A motor hangosan zúgott, ahogy lelkiismeretesen vitte hátán a két fiatalt. A baleset után ugyan megjavíttatták és újrafesttették, azonban minden horpadást és karcot nem tudtak eltüntetni a felszínéről. A mélykék fémen ragyogóan csillogtak a nyárvégi, délelőtti Nap vakító sugarai.

   Theo haja alul kilógott a motorral megegyező színű bukósisak alól, a sötét tincsekkel vadul játszott a légáramlat. Lina a fiú mögött ült, arca nagy részét neki is sisak fedte. Szorosan átölelte barátja derekát. A fiú válla felett kilesve izgatottan figyelte az egyre fogyó utat. Haja vidám zászlóként lobogott mögötte, ahogy a csendes környéken haladtak.

   Alig tudta visszafogni magát. Még szerencse, hogy a sisak és a sebességük miatt senki sem láthatta az arcát. Gyanította, hogy igencsak furcsa fejeket vághatott, miközben próbálta magába fojtani az örömét. Egy idő után végül feladta és hagyta, hogy a kikívánkozó mosolya szétterüljön az arcán. Ha nem kellett volna olyan szorosan tartania a karjait Theo körül, biztosan minduntalan rövidnadrágja zsebéhez tévedt volna a keze, amiben egy kis, fehér boríték lapult.

   A benne rejtőző levél rövid volt ugyan, ám annál nagyobb örömöt okozott a számára, mikor először a kezébe akadt. Annyiszor elolvasta már, hogy fejből is könnyedén fel tudta idézni minden sorát:

Kedves Lina!

   Örömömre szolgál tudatni veled az Intézet nővérei és jómagam által közösen meghozott döntésünket, miszerint felvételt nyertél Intézetünkbe, mint ifjú nővér. Elsődleges feladataid az Intézetünkbe kerülő lányok gyógyítása és ápolása, valamint az üvegházak gondozása lenne. Ebben Theresa nővér lesz a segítségedre.

   Ha elvállalod a felkérésünket, kérlek, jelenj meg augusztus 13-án, délelőtt Intézetünkben, a nővéri társalgóban! A feltételeket és egyéb tudnivalókat itt beszélnénk meg személyesen.

Üdvözlettel:

Madeline igazgatónő

   Miután a lány hetekkel ezelőtt felbontotta a levelet, nyomban nyilvánvalóvá vált számára, Theresa miért állította olyan biztosan, hogy találkoznak még. Egyből tudta gondolkodás nélkül is, hogy az adott időpontban meg fog jelenni az intézetben. Anyukájával azonnal meg is beszélték a dolgot, aki boldogan egyezett bele. Linának úgy tűnt, mintha meg sem lepődött volna rajta. Végül az indulást megelőző este izgatottan pakolt be újra a hátizsákjába. Ezúttal nem rettegéssel töltötte el a tudat, hogy az intézetbe kell mennie, mint első alkalommal; kíváncsian várta, mit fog hozni számára az elkövetkező idő. Ez az izgalom reggelre csak még inkább felerősödött benne, most pedig, mikor már úton voltak, alig bírt nyugton maradni ültében.

   Szíve egyre hevesebben kezdett verni, ahogy az éjkék jármű az intézet felé közeledett. Mikor befordultak a sarkon és megpillantották az impozáns, fehér falakat, még a tenyere is leizzadt.

Theo lelassított, majd egy enyhe ívet leírva megállt nem sokkal a nyitott kovácsoltvas kapu előtt. Leállította a járművet és lepattant róla, hogy lesegíthesse Linát is. Bizonyára megérezhette a lány tenyerein a nedvességet, mert kedvesen felnevetett. Gyakorlott mozdulattal lekapta fejéről a bukósisakját és motorja kormányára akasztotta, utána egyből barátnője felé fordult. Vállig érő haja kócosan keretezte vidám arcát.

   – Nyugi, most nem vagy beteg – fogta nagy tenyerei közé Lina jóval kisebb kezét.

   – Tudom – mosolygott rá a lány. Szabadon maradt kezével óvatosan eltűrt egy kósza tincset a fiú szeme elől. – Csak olyan izgatott vagyok. Szívem szerint ugrálnék örömömben! De hadd vegyem ezt le – szabadította ki finoman a kezét Theo hosszú ujjai közül.

   Azonban mielőtt felemelhette volna a karjait, a fiú már le is emelte a fejéről a bukósisakot. Barátja féloldalasan elmosolyodott, amiből Lina tudta, hogy jól összekócolódhatott a haja. Sejtése be is igazolódott, mert miután a fiú a sajátja mellé akasztotta a másik sisakot is, egyből visszafordult hozzá és óvatosan a hajába túrt.

   – Olyan jól áll neked, amikor kócos vagy – mosolygott újra féloldalasan, arca egyik oldalán kis gödröcske jelent meg.

   – Hát, neked valahogy jobban áll – nevetett fel Lina, mikor Theo megcsiklandozta az arcát egy vékony tincsével. – Viszont el fogsz késni.

   – Már úgyis egyértelmű, hogy felvettek. Amikor bemutattam a rajzaimat, az egyik tanár kijelentette, hogy engem mindenképpen látni akar szeptemberben – vont vállat a fiú magabiztosan, azonban Lina látta azt a kis szerény fényt is a szemében, ami mindig megjelent, ha valaki a rajzait dicsérte – Igazából már csak a papírok miatt kell bemennem.

   – Nem baj, attól még jó, ha látják, hogy tényleg érdekel téged az egyetem – nyomott egy halvány puszit Theo arcára.

   A fiú egyetértően bólintott, de nem felelt. Helyette inkább magához vonta a lányt és a homlokához támasztotta a sajátját.

   – Akkor azt mondod, hogy most már majd nyugodtan meglátogathatlak bármikor? – utalt egy korábbi beszélgetésükre, mikor Lina elújságolta neki a levelet.

   – Hát, most már nem betegként leszek itt és azt is biztosan tudjuk, hogy a betegség nem fertőző. Szóval szerintem igen – mosolyodott el Lina a fiú reménykedő hangján. Bár ez a tudat őt is megnyugtatta. Bármennyire is szerette az intézetet, betegként mégis egyfajta börtönnek tűnt számára.

   – Akkor rendben van – szólt halkan Theo, majd magához ölelte. – De attól még hiányozni fogsz – tolta el egy picit magától.

   – Te is nekem – emelte fel a fejét Lina, hogy a sötét szempárba nézhessen.

   Szeretettől csillogó tekintetük egy pillanatra összefonódott. Boldogan mosolyogtak egymásra, majd Theo lehajolt kissé és gyengéden megcsókolta. Lina a fiúhoz simult. Hiába tudta, hogy ezentúl is nyugodtan találkozhatnak majd, mégis szomorú volt egy kicsit. Barátja kilométerekre lesz tőle egy művészeti egyetemen, ő pedig itt, az intézetben. Bár nem sajnálta, hogy így alakultak a dolgok. Mindketten oda jutottak, ahova kellett.

   Miután elváltak egymástól, már éppen rászólt volna Theóra, hogy most már tényleg ideje indulnia, mikor a fiú egyszer csak előhúzott fekete bőrdzsekije zsebéből egy kártya méretű, bekeretezett lapot és felé nyújtotta.

   – Ezt neked rajzoltam, hogy mindig melletted lehessek – adta oda Linának a kis rajzot egy mosoly kíséretében.

   A kicsiny kép kettejüket ábrázolta, ahogy boldogan összeölelkeznek egy virágos mezőn. A lány hátára a fiú elképesztő részletességgel egy pár hófehér angyalszárnyat rajzolt. Még a kis tollakat is egyesével meghúzta, talán fehér festékkel. Ha Lina nem tudja, hogy ezt Theo alkotta és nem látná a kecses aláírást a jobb alsó sarokban, akár még fényképnek is nézhette volna. Újfent elhűlt barátja rendkívüli tehetségén.

   – Ez gyönyörű! Köszönöm! – vette át az apró remekművet. Néhány pillanatig csak csendben csodálta. – De miért vannak szárnyaim? – kérdezte meg végül, felpillantva.

   Theo először csak szélesen elmosolyodott, majd finoman végigsimított Lina arcán, úgy válaszol:

   – Ez igen egyszerű: mert te egy angyal vagy – nyomott egy puszit a homlokára vidáman.

   Lina egy pillanatig nem nagyon tudta hova tenni, amit hallott, de amint felfogta a fiú szavait, halvány pír szökött az arcára. Hirtelen eszébe jutott Theresa levele, amiben a nővér álruhába bújt angyalnak nevezte önmagát.

   – Én nem vagyok. Theresa az, nem? – nevetett fel szégyenlősen.

   – Igen, de te az én angyalom vagy – nézett a fiú csillogó tekintettel Lina szemeibe. Erre ő még jobban elvörösödött. – Szeretem, amikor elpirulsz – cirógatta meg kedvesen a lány forró bőrét.

   – Tudom, észrevettem már – nevetett fel. – Viszont most már tényleg indulnod kell, ha nem akarsz elkésni – erőltetett magára egy kis komolyságot, azzal megfogta barátja kezét és elemelte az arcától.

   – Jól van, megyek – emelte fel Theo megadóan a kezeit, közben szemei játékosan csillogtak. – De előbb még... – Gyorsan a motorhoz lépett és kivette Lina táskáját a kis csomagtartóból, azzal felé nyújtotta. – Ezt itt ne hagyd nekem. Nem nagyon tudnék mit kezdeni néhány női ruhával a felvételin.

   – Köszi – vette el tőle nevetve, majd egyből keresett is egy megfelelő helyet a kis rajznak. Miután már biztonságban tudta, a vállára akasztotta az egyik szíjat.

   Míg ő a képpel foglalkozott, Theo betette a már nem kellő bukósisakot a táska helyére. Némán barátjára nézett, aki csendesen visszafordult felé. Tekintetében különféle érzelmek kavarogtak. A lány a szeretet mellett észrevett még némi bánatot is, miután tudatosult benne is, hogy most ismét el kell válniuk egy hosszabb időre. Kedvesen rámosolygott barátjára, majd tett egy lépést felé, hogy eltüntesse a köztük lévő távolságot. Szinte egyszerre emelték fel a karjukat és szorosan átölelték egymást.

   – Hiába tudom, hogy jó helyen leszel, én attól még féltelek. Borzalmas vagyok… – nevetett bele Theo a hajába.

   – Hát, pedig most már talán senki sem akar majd az életemre törni – simogatta meg a hátát megnyugtatásképp Lina.

   – Remélem – motyogta csak úgy magának.

   A fiú engedett kicsit a szorításán és kissé elhúzódott, de nem engedte el teljesen. Lina belenézett a csillogó, sötét szempárba, majd lehunyta a szemeit, mikor Theo közelebb hajolt hozzá. A csók rövid volt, ám annál több érzelmet foglalt magába. Egyikük sem szívesen fejezte be, hiába tudták, hogy menniük kell. Végül mégis elengedték egymást.

   – Vigyázz magadra és érezd jól magad! – szorította meg Theo a kezeit, majd óvatosan végigsimított néhányszor Lina hullámos haján, hogy kicsit rendbe szedje az általa összekócolt tincseket.

   – Te is, és sok sikert a felvételidhez! – a lány úgy döntött, hogy ő inkább meghagyja kócosan barátja sötét haját. A bukósisak amúgy is csak újra szétzilálná a természetüknél fogva szerteszét álló tincseket.

   – Szeretlek!

   – Szeretlek, Theo!

   Még egy igen hosszú pillanatig egymás szemébe néztek, miközben kézen fogva álltak, majd Theo még egyszer megszorította Lina kezét. Ajkait bánatos mosolyra húzta, azzal elengedte barátnőjét és tett egy tétova lépést a motorja felé. Ezúttal már nem sietett annyira a bukósisak felvételével, mint amilyen gyorsan lekapta korábban. Végül mégis indulásra készen állt. Kis habozás után felszállt a motorra. Lina is megigazította a hátizsákja szíját a vállán, hogy ne csússzon le útközben.

   – Szia, Lina! – pillantott le a fiú a motorról. Száját a rá oly jellemző, féloldalas, kissé huncut mosolyra húzta. – Találkozunk még!

   – Szia! Reméltem is! – mosolyodott el a lány is.

   Pár pillanat múlva felzúgott az éjkék jármű és lassan elindult. Az első néhány métert csak araszolva tette meg, gazdája gondosan ügyelt rá, hogy tisztes távolságra kerüljön a lánytól, nehogy kárt tegyen benne. Mikor elhaladt Lina mellett, még visszaintett. Sötét szemeiben tisztán látszódott a bánat, de a biztos tudat is, hogy hamarosan találkoznak.

   A lány még azután is integetett neki, mikor Theo elindult az úton és már nem láthatta. Csak azt követően engedte le a kezét, hogy a motor és utasa eltűntek a szeme elől az utca végén. Ekkor sarkon fordult. Nagy levegőt vett és belépett az egyértelműen számára nyitva hagyott, angyalszárny mintájú kapun.

   Átszelte a fehér parkolót, mint közel két hónapja, mikor utoljára itt járt. Az udvaron ezúttal is lányok töltötték a szabadidejüket, azonban most mindannyian bent hűsöltek a fák között. Túl messze voltak ahhoz, hogy észrevegyék őt. Még a hangjuk sem jutott el hozzá, csak a madarakat és a talpa alatt csikorgó kavicsokat hallotta.

   Beért a parkoló melletti idős nyírfa árnyékába, majd egyenesen tovább haladt a kétszárnyú ajtó felé. Mikor elérte, tétován a kilincsre helyezte a kezét. Egy röpke pillanatig habozott, izgatottan kalapáló szívére figyelt. Mély lélegzetet vett, hogy lenyugtassa valamennyire, azzal benyitott.

   Arra számított, hogy a fényárban úszó csarnok üres lesz, hiszen szinte mindenki kint volt az udvaron. Azonban mikor kitárta az ajtószárnyakat és belépett, egyből Theresába botlott. A fiatal nő szélesen elmosolyodott, mikor megpillantotta. Haját laza kontyba tűzte a tarkóján, kezében az egyenruhájához hasonló, szépen összehajtogatott, hófehér szövetet tartott.

   – Szia! Már vártalak – lépett közelebb olyan tekintettel, mint aki biztos volt benne, hogy Lina a mai napon itt lesz.

   – Szia! – köszönt a lány is kissé megszeppenve. – Ahogy látom, nem lepődtél meg, hogy itt látsz.

   – Miért lepődtem volna...? – tette fel a költői kérdést Theresa vidáman. – Készen állsz? – nézett sokat mondóan a szemeibe.

   – Igen – felelte Lina elszántan, azzal átvette a felé nyújtott, csipkés szélű szöveteket: az új egyenruháit.

   Néhány pillanatig csak csendesen szemlélte őket. Így összehajtva ugyan nem sokat láthatott belőlük, de felismerte a szabásukat. Szinte semmiben sem tértek el a korábbi ruháitól, egyedül csak a helyenként elővillanó, hófehér csipke utalt rá, hogy ezek már nem ugyan azok. Bár a csipke egy árnyalatnyival mintha fehérebb lett volna a szövet többi részénél. Nem szándékozott rákérdezni, mégis, mikor felpillantott, Theresa megláthatta a ki nem mondott kérdést a szemében, mert egy halvány mosoly kíséretében meg is válaszolta azt:

   – Remélem nem bánod, hogy a korábbi egyenruháidat szabtuk át. Pazarlás lett volna újakat készíteni, a méretük pedig pontosan jó volt rád.

   – Egyáltalán nem gond. Már úgyis hozzám nőttek – nevetett fel szomorkásan, mikor eszébe jutott, mennyire furcsa volt nélkülük a szekrénye.

   Hirtelen összeállt számára a kép, miért is vitték el őket. Úgy látszik, már jó előre eltervezhették a nővérré fogadását, még amikor ő nem is sejtett belőle semmit. A gondolatra kellemes melegség járta át.

   – Gyere, megmutatom a szobád – zökkentette vissza a jelenbe Theresa kedves hangja.

   Halk léptekkel indultak el a csarnokon át az ívelt lépcső felé. Lina szíve megint izgatott verdesésbe kezdett, ahogy egyre közeledtek. Tudta, hogy a nővérek szobái a lányokéhoz vezető folyosóval szemben kaptak helyet a lépcső másik oldalán. Párszor már járt a földszinti szárnyban, mivel az igazgatói iroda és a nővérek társalgója is ott volt. Ha a nővéreknek nem akadt egyéb dolga, ez utóbbiban szoktak összegyűlni, hogy beszélgessenek és teázzanak. Amikor Lina, vagy bármelyikük nem találta valamelyik nővért, először ebben a kis teremben nézett körül.

   A lány néma izgalommal követte a fiatal nőt. Kíváncsi volt, ő melyik emeleten fog szobát kapni. Theresa egyenesen a lépcsőhöz ment és nyomában a lánnyal felment az első emeletre. Odafent jobbra fordult, majd elindult a szobák felé.

   Mikor Lina rálépett a folyosó halvány karamellszín csempéire, furcsa érzés kerítette hatalmába. Eddig az intézet ezen részében még nem járt. Nem, mintha nem szabadott volna, egyszerűen csak nem akadt errefelé dolga. Theresa talán meghallhatta az elakadó lélegzetét, mert gyorsan hátrapillantott a válla felett. Világos tekintetében mosoly bujkált. Azonban nem állt meg, egészen a folyosó közepéig.

   A fehér ajtó, ami előtt megtorpant, teljesen sima volt; a gondosan lefestett fát nem díszítette semmi. Mégis volt benne valami szokatlan, ami vonzotta a lány tekintetét.

   – Megérkeztünk – mosolygott rá kedvesen Theresa. – Ez lesz a szobád. Remélem, megfelel majd.

   Lina egy röpke pillanatig el sem hitte, hogy valóban eljutott idáig, megszólalni sem tudott. Azonban szerencsére a fiatal nő nem is várt tőle választ. Mellé lépett és barátságosan megsimogatta a vállát.

   – Menj csak be és tedd le a táskád nyugodtan. A szomszédban leszek, kopogj be, amint kész vagy – szorította meg kissé a vállát, azzal puha léptekkel megindult a következő ajtó felé.

   Lina követte a tekintetével. Mikor a nővér kinyitotta a közvetlenül az övé melletti szoba ajtaját, nem bírt nem mosolyogni: a fehér fán kecsesen kerekített betűkkel a Theresa név kapott helyet egy nagyobbacska cetlin. Theresa még vidáman visszapillantott rá, mielőtt becsukta volna maga mögött az ajtót.

   Ti mindent elterveztetek már, ugye? – gondolta, magában kuncogva. Képtelenségnek tartotta, hogy csak úgy véletlenül pont Theresáé mellett akadt volna számára üres szoba. Ajkain széles mosollyal visszafordult a saját ajtaja felé, majd benyitott.

   A kis terem szinte teljesen ugyan úgy nézett ki, mint a korábbi szobája, talán csak egy kicsivel volt nagyobb annál: a jobbján helyet kapott egy kényelmes ágy, balján egy nyírfából készült, majdnem mennyezetig érő, kétajtós szekrény, a szemközti falnál az ablak mellett nem sokkal pedig egy íróasztal. Az asztalra egy kis tartóba tollakat helyeztek, mellette tekintélyes mennyiségű üres papír állt egy rendezett kupacban. A lapok között mintha még egy-két vonalas füzet is lett volna. Biztos volt benne, hogy ezeket az írói hajlamainak kiélése érdekében kapta, hiszen az intézetben talán mindenki tisztában volt már vele, mennyire szeret írni. Az eddigi mosolya még szélesebb lett, ahogy ebbe belegondolt. Hálásan lépett közelebb az íróasztalhoz.

   Kihúzta a fiókjait, majd mikor üresen találta őket, gondosan eltette a lapokat és a füzeteket. A táskáját letette a székre. Miután már semmi más nem volt nála, a régi-új egyenruháival a szekrényhez lépett. Most nem akart nagyon pakolászni, de a fehér ruhákat mindenképpen fel szerette volna akasztani a fogasokra. Csak az egyik vékonyabb anyagút hagyta elől. Ezzel most az ágyhoz sétált és óvatosan kiterítette a gondosan beágyazott matracon.

   Néhány percig elmélyülten nézte a lágy hullámokban szétterülő, hófehér anyagot és a csipkét a szélein. Újra hatalmába kerítette egy furcsán kellemes érzés. Végül nagyot sóhajtott, ezúttal vidáman, majd megfogta az egyenruhát és magára terítette. Mielőtt megkötötte volna a derekán az övet, még gyorsan rövidnadrágja zsebébe nyúlt, hogy kivegye a levelet, azonban a levéllel együtt még valamit sikerült kirántania belőle.

   Lehajolt, hogy felvegye a kis cetlit. Mikor felegyenesedett és megnézte, mi is az, keze megállt a levegőben: ez ugyan az a papírdarab volt, amit hónapokkal ezelőtt a korábbi szobájának ajtajáról szedett le. A türkiz betűk nem túl szép, de annál ismerősebb látványt nyújtottak számára. Hirtelen nem is tudta, hogyan lehetett nála, de aztán eszébe jutott, hogy reggel ugyan azt a nadrágot vette fel, mint amiben eljött az intézetbe a dolgaiért. El is felejtette, mivel a két alkalom között egyszer sem volt rajta.

   – Ennyi véletlen nincs – nevetett fel halkan, hitetlenkedve.

   Ledobta az ágyra a cetlit és a levelet, azzal gyorsan megkötötte az egyenruháját. Utána a borítékot átvitte az asztalra, majd mikor eszébe jutott a kis rajz is, gyorsan kivette a hátizsákból és az asztallapra állította a tollak mellé.

   Egyelőre mindennel elkészült, majd kipakol, amint megbeszélik Madeline igazgatónővel a továbbiakat. Megragadta az ágyon hagyott feliratot és kilépett a világos szobából a hatalmas ablakok miatt ragyogó folyosóra.

   Mielőtt elindult volna Theresához, még visszafordult a dísztelen ajtó felé.

   – Mostantól nem leszel ilyen üres – motyogta vidáman, majd ügyesen felkaparta a papír hátuljára ragadt ragasztószalagot és a fehér fára tapasztotta vele a kis cetlit. Majd később ír egy újat, de egyelőre ez is megteszi.

   Melegséggel és enyhe izgalommal a mellkasában fordult a nővér szobája felé. Vett egy mély lélegzetet. Csak miután kifújta, indult el. Puha talpú cipője szinte nem csapott zajt, biztos volt benne, hogy Theresa nem hallhatta meg a közeledését, mégis, mikor kopogásra emelte volna a kezét, az ajtó kinyílt előtte. Éppen olyan lassan, hogy a lánynak legyen ideje oldalra lépni, nehogy eltalálja.

   – Honnan tudtad, hogy most értem ide? – kérdezte nevetve, bár az eddigi látszólagos véletlenek után már semmitől sem lepődött volna meg.

   – Megérzés – felelte nemes egyszerűséggel a fiatal nő, zöldes szemei kedvesen csillogtak.

   Theresa egy röpke pillanatra megállt a nyitott ajtóban, gyorsan végigmérte a lányt, majd szélesen elmosolyodott. Látszott, hogy őszintén örül, amiért már fel is vette az egyenruhát. Ez alatt Lina kíváncsian elpillantott mellette. A nővér szobája éppen olyan volt, mint maga Theresa: egyszerű és barátságos. A kis terem formára semmiben sem különbözött az övétől, azonban a falak mentén kis polcokat szereltek fel, amik roskadásig meg voltak pakolva üvegcsékkel. Az íróasztalon egy halványkék vázában kis csokor szárított virág díszelgett néhány vaskos könyv mellett, az ágyat egy látszólag kézzel hímzett, növényeket és állatokat ábrázoló takaró fedte. Furcsa mód mintha lett volna még rajta néhány üres folt, ahova nem került minta.

   Ekkor eszébe jutott a kis vászon táska, amit utolsó ittjártakor kapott. Ott lapult az is a hátizsákjában, még nem fogyott el belőle minden gyógynövény. A rajta lévő hímzett növényeken látszódott, hogy gondos kezek alkották őket.

   – Szoktál hímezni? – csúszott ki a száján, bele is pirult kissé, mikor észbe kapott.

   Theresa látszólag nem jött zavarba, kedves kis mosoly jelent meg a szája sarkában.

   – Igen. Ha nincs más elfoglaltságom, szoktam – pillantott hátra a válla felett a krémesen bézs színű takaróra, de egyből vissza is fordult Lina felé és becsukta maga mögött az ajtót, jelezve, hogy most nem ez a legfontosabb. – Indulhatunk?

   A lány halványan bólintott. Újra kellemes izgalom kerítette hatalmába. Mikor a fiatal nő elindult vissza a lépcső felé, mellé szegődött.

   – Igazából még nem nagyon tudom elhinni, hogy tényleg itt vagyok most – fújta ki a levegőt, miután észrevette, hogy bent tartotta.

   – Pedig elhiheted. Már régóta készültem rá, hogy te is nővér leszel. A gyógyulásod után álltam elő Madeline-nak az ötletemmel. Gondolom mondanom sem kell, hogy egyből rá is bólintott.

   – Azt sejtettem, hogy már előre megtervezhettétek. Túl sok ahhoz a véletlen – nevetett fel szégyenlősen Lina.

   – Nincsenek véletlenek – mondta a szokásos, sejtelmes stílusában felé pillantva Theresa.

   Időközben leértek a lépcsőn és a nővérek társalgója felé vették az irányt. Ezúttal már akadt néhány lány a csarnokban. Az egyik kényelmes kanapén ücsörögtek egy gyönyörű tájkép alatt és hangosan nevetgéltek. Mikor megpillantották őket, vidáman köszöntek nekik és kedvesen Linára mosolyogtak. Láthatóan nem lepődtek meg, amiért most itt látják.

   – Már mindenki tudta, hogy nővér leszek, csak én nem? – kérdezte csak úgy magától a lányok arckifejezését látva. Mikor felpillantott, Theresa csak halkan felnevetett, de nem felelt.

   Végighaladtak az igazgatói felé vezető, ugyancsak halvány színű csempével borított folyosón és megálltak az egyik nagyobb ajtó előtt, ami a nővérek szobáival szemközt lévő falból nyílt. A fát vékony barázdák díszítették, amiket aranyszínűre festettek. Szokatlan volt az intézet többi részéhez képest, de attól még kellemes látványt nyújtott. Nem sokkal arrébb egy újabb, hasonlóan díszes ajtót helyeztek el, az vezetett az igazgatói irodához.

   Lélegzetvisszafojtva figyelte Theresa mozdulatait, ahogy a fiatal nő lassan a kilincsre helyezte a kezét. Várakozásteljesen a lányra nézett, tekintete lágyan csillogott. Lina egy pillanatig habozott, majd határozottan bólintott. A nővér kedvesen elmosolyodott és kitárta az ajtót.

   Az enyhén díszes, majdnem négyzet alapú terembe csak úgy áradt be kintről a hatalmas ablakokon át a vakító napfény. Középen egy hosszúkás asztal kapott helyet, körülötte a faragott székeken az intézet nővérei ültek, előttük a csipketerítőn egy-egy bögre gőzölgő teával. Madeline igazgatónő az asztalfőn foglalt helyet, vékony ujjai között kis fém kanalat fogott, amivel a teáját kevergette. Rajta kívül a nővérek halkan beszélgettek, de mikor Lináék beléptek, mindannyian elhallgattak és feléjük fordultak.

   A lány hirtelen úgy érezte, mintha egy régi filmbe csöppent volna: az egyenruhák, a kellemesen díszes, magas falak, a csipkés terítő, mind-mind egyfajta szokatlan hangulatot kölcsönöztek a jelenetnek. Theresára nézett, aki ellépett mellette és két egymás melletti, üresen maradt szék felé biccentett. A nővér lazán felkontyolt, félig már kibomlott hajával, hosszú, fehér ruhájával és karcsú alakjával most még inkább egy földre szállt angyalra emlékeztette. Kedvesen Lina vállára tette a kezét és elindult vele a székek irányába.

   Miután helyet foglaltak, a lány néma izgalommal nézett végig a felé forduló, vidám arcokon. Kissé félénken viszonozta a pillantásokat, majd tekintete a mindezidáig csendben várakozó igazgatónőre tévedt. Az idős nő szigorú vonásai ellágyultak, szeme sarkában megsokasodtak a kis ráncok, ahogy kedvesen elmosolyodott.

   – Üdvözöllek köreinkben, Lina nővér! – szólalt meg végül és az asztal fölé emelte a kezét.

   Lina szíve nagyot dobbant a szavai hallatán. Fülig pirulva szorította meg az élete új szakaszának kezdetét jelentő jobbot.