A fehér ruhás nő egy maroknyi nővérrel beszélgetett. Kis körben álldogáltak egy kellemesen világos, kissé díszes helyiségben. Mellettük az asztal csipketerítőjén elhagyatott teáscsészék és néhány kancsó gőzölgött mézes illattal. A székek nagy összevisszaságban. Senki sem vette a fáradtságot, hogy betolja őket maga után, mikor a fehérbe öltözött nő berontott a szörnyű hírrel:

   – Elvesztettünk még valakit…!

   Finom vonásait mélységes fájdalom csúfította, látszólag nehezére esett visszatartani a könnyeit. A hír hallatán a többi nővér arcára is az övéhez hasonló kifejezés ült ki. Mindenki nagyot sóhajtott, több nővér szeme sarkában is könnycseppek szikráztak a hatalmas ablakon át beáradó reggeli napfényben.

   – Micsoda szörnyűség… - sóhajtott fel egy kicsit kerekebb, gyermeki arcú nővér. Szomorú tekintettel maga elé meredve játszadozott hosszú, fehér ruhája csipke díszítéseivel.

   – Ezúttal ki ment el, Theresa? – kérdezte reményvesztetten a legmagasabb nővér a nemrég megérkező nőt.

   – Sarah – válaszolta ő. – Ugyan úgy találtam rá, mint Kathy-re és Rose-ra.

   – Értesítenünk kell a rokonait, hogy nem tudtuk meggyógyítani…

   – Madeline igazgatónő tud erről az esetről?

   – Néhány perce találkoztam vele – sóhajtott Theresa.

   Rövid időre néma csend telepedett a teremre. Szinte tapintani lehetett a levegőben feszülő kétségbeesést és szomorúságot. A nővérek nem mertek megmozdulni, a lélegzetvételüket is alig lehetett hallani. Egyedül csak a Theresa nevű, karcsú, hosszú, barna hajú nővér mozdult meg. Az ajtó felé fordította a fejét, még mielőtt az kinyílt volna és belépett rajta egy szigorú tekintetű nő.

   A nő őszes, fekete haját szoros kontyba fogta a tarkóján, földig érő, fehér ruháját megszürkült csipke fedte. Magas volt és magabiztos, léptei hangosan kopogtak a kövön, ahogy a némán ácsorgó nővérek felé vette az útját. A tekintetében furcsa tompaság bujkált, mint aki minden reményét elvesztette.

   A nő Theresára emelte a tekintetét, majd végignézett a szomorú, helyenként könnyes arcokon. Köszönés képpen finoman bólintott, majd így szólt:

­­­­­   – Theresa nővér már bizonyára elmondta nektek is, hogy mi történt – jelentőségteljes pillantást vetett a nővérekre; halovány biccentéseket kapott válaszul. Majd folytatta – Sajnálatos dolog, ami történt. Értesíteni fogom a lány rokonait. Ti addig ébresszétek fel a lányokat és készítsétek elő a reggelit. Kérlek, finoman tudassátok velük, hogy mi történt. Ez a héten belül már a harmadik eset. Nem titkolhatjuk el Sarah halálát sem, de nem szabad pánikba esniük, ne aggódjanak azon, hogy velük mi lesz, rendben? Az ő állapotukban az aggodalom és a félelem csak ronthat a helyzeten.

   A nővérek engedelmesen bólintottak. Már éppen indulni készültek, mikor a szigorú nő még Theresa felé fordult.

   – Theresa, kérlek, beszélhetnék veled?

   – Természetesen – válaszolta a fiatal nő szomorúan.

   Amint a többiek elhagyták a kicsi, napfényben fürdő termet, Theresa a másik nő felé fordult. Egy rövid pillanatig mintha a homlokát tanulmányozta volna, majd belenézett a szürkés szemekbe.

   – Madeline, miben segíthetek?

   – Mielőtt idejöttem volna, telefonáltam a kórháznak. Hamarosan eljönnek Sarah testéért is. Tudod, hogy milyen nehéz ez mindannyiunknak. Talán te érted ezt meg a legjobban. Azonban biztos vagyok benne, hogy azzal is tisztában vagy, milyen fontos elvégezni a boncolást. Különben lehet, hogy sosem találjuk meg az ellenszert a betegségükre – Madeline hangja megremegett, de megköszörülte a torkát – Kérlek, ezúttal is segíts nekem kivinni a testet. Nem szeretném, hogy a többi lány meglássa. Így is túl nagy nyomás nehezedik már a vállukra.

   – Természetesen segítek – válaszolt halkan Theresa. – De te is tudod, hogy szerintem a boncolás nem fog eredményt hozni. Eddig sem sikerült semmit sem kiderítenie az orvosoknak. Inkább vissza kéne adni a testeket a hozzátartozóknak, hogy megadhassák nekik a végső tiszteletet.

   Madeline nagyot sóhajtott. Szemeit egy pillanatra összezárta és finoman megdörzsölte a halántékát, mintha fejfájás gyötörné.

   – Tudom, és bízom a meglátásaidban. Eddig is sokszor voltál a segítségünkre, még kilátástalannak tűnő helyzetekben is. De ezúttal már nem lesz elég néhány megérzés. Így is túl sokáig halogattuk a vizsgálatokat. Bele sem merek gondolni, hogy most esetleg nem e miatt veszítjük-e el sorra a lányokat: a hanyagságunk és a félelmeink miatt. Talán ha megengedtük volna az orvosoknak, hogy kísérleteket és vizsgálatokat végezzenek el, most Sarah, Kathy és Rose még mindig élne…

   – Félek, hogy ez nem lett volna ilyen egyszerű – felelte a fiatalabb nő; a szeme sarkába könny gyűlt.

   Madeline éppen szólásra nyitotta volna a száját, mikor halk csikorgást hallottak a murvával borított kicsiny parkoló felől. Mindketten tudták, hogy megérkezett az autó, amivel Sarah holttestét viszik majd be a kórházzal egybeépített boncterembe. Egymásra pillantottak, majd némán kiléptek az ajtón.

∞

   A többi lány mind elment a nővérekkel, miután azok felébresztették őket. Azt mondták, hogy siessenek az étkezőbe, mert fontos bejelentenivalójuk van a számukra. Mindannyian érezték és látták a szomorúságot, ami körbelengte a nővéreket, így előre sejtették már, hogy mi is lehet majd az a bejelentenivaló. Engedelmesen, bár kissé félve el is indultak mindnyájan reggelizni.

   Azonban az egyik lány a szobájában maradt. Ő is a többiekéhez hasonló fehér ruhát viselt, de ő volt az egyetlen, akinek karcsú derekát nem fogta körbe az a laza fűző, amit mindenki másnak hordania kellett. A fűzőkbe apró tasakokat varrtak, amikbe Theresa nővér vezetésével rendszeresen különféle szárított gyógynövényeket tettek, remélve, hogy ezzel enyhíteni tudják a betegségük tüneteit, és időt nyerhetnek nekik, amíg az orvosok és a nővérek valamilyen megoldást találnak.

   A fiatal lány állapota volt a legjobb mindannyiuk közül. Az ő esetében nem volt kérdéses, hogy felépül-e az ismeretlen betegségből, azonban mindaddig, míg nem találtak rá gyógymódot, neki is az intézetben kellett maradnia, társaival együtt.

   A lány most az ágya szélén ült és hosszú, gesztenyebarna, hullámos haját fésülgette. Az imént őhozzá is bement az egyik nővér és megkérte, menjen az étkezőbe. A lány csak bólintott, de nem állt fel az ágyról. A nővér csendesen behúzta maga után az ajtót, ő pedig elmélyülten folytatta a fésülködést.

   Szomorú volt. Már előre tudta, hogy Sarah minden bizonnyal meghalt, hiszen aznap hajnalban is szörnyű rémálom gyötörte. Éppen úgy, mint az előző két alkalommal, amikor Kathy és Rose elmentek:

   Álmában látta társait, amint az ágyukon vergődtek, mint a fuldokló, partra vetett halak. Teljesen összegyűrték maguk alatt a takarót. A szájuk kiáltásra nyílt, de sosem jött ki rajta egyetlen hang sem. Ekkor mindegyik álmában megjelent egy fekete árny és az áldozatok fölé hajolt, teljesen eltakarta az arcukat a szeme elől. Egy pillanatra elidőzött, majd a lányok teste hirtelen mozdulatlanná dermedt. Az árny felemelkedett, így látni lehetett az áldozatai vonásaiba fagyott rémületet, amint vakon bámulnak a világra, amit már nem láthatnak. A lány legszívesebben felsikított volna, de nem volt teste, képtelen volt bármi mást tenni, mint végignézni a társai halálát. Ezután riadt fel.

   Ahogy felidézte az álmait, apró könnycsepp jelent meg a szeme sarkában, majd lassan legurult az arcán, nedves nyomot hagyva. Nem sokkal ezután a másik oldalon is követte egy. A lány leengedte a karjait és finom kezébe szorította a díszesen faragott fésűt. Óvatosan megtörölte a szemeit a kézfejével és megrázta a fejét. Felállt, odasétált az ablak előtti kis asztalkához, letette a kis fa fésűt a szélére, majd könnyes arcát leöblítette az asztal mellé kikészített mosdótálban. Miután megtörölközött, a félhomályos szobán át bánatosan az ajtó felé lépett. Mélyet sóhajtott, azzal összeszedte magát és lenyomta a kilincset.

   Amikor kitárta az ajtót, a beáradó fény szinte mellbe vágta; hunyorognia kellett. De nem csak a fény zavarta: olyan volt, mintha az ajtó kizárta volna a külvilág bánatát, de most, hogy kinyitotta, egyszerre rázúdult mindaz a keserűség, ami az elmúlt napokban átitatta az intézetet. Újra könnyek gyűltek a szemébe.

   Lassan megfordult és óvatos léptekkel elindult a folyosón. Pont ellenkező irányba, mint amerre az étkező volt, hiába tudta, hogy arra kellene mennie. Sarah szobája nem volt messze az övétől, csak végig kellett haladnia a hosszú folyosón, befordulnia a sarkon és már rá is láthatott az ajtajára.

   Egész testében remegett. Nagyon kellett koncentrálnia, hogy rendesen rakosgassa egymás elé a lábait. Útközben a nagy ablakokon át néha kipillantott az udvarra, a magányos, öreg nyírfára. A folyosóról még a kicsiny, hófehér murvával felszórt parkolóra is rá lehetett látni, ahol most egy mentőautó ácsorgott némán, kitárt ajtókkal. A lány gyomra görcsbe rándult. Tudta, hogy mi történt, hiszen az álmai még sosem tévedtek, de teljesen más volt a saját szemével látni az autót. Hiszen most szembe kellett néznie azzal a valóságban is, ami eddig csak az álmában szerepelt – és amiről titkon remélte, hogy ezúttal valóban álom is marad.

   Mielőtt elérte volna a fordulót, halk hangokat hallott meg a másik folyosórész felől. Felismerte Theresa nővér és Madeline igazgatónő jellegzetes hangját, amint egy férfival beszélgettek. A lány óvatosan kikukucskált a fal mögül és valóban meglátta Sarah kitárt szobaajtaja előtt a két fehérbe öltözött nőt, és egy mentőst. A szoba felől tompa beszédet és zörejeket lehetett hallani, minden bizonnyal éppen Sarah testét készítették fel a szállításra. A lány lélegzetvisszafojtva figyelt.

   – … nem, sajnálom. Egyelőre még semmi használható – mondta éppen a mentős, miközben átnyújtott egy irattartót Madeline igazgatónőnek, aki halk sóhajjal vette el azt tőle, majd a nő óvatosan kinyitotta és belelapozott. A férfi folytatta:

   – Itt vannak az eddigi dokumentumok, illetve néhány kép. Én magam ugyan nem vagyok benne járatos, azonban azt tudom, hogy már maga a boncolás is nagyon komplikált, de az eddigi eredmények előtt még a legjobb orvosaink is értetlenül állnak. Amint a dokumentumokból is látni fogják, ez a betegség egyetlen eddigire sem hasonlít igazán. Elsősorban a tüdőt támadja, és daganathoz hasonló elváltozásokat eredményez, azonban az még tisztázatlan, hogy baktérium vagy vírus okozza-e, esetleg valamilyen méreganyag. Illetve az is rejtély, hogy miért csak a tizenéves lányok körében fordul elő. Egyelőre egyebet nem találtunk, de nincs kizárva, hogy egyéb tünetek is elő fognak kerülni.

   Az igazgatónő csendesen szemlélte a telekörmölt lapokat. Mivel Theresa nővér valamivel alacsonyabb volt nála, így kissé megdöntve tartotta az iratokat, hogy ő is el tudja olvasni a tartalmukat. A lány mindkettejük arcán jól láthatta az elkeseredést, ugyanis majdnem szemben álltak vele, csak a mentőst nem tudta rendesen szemügyre venni.

   Mindhárman némaságba burkolóztak, csak Sarah volt szobájából szűrődtek továbbra is ki az elmosódott hangok. Majd lassan a hangok felerősödtek, és lépteket hallottak. A két nő és a férfi is az ajtó felé fordította a fejét, benéztek a szobába. Néhány lépéssel arrébb álltak, hogy szabad utat adjanak a kilépő férfiaknak, akik egy fehér lepellel letakart hordágyat cipeltek.

   A lány az elhaladó hordágy láttán élesen beszívta a levegőt. Nem volt túl hangos és a többiek is messzebb voltak tőle, így biztos volt benne, hogy nem hallhatták, ennek ellenére mégis megrémült. Nem akarta, hogy megtudják, ott van és nem az étkezőben, ahol eredetileg lennie kellene.

   A rémülete csak tovább fokozódott, amikor Theresa nővér hirtelen egyenesen felé fordította a fejét.

   – Ki van ott? – kérdezte.

   Nem volt mit tenni, elmenekülni nem akart, így hát lassan kilépett a fal takarásából. A két mentős, aki a hordágyat vitte, időközben már elhagyta a folyosót és a kijárat felé tartott. Az ott maradt három személy azonban mind őt nézte. Madeline igazgatónő kissé oldalra hajolt és odasúgott valamit a nővérnek, mire az bólintott és lágy, szomorkás tekintettel elindult egyenesen a félszegen álldogáló lány felé. Közben az igazgatónő és a férfi megfordultak és halk hangon beszélgetve elindultak a folyosó másik vége felé.

   A lány megszeppenve ácsorgott, egyik lábáról a másikra állt és a földet nézte. Hamarosan megjelent a látótere szélén egy fehér ruhaszegély és egy pár kényelmes, lapos talpú cipő.

   – Lina, te miért nem vagy az étkezőben a többiekkel? – Theresa nővér hangjában nem volt semmi számonkérés, csak puszta kíváncsiságot és szomorúságot lehetett benne érezni.

   A lány lassan mély levegőt vett, de a fejét nem emelte fel. Hirtelen újra előtörtek benne az álmai emlékképei és ettől összeszorult a mellkasa. Ahogy megérezte, hogy a szemei megtelnek könnyel, még lejjebb hajtotta a fejét; elhomályosuló tekintetét a cipője orrára szegezte.

   A nővér bizonyára meglátta az arcán végigszaladó könnycseppet, mert lassan mellé lépett és kellemesen meleg tenyerét a vállára tette. Rövid ideig csak álltak így, Theresa nővér semmi jelét sem adta annak, hogy tenni szeretne bármit is. Lina óvatosan felpillantott, és könnyes szemein át is feltűnt neki, ahogy a fiatal nő lopva kipillant a hozzájuk legközelebb eső ablakon. A kicsiny parkoló immár üresen állt, az igazgatónő is eltűnt szem elől.

   – Gyere, menjünk ki kicsit – szólt csitítóan, azzal továbbra is átkarolva a lányt elindultak a hosszú folyosón abba az irányba, amerre az imént a hordágyat elvitték.

   Miután végigmentek a folyosón egy tágas csarnokban találták magukat. A mennyezetről középen díszes csillár lógott le, a falakat körben gyönyörű tájak festményei díszítették. A hatalmas ablakokon át bőségesen áradt be a kora délelőtti napfény. Jobb kéz felől egy széles, elhajló lépcső vezetett fel a további emeletekre, szemben a nővérek szobái és termei felé nyílt újabb folyosó. Minden sarkot és egyébként üres helyet bőséges mennyiségű cserepes növényzet tett otthonossá, amiket a nővérek és az intézetben lakó lányok nagy odafigyeléssel gondoztak. Helyenként a fal mellé kisebb asztalokat és szekrényeket állítottak, illetve helyet kapott még néhány kényelmes fotel is.

   Theresa nővér lassan balra fordult, és célirányosan odavezette Linát a kétszárnyú ajtóhoz. Csak addig engedte el a vállát, amíg kinyitotta az egyik nagy ajtószárnyat, majd amint maga elé engedte a pityergő lányt és kiléptek a kellemes, tavaszi napsütésbe, újra átkarolta.

   A madarak hangosan köszöntötték őket, néhol elvétve még tücsköket is hallhattak az udvar távolabbi részei felől. A ragyogóan kék égen szinte nem voltak felhők, csak helyenként lehetett látni néhány vakítóan fehér pamacsot. A parkolóból a mentőautó már rég elment, a kacskaringós szárny motívumos kovácsoltvas kaput is gondosan visszazárták utána. A parkoló mellett, közvetlenül a jobbjukon egy idős nyírfa lengette leveleit a friss szellőben, fehér, fekete foltokkal tarkított kérgén vidáman kergetőztek a szorgos hangyák.

   Velük szemben, az épület által elhatárolt udvarrészen egy fiatal, alig néhány éve ültetett fa biztosított valamennyi árnyékot az alatta lévő padoknak. Theresa nővér most ezen padok egyike felé kormányozta Linát, majd amikor odaértek, csendesen leültek egymás mellé. A fiatal nő kényelmesen hátradőlt és arcát az ég felé fordította. Szomorkás tekintettel, mégis mosolyogva szemlélte a föléjük nyúló, harsány zöld levelekkel borított, vékony ágakat. Kezét továbbra is Lina vállán pihentette, aki még mindig elveszett, könnyes arccal meredt maga elé, néha-néha a nővérre pillantva.

   Egyik ilyen alkalommal Theresa nővér éppen elkapta a pillantását, mire a lány lesütötte a szemeit. Hosszú pillanatokig magán érezte a zöldeskék, fürkésző tekintetet, amitől a könnyek mellé még el is vörösödött kissé. Szégyellte magát, amiért nem fogadott szót a nővéreknek, de képtelen lett volna az újabb álma után egyszerűen csak beülni az étkezőbe, mintha nem is sejtene semmit. Azonban hiába tudta, hogy ha valaki, akkor Theresa nővér az, aki megértené őt, képtelen volt bármit is mondani. Félt felhozni az álmait. Így hát inkább csak ült csendesen és úgy tett, mintha elmélyülten tanulmányozná az előtte elterülő selymes fűszálakat.

   A nővér lassan megmozdult mellette. Két tenyere közé fogta és megnyugtatóan megszorította a kezeit, majd hallotta, amint mély levegőt vett.

   – Van valami, amiről beszélgetni szeretnél? – kérdezte lágy hangon.

   Lina óvatosan ráemelte a tekintetét. A kedves arcon nyoma sem volt ítélkezésnek, vagy haragnak, a világos szempárban őszinte szeretet és aggodalom csillogott. Fogalma sem volt, hogy hol is kezdhette volna, így inkább csendben maradt és hagyta, hogy újabb kövér könnycseppek gördüljenek végig az arcán. Halkan szipogni kezdett, mire Theresa nővér egy pillanatra elengedte a kezeit, de csak arra az időre, míg elővett a ruhája egyik zsebéből egy zsebkendőt és a lánynak nyújtotta, aki remegő kézzel megtörölte vele az orrát.

   – Nyugalom – csitította csendesen. – Bármi is nyomja a lelked, nekem nyugodtan elmondhatod.

   Rövid ideig várt, de amikor látta, hogy Lina nem szeretne megszólalni, szomorú hangon folytatta:

   – Tudom, hogy ez neked is nehéz. Mindannyiunknak az. De nem szabad összetörnünk. Sarah sem szeretné, hogy miatta sírjunk. Ő, Rose és Kathy már egy jobb helyen vannak, ahol egészségesek…

   Lina arcán a három lány nevének hallatán még több könnycsepp szaladt végig. Úgy érezte, hogy valami feszíti belülről a mellkasát, amivel egyedül már nem bír el. Hirtelen kifakadt:

   – Láttam őket… Láttam őket álmomban. Volt velük valaki. Az a valaki megö… - a hangja elcsuklott, képtelen volt kimondani a szót.

   – Jól van, jól van. Nyugalom. Nincs semmi baj.

   A nővér magához vonta a zokogó lányt és szorosan átölelte. Hosszú percekig ültek így. Linát szörnyű érzés kínozta. Egyrészt nagyon fájt neki a sorstársai elvesztése, akikkel már évek óta ismerték egymást. Másrészről pedig rettenetesen félt attól, hogy elveszítenek még valakit. Esetleg nem pont ő lesz-e a következő. Emellett pedig egyre jobban felerősödött benne az az érzés, hogy valami itt nincs rendben. Még az is nagyon ijesztő volt a számára, hogy hogyan volt képes mindig pontosan megálmodni előre, hogy mi fog történni.  Úgy tűnt, talán Theresa nővér megérezte a gondolatait, mert így szólt:

   – Álmokat említettél, igaz? Az igazság az, hogy én is nyugtalanul alszom az elmúlt időben. Egészen máig nem emlékeztem az álmaimra, de minden reggel szomorúan ébredtem és úgy éreztem, hogy rátok kell néznem, jól vagytok-e – sóhajtott búsan. – A ma reggel azonban más volt: már hajnalban felriadtam és tudtam, hogy egyenesen Sarah-hoz kell mennem. A többit pedig szerintem kitalálod…

   A lány lassan bólintott, közben nagyot nyelt. Megint szipogni kezdett, úgyhogy a nővér elhúzódott kissé, és újabb zsebkendőt adott neki. Miközben Lina kifújta az orrát, végig a hátát simogatta, majd amikor a lány végzett, újra átölelte.

   – De mik ezek az álmok? – tette fel a kérdést Lina, ami annyira foglalkoztatta. A hangja kissé rekedtes volt a sírástól.

   Theresa nővér egy pillanatra elrévedt az egyre ragyogóbban tűző napfényben hunyorogva. A lány látta rajta, hogy próbál számára is elfogadható magyarázatot megfogalmazni. Nem kellett sokáig várnia, bár ez a rövid néhány perc hallgatás, ahogy a nővér magához ölelte őt, kifejezetten kellemes volt a számára. Megnyugodott valamelyest.

   – Én leginkább jósálmoknak tudnám őket nevezni – kezdett bele a magyarázatba. – Mindig is úgy gondoltam, hogy sokkal több rejlik a világban, mint amit a fizikai érzékszerveinkkel fel tudunk fogni. Szerintem az ilyen típusú álmok a megérzéseinken alapszanak: amikor előre érezzük, tudjuk, hogy mi fog történni, pedig látszólag alaptalan az egész. De mégis tudjuk, hogy igaz.

   Rövid szünetet tartott, közben Linára pillantott. A szemében kíváncsiság tükröződött. A lány arra gondolt, biztosan azt akarja kideríteni, hogyan fogadja a szavait, és mennyit mondhat még el. Majd a fiatal nő ismét az égre szegezte a tekintetét és halovány mosollyal a hangjában folytatta:

   – Biztos vagyok benne, hogy a lányokkal néhányszor már kibeszéltétek a „furcsa dolgaimat” – Lina halványan elpirult, hiszen a nővérnek igaza volt, de ő látszólag nem zavartatta magát rajta. Megeresztett egy bánatos mosolyt, majd komolyabb hangra váltott. – De azt tudnod kell, hogy nem csak hóbortból köteleztelek titeket a fűző hordására. Neked nem volt rá szükséged, hiszen eddig még sosem voltak komolyabb légzési nehézségeid, vagy hasonlók, de ez a fűző is az egyik megérzésem miatt van. És ahogy te magad is láthatod, mióta hordják a társaid, nemigen volt gondjuk elalvásnál a légvétellel.

   A lány bólintott. Igazat kellett adnia a nővérnek, hiszen eleinte nagyon sok lány képtelen volt aludni a nehezebb estéken, de mióta hordták a fűzőt és Theresa nővér gondot fordított rá, hogy mindig a megfelelő frissességű gyógynövénykeverék legyen a zsebeikben, egyikőjük sem panaszkodott soha, hogy nehezen lélegzett volna. Lina egyre nagyobb kíváncsisággal hallgatta a nővér szavait, és magának sem merte bevallani, de mélyen legbelül valami megszólalt benne, mintegy a hallottakat igazolva.

   – Az álmok pedig... Úgy látszik, te is érzékeny vagy. Neked is látnod kellett őket.

   – Miért? – tette fel Lina a legkézenfekvőbb kérdést, és őszintén remélte, hogy Theresa nővér választ ad majd rá. De csalódnia kellett.

   – Sajnálom, de nem tudom – sóhajtott fel. Szomorúan viszonozta a lány csalódott pillantását. – Ha nem túl fájó, esetleg el tudnád nekem mesélni az álmaidat? – kérdezte végül óvatosan.

   Lina hallgatott egy darabig, hogy összeszedje az emlékeit és a maradék lelki erejét, azonban mikor szólásra nyitotta volna a száját, megpillantott egy nővért, aki az étkező felől érkezett. Theresa nővér is a jövevény felé pillantott, aki látszólag csak ekkor vette őket észre.

   – Theresa, Lina! – biccentett feléjük a vörösre festett, vállig érő hajú, középmagas, csontos testalkatú, negyvenes évei végén járó nő. Ő volt az egyetlen személy az egész intézetben, aki alkalmanként a smink használata mellett döntött, és ez a nap is látszólag ilyen volt: a szemhéjain valamilyen fekete anyagot kent szét, legalábbis Lina leginkább így tudta volna leírni, ugyanis a lány nem volt otthon az ilyesmiben.

   – Martha nővér! – üdvözölte Theresa nővér is.

   – Jó reggelt! – Lina félszegen kibontakozott az őt továbbra is átkaroló nővér öleléséből és sebtében letörölte az arcára félig rászáradt könnycseppeket. Ez azonban Martha nővérnek szemet szúrt.

   – Lina, te miért nem vagy a többiekkel az étkezőben? Sírtál?

   – Semmi baj, már megbeszéltük. Rendben van – viszonozta Theresa nővér a másik nő pillantását. – Viszont most már ideje lenne reggelizned. Majd még később beszélünk. Menj csak – mosolygott rá bátorítóan a lányra, azzal felsegítette a padról.

   Miközben Lina kicsit félszeg léptekkel elindult, hogy csatlakozzon a többiekhez, még hallott néhány szófoszlányt a háta mögül, de a hangok hamar belevesztek a fülrepesztő madárcsivitelésbe.