mégsem ismerte őt igazán.

   Érezte, hogy kicsit égni kezd a szeme. Nem akart megint sírni, ezért inkább gyorsan hátralépett és sarkon fordult. Mielőtt elindult volna, még némán bocsánatot kért Sarah-tól, amiért sosem szánt elég időt arra, hogy rendesen is megismerje őt, aki mindig kedves volt vele. Csak remélni tudta, hogy a lány megbocsát neki, bárhol is legyen most.

   Ezúttal már sietősre vette a lépteit és meg sem állt a saját ajtajáig. Ő is, mint mindenki más, kiragasztott egy Sarah-éhoz hasonló cetlit, hogy könnyebben megtalálják a saját, és egymás szobáját. Ellenben amíg Sarah felirata igényes és szikrázó vörös volt, addig Lináét két meghatározó vonás jellemezte: ő bárhogy is próbálta, egyszerűen képtelen volt szépen írni, illetve ő matt, sötét türkizkék festéket választott a betűkhöz.

   Egyik kezével elengedte a könyveket, amiket addig a mellkasához szorított, majd benyitott a szobájába és behúzta maga után az ajtót. A tankönyvet és a füzetet eltette az íróasztala egyik fiókjába, a többi mellé. Miután felegyenesedett, egy egyszerű mozdulattal kitárta az ablakot, és beengedte a friss, tavaszi szellőt. Mivel az ablak északkelet felé nézett, a szobájába ilyenkor már nem tévedt be egyetlen napsugár sem, de még így is elég világos volt.

   Lepillantott a kissé már megkopott asztallapra és megakadt a szeme egy vaskos füzeten, ami a kis fa fésűje mellett hevert. A halványkék borítójú, vonalas füzet külsejére semmi különös nem volt írva, mégis minden lány jól tudta, az Lina tulajdona. A lány nagyon vigyázott rá, és nem szívesen mutogatta a tartalmát másoknak. Bár nem mintha bárki is el tudná olvasni rajtam kívül a saját kézírásom – gondolta, és halkan kuncogni kezdett.

   A füzet ugyanis a lány írásait rejtette magában. Lina már az intézetbe kerülése előtt is szeretett hobbi szinten írni, de mióta ez az épület lett az otthona, sokkal jobban felerősödtek benne az írói hajlamok. Tulajdonképpen ez volt az egyetlen elfoglaltság, ami huzamosabb ideig le tudta kötni. Imádott elmerülni egy történetben, ahol ő alakította a körülményeket és a történéseket, a szereplők kilétét, valamint a bonyodalmak megoldását is. Amíg írt, megfeledkezhetett a betegségéről, az intézetről, de még a külvilágról is, amit olyan régen láthatott utoljára. Ha az intézetben lévők azt látták, hogy hirtelen fél napra eltűnt, már tudták, hogy ihlete támadt és belemerült az írásba.

   Eddig három regényt is befejezett, és alig néhány napja kezdett bele a negyedikbe. A füzete már jórészt betelt, ezért kért egy újat a nővérektől, akik pedig örömmel támogatták a lányok kreatív tevékenységeit. Igazából a füzete több normál méretű füzetből volt összeragasztva: valahányszor betelt egy, a következőt hozzáragasztotta az előző hátlapjához és az egészet belebújtatta a halványkék borítóba. Így ez lesz már a hatodik füzete, ami bekerül a többi mellé.

   Linában felmerült a gondolat, hogy esetleg folytatja a regényét. Megfogta a kicsi, faragott fésűt, amit még Theótól kapott múlt évben a születésnapjára, majd letelepedett az ágya szélére. Óvatosan simogatni kezdte a fésűvel gesztenyeszín haját, mint mindig, amikor gondolkozott. Nem is annyira a fésülködés volt a célja ilyenkor, inkább csak a mozdulatra volt szüksége, mivel megnyugtatta és segített neki koncentrálni.

   Hosszú percekig ült így, de semmi sem jutott eszébe. Az ihlet aznap valahogyan nem találta meg. Kissé csalódott volt ugyan, de már korábban is sejtette, hogy az aznapi trauma után nem igen lesz majd energiája nekiülni egy újabb fejezetnek. Így hát bánatosan az ölébe fektette a kezeit, fésűjét vékony ujjai között pihentetve.

   Lassan felállt és visszasétált az ablakhoz. A fésűt visszatette az asztal sarkára, nem messze a füzetétől, majd oldalra lépett és kikönyökölt az ablakpárkányra. A friss szellő lágyan simogatta az arcát és meglebbentette hosszú, hullámos haját, bár már egy kissé hűvösebb volt, mint napközben. Ahogy a kézfejeire támasztotta az állát, fehér ruhájának lágy anyagból szőtt, bő ujja egészen a világos fa párkányig leomlott, szabadon hagyva ezzel az alkarjait, amiken enyhén felborzolódtak a piheszálak, ahogy a lány megborzongott. Kellemesen felfrissült.

   Világoskék szemeit végigfuttatta az intézetet körbeölelő, hatalmas udvaron. A gondosan nyírt fű zöld folytonosságát mindenütt bokrok és kisebb-nagyobb fatörzsek szakították meg. Szinte olyan volt, mintha egy kisebb nyír- és juharerdő vette volna körül őket. A rengeteg növény tömérdek mennyiségű madárnak és rovarnak adott otthont, amik előszeretettel hallatták is a hangjukat éjjel-nappal. Emiatt Lina sokszor teljesen el is felejtette, hogy az intézet valójában egy nagyobb város kevésbé lakott szélére épült. Inkább olyan érzése volt, mintha valamelyik regénye megelevenedett volna, és most annak a varázslatos erdejében élnének. Persze, ez az érzés csak addig tartott, amíg vissza nem zökkentette a valóságba egy autó dudája, vagy a szemétszállító sípolása.

   Az ő szobájából egyenesen rá lehetett látni az étkezőre, ami egy nagyobb, és közvetlenül mellette egy kisebb épületből állt. Ez utóbbi volt a konyha, ahova a lányok gyakran jártak segíteni a nővéreknek az ételek elkészítésében. Az intézetet és a két épületet egy kikövezett, keskeny út kötötte össze.

   Bal kéz felől, még az étkező előtt valamivel, három méretes üvegházat állítottak fel. Az út elágazott előttük és egy néhányszor tíz méter hosszú szakasz vezetett el hozzájuk. A két nagyobban zöldségeket és gyümölcsöket termesztettek, hogy valamennyire azért önellátók legyenek, és a lányok télen is hozzájuthassanak a friss, vegyszerektől mentes ételekhez. A kisebben pedig Theresa nővér gondozta a legkülönfélébb gyógy- és fűszernövényeket. Lina sokról még soha életében nem is hallott mindaddig, amíg a nővér el nem kezdett nekik rövid ismeretterjesztő órákat tartani a különböző növények gyógyhatásairól és felhasználási módjaikról.

   Mivel ezek az órák nem tartoztak bele a kötelező tantervbe, ezért a nővérek nem is várták el a rajtuk való részvételt. Theresa nővér örömmel látta, hogy ennek ellenére mégis akadtak, akik kíváncsiságból elmentek. Lina is köztük volt.

   A lány elgondolkodva nézegette az alig áttetsző falakon megcsillanó, már kissé narancsos árnyalatot felvevő napfényt. Szerette az üvegházakat, különösen a nővérét, mivel mindig olyan kellemesen nyugodt volt bent a légkör.

   Hirtelen eszébe jutott az aznap reggeli beszélgetésük. Nem egyszer fordult már elő, hogy Lina felkereste a fiatal nővért az üvegházában és csak ők ketten, akár két barátnő, beszélgettek kicsit, miközben a növényeket gondozták. De sosem mentek bele mélyebb témákba és sosem hozták szóba a hitet, vagy az ehhez kapcsolódó dolgokat. Ugyanis itt az intézetben mindenki egyenlő volt. Értelmetlennek tartották, hogy arról vitatkozzanak, ki miben hisz és miért. Nem nagyon firtatták egymás múltját sem.

   A mai beszélgetésük azonban másabb volt. A lány megborzongott, ahogy tudatosodott benne, hogy a nővér ezúttal bizalmas dolgokat osztott meg vele. Tudta, hogy megbízhat benne, mégis némi félelemmel töltötte el a tudat, hogy ezek után neki is illene nyíltan válaszolnia Theresa nővér kérdésére. Az édesanyján kívül az egyetlen személy, akinek hajlandó volt teljesen megnyílni, az Theo volt. Rajtuk kívül sosem engedett igazán közel magához senkit és az a tudat, hogy ezúttal még egy személy előtt le kell engednie a védőfalát, megijesztette.

   Ahogy nézte az egyre narancsosabbá váló fényekben fürdő fémvázas építményeket, lassan összeszedte a bátorságát és elhatározta magát: most megy és megkeresi Theresa nővért és elmeséli neki az álmait, még ha nehéz is lesz. A fiatal nő reggeli szavai után már nagyon kíváncsi volt, és alig várta, hogy megtudhassa végre, mi is rejlik az álmai mögött. Még ha ezt magának nem is merte bevallani.

   Óvatosan felegyenesedett és ellökte magát az ablakpárkánytól. Gondosan becsukta az ablakot, mivel nem tudta, hogy meddig lesz el, a szél pedig – ahogy a Nap egyre lejjebb ereszkedett – fokozatosan feltámadt. Gyanította, hogy ez a beszélgetésük nem fog olyan gyorsan véget érni, ezért inkább nem akarta megkockáztatni, hogy teljesen kihűljön a szobája. Majd sarkon fordult és eltökélt léptekkel átszelte a halvány krémszínű, barátságos kis helyiséget. Az ajtó előtt egy pillanatra megtorpant, de csak amíg lenyomta a kilincset. Kilépett a szobából, becsukta maga mögött az ajtót, és már ment is tovább.

   Éppen ellenkező irányba haladt, mint amerre reggel Theresa nővérrel elhagyták az épületet, ugyanis a folyosó végén volt egy másik kijárat is. Jóval kisebb volt és nem is olyan díszes, mint a kétszárnyú ajtó a bejáratnál, hiszen eredetileg, mikor az intézetet felépítették, vészkijáratnak tervezték. Azonban a lányok, de még a nővérek is, előszeretettel vágták le erre az utat az étkező felé, mint ahogyan most Lina is tette. A hosszú folyosó ablakain még mindig élénken sütött be a Nap, bár már jóval gyengébben, és aranyszínű fénybe vonta a falakat.

   Lina lassan elérte a csupasz ajtót és határozott mozdulattal kitárta, majd kilépett a lassan lehűlő, késő délutáni levegőre. A két ember széles, lekövezett úton az üvegházak felé vette az irányt. Séta közben lehajtotta a fejét és a kövek közül előtörő fűszálakat és mélyzöld mohapamacsokat nézegette. Már nem sok lány volt idekint ilyenkor, inkább mindenki a szobájába ment, vagy a zsibongóba gyűlt, hogy a többiekkel csevegjen. Azonban mégis akadtak kósza lelkek, akik élvezték a sétát a fényektől narancsosra színeződött levelek alatt. Szerencsére a lányt senki sem környékezte meg, így zavartalanul mehetett végig az úton. Az elágazásnál balra fordult és megtette a maradék távolságot is.

   Mikor elérte a legkisebb üvegház ajtaját, kissé megremegett. A gyomrában furcsa nyomást érzett: ideges volt kissé, mivel bármennyire is kedvelte Theresa nővért, sosem gondolta volna, hogy valaha is jobban meg fog nyílni a fiatal nőnek. Azzal, amit jelenleg tenni készült, pedig lényegesen kilépett a komfortzónájából. Az ajtó, és az egész üvegház, fém keretét ezüstre festették; a tejszerű üveg csak annyira volt áttetsző, hogy a fényt beengedje, így Lina kívülről csak halvány zöld, fehér és lilás foltokat láthatott. Figyelt egy darabig, mikor mozgásra lett figyelmes az üveglap mögött. Hirtelen mintha kiszáradt volna a torka; nyelnie kellett. Most már biztos volt benne, hogy a nővér odabent tartózkodik.

   Remélte, hogy legalább egyedül van. Kínos lett volna a számára, ha valaki más is lenne a társaságában, mivel nem szeretett volna mások füle hallatára beszélni vele. Egyrészt úgy érezte, hogy amit mondani akar, illetve amire kíváncsi, az csak kettejükre tartozik. Másrészt pedig sejtette, hogy ha válaszol a nővér reggeli kérdésére, az emlékektől újra elsírja magát, és bőven elég lesz, ha a nővér látja csak a könnyeit.

   Kis habozás után végül remegő kézzel benyitott. Theresa nővért nem volt nehéz megtalálnia, ugyanis éppen szemben volt vele. A nő háttal állt a lánynak. Hasonló fehér ruhát viselt, mint Lina, azzal a különbséggel, hogy az övét helyenként csipke díszítette. Hosszú, világosbarna haját laza kontyba tűzte, hogy ne lógjon a szemébe, úgy hajolt az öt méretes, csipkés levelű bokor közül a középső fölé. Kezében metszőollót tartott és könnyeden metszette le a kisebb-nagyobb zöld ágakat. Tőle jobbra – a már visszavágott bokrok előtt – egy nagy, fonott kosárba gyűjtötte a lenyesett darabokat. Látszólag olyannyira belemerült a munkába, hogy észre sem vette, amikor Lina mögött becsukódott az ajtó.

   A lány óvatosan szemügyre vette az üvegházat: a különféle növények magasított ágyásokban, rendezett sorokban zöldelltek, a néhány tíz négyzetméternyi terület szinte minden talpalatnyi részét borította valami. A beltér viszonylag magas volt, a fémvázról hosszú lámpák lógtak le, bár ezekre most nem volt szükség. Még nem ment le a nap, így az egész hely kellemes arany fényárban úszott. Lina örömére rajtuk kívül senki sem tartózkodott odabent. Csak néhány fehér és apró lila lepke szálldosott éhesen a virágzó növények körül.

   A lány felsóhajtott, és gombóccal a gyomrában átszelte az üvegházat. A fiatal nő egészen addig észre sem vette, míg mellé nem ért és rá nem köszönt.

   – Óh! Jó napot neked is, Lina! – nézett fel meglepetten, meleg mosollyal az ajkán. – Miben segíthetek?

   Lina kényelmetlenül egyik lábáról a másikra állt. Már most megbánta, hogy ilyen hirtelen döntött. De kíváncsisága erősebbnek bizonyult, mint félelme, és most már nem is hátrálhatott meg. Így hát mély levegőt vett, majd miután kifújta, belekezdett:

   – A ma reggeli dolgokról szeretnék beszélni… - sütötte le a szemeit, és zavarában kissé elpirult. Majd amint megérezte, hogy kimelegszik az arca, még jobban zavarba jött. Hogy elterelje valamelyest a figyelmét, a mellette illatozó levendulabokron lakmározó lepkéket kezdte nézegetni.

   A lány látta, amint a nővér felegyenesedik, majd hirtelen egy finom kéz jelent meg előtte. A fiatal nő egy metszőollót nyújtott felé. A lány felpillantott a kedvesen csillogó, kékeszöld szempárba. Óvatosan a szerszám felé nyúlt és elvette. Hiába próbálta leplezni, a keze láthatóan remegett, ami minden bizonnyal nem kerülte el Theresa nővér figyelmét sem. De nem szólt semmit, csak elfordult.

   – Gondoltam, hogy hamarosan fel fogsz keresni – szólt halkan, miközben felvett maga mellől az ágyásból egy újabb metszőollót. – Gyere, segíts nekem.

   Lina lassan leguggolt a nővérrel szemben és ő is nekilátott a növény megritkításának. Amint belevágott az első zöld ágakba, félreismerhetetlen illat csapta meg, amiből egyből azonosította a növényt, noha a leveléről sosem jött rá, hogy citromfűvel van dolga. Egy darabig szótlanul dolgoztak. Linát átjárta a fodros szélű levelek megnyugtató aromája.

   Egy idő után Theresa nővér törte meg a csendet:

   – Hallgatlak – mosolygott rá a lányra bátorítóan, miközben ügyes kezeivel tovább folytatta a munkát.

   – Hát… - kezdte Lina halkan. – Emlékszel még, hogy reggel miről beszéltünk és, mit kérdeztél – mondta, bár az eredetileg kérdésnek szánt mondat inkább hatott kijelentésnek. A nővér ennek ellenére látszólag értette.

   Ezért is szeretett annyira Theresa nővérrel beszélgetni: mert Lina nem igazán volt a szavak mestere, a fiatal nő mégis remekül megértette az esetlen félmondatait is. Sokszor olyan érzése volt, mintha a gondolataiban olvasna. Mással ugyanis nem nagyon tudta megmagyarázni, hogy hogyan értheti meg őt abból a néhány szóból.

   – Igen, emlékszem – bólintott elszomorodó tekintettel.

   Rövid csend következett. Lina megpróbálta összeszedni a gondolatait, közben a kezei monoton mozdulatokkal metszették tovább a leveleket. Vele szemben Theresa nővér türelmesen várt, nem siettette.

   – Nem is tudom, hol kezdjem – nevetett fel zavarában, miután egy kisebb levélköteget dobott a fonott kosárba.

   – Ahol csak szeretnéd. De célszerűbb lenne az elején – érkezett a válasz egy mosoly kíséretében.

   – Az elején…

   Lina nagyot sóhajtott, majd belekezdett:

   – A legelső álmomat aznap éjjel láttam, amikor Kathy… - elakadt a szava, de a nővér szerencsére bólintott, hogy érti, így nem kellett kimondania. Remegő hangon folytatta – Láttam benne Kathy-t, ahogyan az ágyán feküdt, a hátán. A szobájában nagyon sötét volt. Nem is annyira láttam, inkább csak valahogyan éreztem, hogy mik történnek. Kathy nem festett valami jól. Nehezen lélegzett, pedig ha jól emlékszem, rajta volt a fűzője is. Nem volt betakarózva és nagyon forgolódott. Egyre nehezebben kapott levegőt, és ekkor láttam meg egy sötét árnyat, ami fölé hajolt. Nem tudom, hogy mi történt, de hirtelen csend lett, és utána Kathy már nem… - Lina nem tudta tovább türtőztetni magát, sírva fakadt.

   Theresa nővér abban a pillanatban mellette termett és átkarolta őt.

   – Jól van. Nyugalom. Nincs semmi baj – csitítgatta, miközben fényes, gesztenyebarna haját simogatta.

   A Nap már vélhetően lenyugodott, mert az üvegházban kezdtek egyre halványulni a fények. Kint minden bizonnyal elég hűvös lehetett már, de idebent kellemes meleg honolt. A kis lepkék, amiket Theresa nővér oly’ nagy gonddal és odafigyeléssel nevelt, már mind elszenderültek valahol, vagy az üvegen, vagy valamelyik növény levelének tövében. Az egyik fehér szárnyú a nővér kontyán találta meg a helyét. A lepke olyannyira mélyen aludt, hogy még a nő hirtelen mozdulatától sem riadt fel. Úgy kapaszkodott a barna hajszálakba, mintha odaragasztották volna.

   A nővér csendesen leültette a lányt az ágyás szélére, közben Lina könnyei megállíthatatlanul potyogtak. Szégyellte, amiért aznap már másodszorra sírta el magát a fiatal nő előtt, de nem igen tehetett mást. Szörnyű volt a számára és még mindig nem tudta teljesen feldolgozni, hogy ilyesmi megtörténhetett, pont az ő közelében. Rettenetesen félt, habár nem tudott rájönni, pontosan miért.

   A simogatás végül megtette a hatását, mert a szeméből folyó sós patakok apránként csillapodtak. Már csak kivörösödött szemei és nedves arca jelezte, hogy az imént még sírt. A nővér egészen addig némán ölelte magához, míg lassan elcsendesedett.

   – Nagyon félek… – találta meg a hangját.

   Theresa nővér kissé elhúzódott tőle, éppen csak annyira, hogy a lány a szemébe tudjon nézni. Tekintetében aggodalom csillogott, de volt benne valami megnyugtató is. Nem szólt semmit, csak bánatosan rámosolygott Linára.

   – Miért történtek ezek a dolgok…? - utalt Lina szándékosan nem egyértelműen a három lány elvesztésére. – És én miért álmodtam meg előre mindegyiket?! – fakadt ki. Világoskék szemeibe újra könny gyűlt.

   – Nem tudom – rázta meg lassan a fejét a fiatal nő, miközben újfent szorosabban ölelte magához a remegő lányt. – Az igazság az, hogy az álmaid pontosak voltak… – sóhajtott fel gondterhelten.

   Óvatosan lepillantott a lányra, aki elkapta aggódó pillantását. A szemkontaktus csak egy pillanatig tartott, de Lina észrevette, hogy a nővér mintha felmérte volna, mennyit mondhat még el, amit ő még elbír. Látszólag úgy ítélte meg, folytathatja, mivel nagyot sóhajtott és belekezdett:

   – Bizonyára tudod, hogy mindhármukat én találtam meg... Ha jól emlékszem, reggel már említettem, hogy nekem is voltak álmaim – megvárta, hogy a lány bólintson, majd elgondolkozva, szomorú hangon folytatta. – Három, talán, bár az elsőkre nem emlékszem. Csak az utolsóra, de arra tisztán; én is azt álmodtam, mint te.

   Linának egy pillanatra elakadt a lélegzete; a szeme sarkából látta, hogy a nővér aggódón néz le rá. Talán azt hitte, hogy valami baj van, de a lány egyszerűen csak megdöbbent kissé. Kikerekedett szemekkel viszonozta a zöldeskék pillantást. Csak most tudatosodott benne, amit a nővér az imént mondott: hogy az álmai pontosan tükrözték a valóságot, és ennek tetejében mindketten ugyan azt álmodták. De nem szólalt meg, csak enyhe félelemmel vegyes kíváncsisággal várta a folytatást.

   – Az első álmomból csak foszlányok maradtak meg, miután felkeltem. Nem is igazán tudtam, hogy mit, vagy kit keresek, csak valahogyan éreztem legbelül, hogy meg kell néznem, minden rendben van-e veletek. Sosem gondoltam volna, hogy ezért… – a hangjában félreismerhetetlenül jelen volt a bánat, bár Lina kihallott valami szokatlant is, amit először nem tudott beazonosítani. Csak miután folytatta, döbbent rá, hogy ezúttal a nővér szemébe szökhetett könny. – Mikor megláttam Kathy-t, nem tudtam, hogy mihez kezdjek – szemeit szorosan összezárta, talán ezzel akarta visszatartani kicsorduló könnyeit.

   Most Linán volt a sor, hogy megölelgesse a fiatal nőt. Mindig megdöbbent, hogy Theresa nővér mennyire is közel állt hozzájuk, az intézetben lévő lányokhoz. Sokszor úgy érezte, mintha alig lenne néhány év közöttük. Habár ezt igazából nem tudhatta, mivel sosem mondta nekik senki, hogy melyik nővér milyen idős. Néhányuknál elég egyértelmű volt ugyan, de Theresa nővér ugyan akkora eséllyel lehetett volna húsz is, mint harminc; az arcán nem látszott a kor.

   A nővér hamarabb összeszedte magát, mint Lina az imént. Elhúzódott kissé, hogy megtörölhesse nedves arcát, halkan szipogott kicsit, majd tekintetét egy kisebb csoport lepkére szegezte, akik egymás hegyén-hátán aludtak el egy levendulabokron. Lina nem is látott mást, csak nagyobb fehér, és kisebb lilás szárnyak sokaságát.

   – A második álmom is hasonló volt, abból sem maradt meg más, csak az érzés – folytatta végül Theresa nővér, miután megnyugodott. – Ekkor viszont már sejtettem, hogy mit fogok látni – sóhajtott mélyen. – Csak a harmadik volt másabb: ekkor tisztán emlékeztem minden részletre, csakúgy, mint te. Egyből oda is siettem, de már késő volt…

   Lina egy pillanatig attól félt, a nővér megint elsírja magát, de ezúttal csak lehunyta a szemeit, lassan kibontakozott az ölelésből és felhúzta a térdét. A lány is hasonlóan tett. Átkarolta a térdeit és lehajtotta a fejét. Néhány percig csak csendesen ültek egymás mellett, igyekeztek támogatni a másikat a jelenlétükkel. Egy idő után azonban Lina nem bírta tovább: kíváncsi volt, hogy milyen varázslat folytán láthatták mindketten azt, amit, még azelőtt, hogy maguk az esetek megtörténtek volna. Mivel abban biztos volt, hogy csakis valamilyen természetfeletti dolog műve lehetett.

   – De hogyan lehetséges ez? – kíváncsiskodott, enyhe aggodalommal a hangjában. – Mármint, hogyan álmodhattuk ugyan azt, ugyan akkor, úgy, hogy még meg sem történt a… - továbbra sem tudta kimondani, de nem is akarta. Inkább csak óvatosan a nővérre emelte a tekintetét, aki a hirtelen jött kérdés hallatán felkapta a fejét a kezéről, ahova eddig támasztotta.

   – Sajnálom, de erre nem nagyon tudok neked választ adni – szólt csendesen. Fürkésző pillantása találkozott Lina tekintetével; a lánynak úgy tűnt, mintha Theresa nővér egészen a lelkéig látna. – Az, hogy valamit nem látunk, nem jelenti azt, hogy nem is létezik – mondta sejtelmesen, de látszólag nem tervezte jobban kifejteni a kijelentését.

   A lány kérdő tekintettel nézett rá; a nővér erre csak elmosolyodott és óvatosan megsimogatta a lány fejét. Azonban ahelyett, hogy magyarázatot adott volna, inkább megkérdezte:

   – Korábban is voltak hasonló álmaid? Esetleg megéreztél előre dolgokat…?

   Lina hosszasan elgondolkozott, de nem igazán jutott eszébe semmi, ami hasonlított volna bármi ilyesmire. Időközben teljes félhomály lett az üvegházban, pont az a fajta, amit a lány annyira szeretett. A meglágyult formák között úgy érezte, hogy a lassan alászálló sötétség őt is egyre inkább elrejti, így valamivel nyugodtabban tudott a nővér felé fordulni. Végül csak megrázta a fejét.

   – Miért, neked igen? – tette fel a legkézenfekvőbbnek tűnő kérdést, bár kicsit tartott tőle, hogy esetleg olyasmire kérdez rá, amiről a fiatal nő nem annyira szeretne beszélni. De aztán nem bírta ki, még hozzátette – A fűzők, igaz?

   – Igen – bólintott elgondolkozva. – Nem sokkal az után, hogy két éve megérkeztél, álmomban jött a sugallat. Először furcsálltam, hiszen már régen nincsenek divatban, de végül beláttam, hogy ennél többet nem igen tehetek. Ráadásul így végre kifizetődött az üvegház és a rá áldozott sok munka – mondta, majd még szerényen, mosollyal a hangjában hozzátette – Ugyanis ez miattam lett felállítva; eredetileg csak kettő volt itt.

   – Tényleg? – csodálkozott el Lina. – Arra már elég hamar rájöttem, hogy van tehetséged a gyógynövényekhez, de azt nem tudtam, hogy az üvegház is miattad van itt…

   – Hát igen – pirult el kissé Theresa nővér, látszólag zavarba jött a dicsérettől.

   A fiatal nő újra megtámasztotta az állát a kézfején, tekintetét visszairányította a lepkegombóchoz. Ajkain egy pillanatra halovány mosoly jelent meg, de hamar tovatűnt, mikor megszólalt:

   – Nem akarlak untatni vele, de lehet, hogy jobban megérted ezt a megérzéses dolgot, ha elmesélem a történetem, és akkor az üvegház eredetét is elmondhatom – pillantott vissza a lányra, megeresztve egy barátságos, de furcsamód kissé félénk mosolyt.

   Lina óvatosan bólintott egyet. Egyáltalán nem akart a nővér múltjában vájkálni, de az igazság az, hogy rendkívül kíváncsi volt. És izgult is kicsit: sosem gondolta volna, hogy valaha is ennyi mindent meg fog tudni Theresa nővérről, ráadásul a fiatal nő önszántából fogja azokat elmondani neki. Az pedig csak még inkább fokozta a kíváncsiságát, hogy a nővér egyértelműen zavarban volt kicsit, mintha még soha senkinek sem beszélt volna ezekről; ami tulajdonképpen elképzelhető is volt.

   – Legyen hát. De szólj, ha unalmas vagyok… – nevetett fel szégyenlősen, majd belekezdett – Akkor én is kezdem az elején: már nagyon kicsi korom óta voltak „furcsa dolgaim”, ahogy a szüleim nevezték. Mesélték, hogy néha nagyon megijesztettem őket, amikor például előre rákérdeztem valamire, amit eredetileg el sem akartak mondani nekem – révedt el a tekintete, szemeiben mosoly bujkált. – Bár én ezekre nem emlékszem, talán még három éves sem lehettem ekkor. Később, amikortól már vannak emlékeim, ilyesmi már nem történt. Inkább csak valahogyan sejtettem előre bizonyos helyzetekben, hogy mi is lenne a helyes döntés. Valamikor ekkortájt kezdtem érdeklődni a gyógynövények iránt is, és elég hamar létrehoztam magamnak egy kis kertet a teraszunkon. Valahogyan mindig tudtam, hogy milyen gondra melyik növény teája kell. Előbb-utóbb a szüleim is megbékéltek ezekkel a, szerintük szokatlan, tulajdonságaimmal, végül már tőlem kértek tanácsot, hogy bizonyos dolgaikban mit tegyenek. Ahogy észrevettem, sosem csalódtak – vidáman, és talán kissé büszkén mosolyodott el. Kedvesen oldalra pillantott, Lina felé.

   – Az iskolában már nem volt ilyen könnyű dolgom – lett kicsivel komolyabb a hangja. – Mint ahogy az lenni szokott, ha másabb vagy, mint szerintük lenned kéne, folyton piszkáltak. Illetve, a szüleim szerint inkább irigykedtek rám, amiért mindig, minden problémámat gond nélkül meg tudtam oldani. A lényeg az, hogy néha eléggé megkeserítették az életem. De szerencsére otthon elfogadtak, és mindig volt valaki az iskolában is, akit nem zavart, hogy mindig mindent tudtam róla, még ha nem is mondta ki – nevetett fel szerényen, de hamar újra elkomorult. – A bonyodalmak igazából akkor kezdődtek, amikor annyi idős lehettem, mint most te vagy: ott álltam a gimnázium utolsó évében, az érettségi előtt néhány hónappal, de még fogalmam sem volt, hogy hogyan tovább. Mindenki rágta a fülem (ha szabad így fogalmaznom) – kuncogott –, hogy döntsek már végre, hiszen alig van időm. Még a szüleim is aggódtak, bár megértem, hiszen ők nem érezték azt, amit én. Én ugyanis biztos voltam benne, hogy nem kell aggódnom, szükség lesz majd még rám, csak várjak. Így is lett – nézett keserédes tekintettel Lina szemeibe. – Ha hiszed, ha nem, egyik reggel az iskolába menet megpillantottam az utca egyik épületének a falára ragasztva egy kitépett újságkivágást. Nem foglalkoztam vele különösebben, mivel látszott rajta, hogy eredetileg nem oda szánták, csak valaki kiragasztotta. Mégis, tisztán emlékszem, hogy egész nap nem hagyott nyugodni a tudat, hogy nem néztem meg közelebbről. Így a hazafele úton megálltam és megnéztem. Egyből tudtam, hogy nem véletlenül volt az ott. Kitalálod, hogy mi állt rajta?

   A lány viszonozta a nővér vegyes érzelmektől csillogó pillantását. Volt elképzelése róla, de azért megvárta, hogy Theresa nővér inkább maga mondja ki. Így csak halkan hümmögött, jelezve, hogy sejti.

   – Madeline igazgatónő hirdetése volt, hogy nővért keres ide, ugyanis előző évben jelent meg a betegség és addigra már felállították az intézetet – sóhajtott fel, ahogy felidézte. – Egyből tudtam, hogy itt a helyem. El is jöttem. Még mindig emlékszem arra a meglepett arcra, ahogy rám nézett, mikor előálltam a jelentkezésemmel – lett kicsit vidámabb a hangja. – Nagyon örült nekem, mert nem igazán volt túljelentkezés akkoriban, de még túl fiatalnak tartott. Végül megegyeztünk, hogy biztosít nekem helyet, de előbb érettségizzek le, utána már jöhetek is. Ezt az üvegházat pedig egy évre rá állítottuk fel, hogy munkába álltam itt. Addig-addig erősködtem az igazgatónőnek, míg végül beadta a derekát. Szerintem bele sem egyezett volna, ha nem tapasztalta volna már meg néhányszor, hogy az otthonról hozott gyógynövényeimmel milyen gyorsan sikerült elmulasztanom a fejfájását.  Szóval most már ismered a múltam – zárta le a mondandóját halvány mosollyal az ajkán, majd kissé bűnbánó pillantást vetett Linára. – Remélem, nem húztam el nagyon, és elértem vele a célom.

   A lány annyira belemerült a nővér múltjának hallgatásába, hogy fel sem tűnt neki, a nap már rég lenyugodott és eléggé besötétedett az üvegházban. Csak az ezüstösen ragyogó Hold fénye szűrődött át valamelyest a tejszerű üvegen, éppen csak annyira, hogy láthatóvá tegye az arcuk vonalát és megcsillanjon a szemükben. Nem értette, hogy honnan is jönnek ezek a megérzések, de az biztos, hogy most már legalább tudta, mik is azok. Számára még mindig valamiféle varázslatnak, vagy legalábbis valamilyen szupererőnek hatott, amiket a nővér mondott. A kíváncsiságát azonban kétségkívül sikerült a történetével felkeltenie.

   – Igen, köszönöm, hogy elmondtad – megpróbált nem túl lelkesnek tűnni, de most már meg sem lepődött azon, hogy Theresa nővért nem tudta megtéveszteni.

   – Ennek örülök – karolta át a lányt vidáman.

   – De honnan jönnek a megérzések, és miért? – kérdezte kíváncsian.

   Theresa nővér megrázta a fejét.

   – Nem tudom. Csak azt tudom, hogy mindig jönnek, ha kellenek, és érdemes hallgatni rájuk – mondta játékosan.

   Hirtelen a tető fémvázán végighúzódó lámpák felé biccentett, de Lina csak nemet intett. A nővér széles mosolyra húzta a száját, majd a homályos Holdra szegezte a tekintetét. A hajába kapaszkodó lepke vészesen megbillent, de egyáltalán nem zavartatta magát, békésen aludt tovább.

   – Én is szeretem a sötétet. Olyan megnyugtató. Mint egy nagy, puha takaró – szólt vidáman.

   Lina valahol mélyen egyetértett vele, de ezúttal nem ez volt a legfőbb oka, hogy nem akarta felkapcsolni a lámpákat. Csak sejtette, ha felteszi azt a kérdést, ami jelenleg foglalkoztatja, akkor minden kétséget kizáróan el fog pirulni. Nagyon zavarta, hogy minden apróságért elpirult, de másképp nem tudott vele mit kezdeni, csak ha elrejti.

   – Lehet egy kicsit személyesebb kérdésem? – kezdte óvatosan.

   – Azok után, amiket elmondtam neked? Persze – nevetett rá kedvesen a fiatal nő.

   – Hát, szóval… – hirtelen lefagyott. Nem tudta, hogyan kezdje, de már most érezte, hogy melegedni kezd az arca. Theresa nővér bátorítóan rámosolygott a sötétben. – Ugye a betegség hét éve, tavasz végén jelent meg, amikor egy tizenkét éves lányt vittek először kórházba vele, mert nem kapott levegőt, igaz? – Helyeslő bólintást kapott válaszul, így folytatta – És te a következő évben voltál tizennyolc…

   – Ha arra akarsz kilyukadni, hogy huszonöt éves vagyok, akkor igen, eltaláltad – nézett mosolyogva Lina szemeibe, mire a lány fülig vörösödött és csak hümmögni tudott. – Sosem titkoltam, bár senki sem kérdezte – nevetett fel halkan.

   Néhány percig csak ültek. Lina emésztette az információkat, többek között azt is, hogy úgy látszik, nem véletlenül érezte korban mindig olyan közel magához a nővért: hiszen tényleg nem volt köztük több, csak hét év. Kezdte kínosan érezni magát forró arca miatt, hiába tudta, hogy a sötét jótékonyan elrejti a színeket. Így inkább megpróbálta elterelni a figyelmét és témát váltott:

   – És a lepkék? – biccentett óvatosan a kisebb szárnyas had felé, akik továbbra is vidáman játszottak „kicsi a rakás”-t a levendulabokron, miközben aludtak.

   – Semmi különösebb oka nincs, hogy itt vannak – nevetett fel a nővér. – Néhány éve betévedt pár. Először megpróbáltam kitessékelni őket, de nagyon makacsak voltak. Végül úgy döntöttem, igazából nem zavarnak, ha nekik jó idebent. Márpedig nagyon jól érezhetik magukat, mert évről évre egyre többen vannak. Én pedig szeretem nézni őket – mosolyodott el szélesen, miközben körbenézett az üvegházban.

   Lina követte a tekintetét. Napközben sokkal többnek nézett ki a létszám, mivel a kis, szárnyas lények nagy gondot fordítottak arra, hogy minden létező virágot végigjárjanak, de most is szép számban látszottak az üvegen és a növényeken. A fehérek kicsivel feltűnőbbek voltak most, hogy csak a holdfény világította meg őket, de a lány tudta, hogy a jóval kisebb liláskékek is ott vannak valahol.

   Miközben a lepkéket nézte, mellette Theresa nővér lassan megmozdult és felállt az ágyás széléről. Követte a példáját. Már jó ideje ülhettek az alig húsz centi széles szegélyen, mivel jócskán elgémberedtek a tagjai, ráadásul a hátsója is fájt már a kemény fától. Óvatosan nyújtózkodott egyet. Nem kis meglepetésére a szeme sarkából látta, hogy a fiatal nő egy macska könnyedségével ugyan így tesz. Látszólag egyáltalán nem zavartatta magát azon, hogy a lány mit gondolhat róla, csak hosszasan élvezte a felüdítő mozdulatot.

   Lina mindig is csodálta őt ezért a fesztelenségért. A lánnyal ellentétben ő sosem aggódott azon, hogy mások hogyan ítélik meg a cselekedeteit. Ha neki jól esett, nyugodtan megtette, mint most a nyújtózkodást is. Lina ellenben sosem tudta elengedni magát társaságban: mindig azon aggódott, ha teljesen önmagát adja, furcsának tartják majd. Csak mert ő saját magát nagyon is furcsának tartotta. Igazából szerette ezt, de nem akarta, hogy esetleg ezért ítéljék meg negatívan.

   Theresa nővér kedvesen rámosolygott, mintha sejtette volna, mi jár a fejében.

   – Későre jár – szólt. – Most már biztosan álmos lehetsz.

   – Amúgy sem szoktam túl korán lefeküdni – rázta meg a fejét a lány.

   – Nem baj, de azért most már nem ártana lassan visszamennünk. Nem gondolod?

   Lina belenézett a vidám szemekbe és csak bólintott. A nővér barátságosan a vállára tette a kezét, azzal elindultak az ágyások között. Óvatosan sétáltak, nehogy rálépjenek egy szendergő lepkére, de így is hamar elérték az ajtót. A kilincsre tette a kezét, majd kérdőn visszanézett a nővérre, mire ő nemet intett:

   – Nem kell megvárnod, menj csak. Én még leimádkozom őt a hajamról – utalt nevetve a kis lepkére.

   – Rendben – bólintott a lány. A nővér jókedve lassan rá is átragadt. – Jó éjt!

   – Jó éjt, Lina! – köszönt el egy meleg mosoly kíséretében a fiatal nő is.

   A lány viszonozta a mosolyt, majd lenyomta a kilincset. Az üvegház kellemes melege után egyenesen a csontjáig hatolt a hűvös, tavasz esti levegő. Mielőtt becsukta volna az ajtót még hallotta, hogy Theresa nővér halkan mond valamit a lepkének.

   Sietős léptekkel indult vissza a szobájába. Körülötte csak úgy zengett az udvar a sok tücsöktől és kabócától. Az út mentén nem igen volt lámpa, de a feje felett fényesen ragyogtak a csillagok, és a Hold is kellőképpen megvilágította előtte az utat, mivel az üvegházak környékén kevesebb volt a fa. Az utolsó métereket már szinte futva tette meg. Mikor elérte, gyorsan kinyitotta a folyosóra vezető ajtót és belépett a melegbe. Puha talpú cipőjében csendesen szaladt vissza a szobájába.