Az autó befordult a sarkon és Lina megpillantotta a kovácsoltvas kaput. A kapuszárnyakat szélesre tárták, bizonyára számára, mert anyukája még előző nap felhívta Madeline igazgatónőt, hogy a lány ma elmenne a dolgaiért. A jármű lelassított, majd lefékezett az út szélén. Még indulás előtt megbeszélték az anyukájával, hogy nem fog beállni a kicsiny parkolóba és nem is megy be vele, hanem a kapu előtt megvárja az autóban. Lina szeretett volna egyedül elbúcsúzni az intézettől és lakóitól, ráadásul Theresa nővért is fel akarta még keresni, hogy megbeszéljenek valamit, ami már egy ideje foglalkoztatta.

   – Nem kell sietned – mosolygott rá édesanyja, azzal felmutatta az anyósülésre tett könyvet.

   – Szerintem nem is tudnék – viszonozta a mosolyt a lány, majd megragadta a nagy táskát, amit a holmiknak és a ruháinak hozott.

   Kiszállt az autóból a meleg, nyári levegőre, a táskát pedig a hátára vette. Nagy sóhajjal csukta be az ezüst ajtót. Egy pillanatra a magas, fehér épületre nézett, ami vakítóan ragyogott az erős napsütésben. Miután összeszedte magát, belépett a kapun és a parkolón át elindult a kétszárnyú ajtó felé.

   Miközben haladt, körbenézett. Látta, ahogy sok lány a fák között ücsörög, vagy játszik. Néhányan talán észre is vehették, mert a kisebbek vadul integetni kezdtek neki, az arcuk csodálkozást és őszinte örömöt tükrözött. A nagyobbak közül is voltak, akik vidáman intettek a lánynak, azonban akadtak olyanok is, akiknek látszólag nem tűnt fel az érkezése, vagy csak nem ismerték meg. Lina mosolyogva, bár kissé félősen integetett vissza. Titkon reménykedett benne, hogy nem fog a történtek után mindenki odaözönleni hozzá, mert nem akart a figyelem középpontjába kerülni.

   Szerencsére az udvar messzebb volt, így senkinek sem volt kedve odaszaladni. Csak az a néhány, vele nagyjából egykorú lány gratulált a gyógyulásához, akik az intézet épülete által három oldalról körülhatárolt kis részen beszélgettek a padokon a fiatal fa alatt.

   Kissé izgulva nyitotta ki az ajtót. Tartott tőle, mi fogja odabent várni, azok után, hogy idekint hogyan fogadták. Félelme nem is bizonyult alaptalannak, ugyanis a csarnokban kisebb tömeg gyűlt össze. A lányok a nővérekkel beszélgettek. Minden bizonnyal tudták, hogy Lina valamikor mostanában fog megérkezni, így ott várták. Amint megpillantották, több felől is a saját nevét hallotta, majd mindenki köré sereglett.

   – Lina, jó újra látni! – mosolygott rá a magas, sötétszőke Krisztina nővér.

   – Gratulálok, Lina! – furakodott a közelébe az alacsony Olivia nővér is. Pufók arca kedvesen kipirosodott.

   – Jó, hogy meggyógyultál! – integetett neki a szőke hajú lány néhány barátnőjével, akikkel még a zsibongóban beszélgetett.

   Néhány percig a hangzavar közepén ácsorgott, arca vészesen felforrósodott, ahogy minden figyelem felé irányult. A hirtelen sokktól képtelen volt viszonozni a köszönéseket és a gratulációkat. Szinte már fellélegzett, mikor percek múlva hangosan koppanó, sebes léptekkel a megmentésére sietett az őszes hajú igazgatónő. A megjelenése után egyből elcsendesedett a fényárban úszó csarnok; mindenki kíváncsi volt rá, mit fog mondani.

   – Lina! Örülök, hogy jól vagy! Megnyugtató itt látni! – mosolyodott el kedvesen, mikor odaért hozzá. A lánynak fel kellett emelnie a fejét, hogy a magas nő szürke szemeibe tudjon nézni. Csak egy halk „Jó napot!”-ra futotta tőle, azonban Madeline igazgatónő még ezt se igen várta meg, azonnal folytatta is:

   – A szobád nyitva van, nyugodtan pakolj össze. Anyukád már mindent elintézett, úgyhogy neked semmi különösebb dolgod nincs. Nekem most mennem kell, de ha bármi gond lenne, nyugodtan keress meg! – szólt, azzal választ se várva elindult az igazgatói irodához vezető folyosó felé. Néhány lépés után mégis megtorpant és visszafordult – Majd’ elfelejtettem: Theresa kérte, hogy ha találkozok veled, szóljak, mindenképpen keresd fel, mielőtt elmész. Az üvegházban lesz – mosolygott még rá. Miután újra elindult, kedvesen szétoszlatta a kisebb tömeget, hogy Lina akadálytalanul mehessen a szobájához.

   A lány fellélegzett, mikor a tömeg lassan szétszéledt körülötte és mindenki ment a maga dolgára. Csak néhány nővér és lány maradt a csarnokban, hogy folytassák a terem falai mentén elhelyezett tömérdek zöld növény megöntözését. Kedvesen rámosolyogtak, mikor elhaladt mellettük, de nem állították meg, nem kérdezősködtek a hogyléte felől, amiért kifejezetten hálás volt. Semmi kedve sem volt a hosszú magyarázkodásokhoz, hogy milyen csoda folytán gyógyult meg, mert azt ő maga sem tudta.

   Befordult a szobákhoz vezető folyosóra és az L-alakú épületrész második felében megkereste a saját ajtaját. A fehér fán még mindig ott díszelgett a – legkevésbé sem szép – kézírásával írt cetli. Furcsa érzés kerítette hatalmába, ahogy nézte a dőlt betűket, de nem tudta volna megfogalmazni, hogy pontosan mi is volt az. Felsóhajtott, azzal lenyomta a kilincset.

   A szobát szépen kitakarították, mióta utoljára kimenekült onnan, szemei előtt mégis olyan valóságosan jelent meg a helyiség akkor éjjeli képe, mintha valóban látta volna: a szekrény ajtaja résnyire nyílt, miután Martha nővért nekilökte, az ágyról a takaró a földre esett és kis kupaccá gyűrődött, a redőny félig leeresztve. Az asztalon a kék borítójú füzete tárva-nyitva hevert, mert lefekvés előtt sokáig írt és elfelejtette becsukni. Ebből az egyetlen, ami valóban nem változott, az a füzet volt, ugyanis ahhoz senki nem nyúlt. Még csak be sem csukták, bizonyára, mert tiszteletben akarták tartani a lány magán dolgait. A szekrényajtót azonban behajtották, az ágyról pedig még a lepedőt is lehúzták. Az ablakon át akadálytalanul áradt be a kora délutáni, szórt napfény.

   Lina nagyot sóhajtott és a fedetlen matracra dobta az üres zsákot. Kimért léptekkel a szekrényhez ment és kitárta az ajtaját. Odabent kissé összeborultak az egyébként szépen elrendezett ruhái. Újra összerakta a kis kupacokat és egyesével az ágyhoz vitte őket.

   Sosem volt túl sok ruhája, az intézetbe pedig csak a legszükségesebbeket vitte el. Mivel kifejezetten szerette a bő, ujjatlan felsőket és a kényelmes, testhezálló nadrágokat, szinte csak ilyeneket vitt magával a néhány téliesebb ruhadarabon és a fehérneműin kívül. Mivel az intézet gondoskodott a lányok téli és nyári egyenruhájáról, azokkal nem kellett foglalkoznia. Az addig a szekrényben fellógatva tartott fehér ruhadarabokat azóta valaki már el is vitte.

   Valahogyan furcsa érzés hasított belé az egyenruhái hiányától. Annyira megszokta már, hogy mindig a fehér szövetek látványa fogadja, amint kinyitja a szekrényajtót, most nem nagyon tudta hova tenni, amit látott. A szekrény belseje zavaróan üresen tátongott. Egészen eddig fel sem merült benne a gondolat, hogy valaha is elveszik tőle a ruhákat. A sajátjának tekintette őket. Azonban hamarosan belenyilallt a felismerés, hogy ő az egyetlen egészen idáig, aki meggyógyult ebből az állítólag gyógyíthatatlan betegségből. Ha neki nem sikerült volna, talán sosem merült volna fel őbenne sem, hogy egyáltalán valaha is kikerül az intézetből. Így logikus is volt, ha a ruhákat a sajátjainak gondolta.

   Megrázta a fejét, mintha ezzel elhessegethetné a gondolatait, majd gyorsan bepakolta a táskába a ruhákat. Utána az íróasztal felé fordult. Gyengéd mozdulattal becsukta a meglehetősen vaskos füzetét, majd kihúzta a fiókokat és kivette az egyéb írásait, piszkozatait, és magával vitt könyveit, amiket nem akart az épület könyvtárában hagyni. Az asztali tartóban levő tollak nem a sajátjai voltak, mivel amiket eredetileg ő vitt, már régen kifogytak. Így azokhoz nem nyúlt. Szép kupacba rendezte a műveit, majd a különálló lapokat egy dossziéba helyezte. Ezt, a könyvekkel együtt, a füzete mellé tette egy biztonságos zsebbe.

   Összességében nem volt túl sok dolga itt. Az egyéb, számára kedves tárgyak közül csak egy Theóval közös képüket vitte magával az intézetbe. A bekeretezett fotó nagyjából két évvel ezelőtt készült, kicsivel az idekerülése előtt. Akkor talán még nem is tudta, hogy beteg lenne, bár már jóval korábban felfigyelt a légzési nehézségeire. A képen mindketten vidáman mosolyogtak, a fiú gyengéden átkarolta őt, úgy néztek a kamerába. Valahol a kertjükben készült, mikor Theót egyszer meghívták sütögetni. Az emlékektől elmosolyodott. A képet is eltette, majd miután mindennel végzett körbefordult a kicsiny szobában.

   Tekintetét végighordozta a halvány falakon, a szegényes, de otthonos berendezési tárgyakon, az üresen tátongó szekrényen. Szeme utoljára egy kis állvánnyal az asztal mellé állított mosdótálon akadt meg, amiben jelenleg nem volt víz. Emlékezett rá, hogy mennyire furcsállta először a viszonylag sekély tálat, de az intézetbe kerülése után hamar rájött, hogy igenis hasznos: reggelente elég volt csak gyorsan leöblítenie az arcát a szobahőmérsékletű vízzel és máris éberebbnek érezte magát. Az pedig, hogy mikor cserélte a vizet, csakis az ő felelőssége volt. Ha akarta, akár minden nap tölthetett volna bele frisset, hogy mindig hideg legyen.

   Lassan ellépett az ágy mellől és az ablakhoz sétált. Még egyszer utoljára a párkányra könyökölt, mint annyiszor az itt töltött idő alatt. Ahogy kinézett és végighordozta a tekintetét a fák által vetett éles árnyékokkal tarkított udvaron, szívébe hirtelen egy furcsa érzés markolt: hiányozni fog neki mindez. Hiába csak a betegsége kötötte ide, valahogyan megszerette, nem csak az intézetet, hanem a lakóit is. Különösképp Theresa nővért és a barátságos kis üvegházát, amin most is vakítóan csillogott a Nap. Hiányozni fog neki az udvarra telepített kicsi erdő, ami mindig megihlette és annyira elvarázsolta, az üvegházakban munkával töltött órák és a kellemes beszélgetések, a közös tanulás, ami mindig jókedvűen telt, és nem utolsó sorban a barátságos és közvetlen légkör, aminek a megteremtésében a lányok és a nővérek egyaránt részt vettek.

   És a tegeződés. Itt sosem volt kérdés, hogy kihez hogyan szóljak – merengett el. Ugyanis az intézetben mindannyian tegezték egymást, még az igazgatónővel is. Sőt, ez egyenesen Madeline igazgatónő ötlete volt, mivel szerinte csak így lehetett kialakítani azt a közvetlenséget a nővérek és a lányok között, ami elengedhetetlen volt a lehető legbarátságosabb légkör kialakításához. Lina ezt cseppet sem bánta. Ki nem állhatott magázódni. Főleg, ha őhozzá szóltak így. Egyszerűen személytelennek tartotta. Hirtelen eszébe jutott egy beszélgetése Theóval, amiben kitárgyalták, hogy milyen értelmetlen is egy olyan személyhez, aki az orrunk előtt áll, egyes szám harmadik személyben beszélni.

   Mellkasából hatalmas sóhaj szakadt fel, ahogy visszazökkent a jelenbe. Lassan becsukta a szemeit és hátat fordított az ablaknak. Az ágyhoz ment, hátára vetette a megtömött táskát és kilépett a szobából. Mielőtt még becsukta volna az ajtót, visszapillantott és gyorsan megnézte, nem hagyott-e ott valamit. Azonban a helyiség már teljesen üres volt, semmi jel sem utalt arra, hogy ő lakott benne eddig. Ha nem tudja, hogy néhány hónapja még mit sem sejtve írt és aludt itt, akárki szobájának nézhette volna.

   Nehéz szívvel csukta be végleg azt az ajtót. Olyan érzése támadt, mintha az életének egy részét zárná le éppen, végérvényesen. Szeme megakadt az általa kiragasztott feliraton. Rövid ideig csak szemlélte, majd hirtelen elhatározta magát és egyetlen mozdulattal leszedte a fáról. A papír meg sem gyűrődött, olyan könnyen elengedte a ragasztás, mintha még az is jelezni akarná neki, hogy többé nincs helye itt.

   Lina gyorsan összehajtotta és zsebre tette. Legalább ennyi legyen neki emlékbe az itt töltött időből. Majd egyetlen hang nélkül sarkon fordult és a folyosó végi kis ajtó felé vette az irányt. Ha már egyszer amúgy is el kell búcsúznia mindettől, legalább ne fájdítsa sokáig a szívét.

   Amikor kilépett, megcsapta a nyári, füllesztő meleg. Egyből leizzadt, de nem zavartatta magát. Sejtette, hogy most Theresa nővér üvegházában sem lesz sokkal hűvösebb. Mert akármennyire is szerette az üvegházat – télen kifejezetten jól esett számára – azonban nyáron egyenesen kikészítette az odabent uralkodó örökös, párás meleg.

   Önmagához képest szokatlanul lassú léptekkel ment végig a lekövezett úton. Mikor beért a fák árnyékába, érezhetően kellemesebb lett a levegő. A feje felett a madarak, mellette a fűben pedig a tücskök harsogtak, ahogy csak bírtak. A fák tövében lányok üldögéltek. Voltak, akik beszélgettek, mások társasoztak, vagy olvastak, de a kisebbek közül sokan szaladgáltak, amíg ki nem fulladtak. Néhányan vidáman odaintettek neki, ahogy elhaladt mellettük, páran, akik közelebb voltak hozzá, gratuláltak is. Már félúton járhatott az üvegházakhoz, mikor egy közel tizenegy éves lányokból álló kisebb csapat köré sereglett és körbeugrálták.

   A lányok hamar kifáradtak, ezért amikor halkan köhécselni kezdtek, letelepedtek nem sokkal arrébb egy fa alá. Onnan integettek neki, miután végre hagyták továbbmenni. Lina csak mosolygott magában a vidámságuk láttán és újra a szívébe mart az érzés, hogy mindezt el fogja veszíteni. Sosem volt az a kifejezett társasági lény, mégis hiányozni fognak neki a kisebb-nagyobb volt sorstársai.

   Hamarosan elérte az elágazást és egyenesen a legkisebb üvegházhoz ment. Tétovázott kicsit, mielőtt kitárta volna a résnyire nyitva hagyott ajtót, de hamar összeszedte magát. Legyünk inkább túl rajta. Minél tovább húzom, csak annál nehezebb lesz – gondolta szomorúan, azzal benyitott.

   Egyből megcsapta a párás meleg, amire a kinti hőség után most egyáltalán nem vágyott, mégis boldogan lépett be az ismerős, halványan áttetsző falak közé. A nyári Nap hevesen tűzött át az üvegtetőn, rendesen felhevítette a levegőt odabent.

   Alighogy belépett, egyből hosszú, virág- és nedves föld illatú hajzuhatag csapott az arcába a temérdek lepkével egyetemben. Feleszmélni sem volt ideje, Theresa nővér máris szorosan átölelte. Miután sikerült magához térnie a döbbenettől, ő is viszonozta az ölelést. Néhány pillanatig így maradtak, majd a fiatal nő széles mosollyal az arcán, csillogó tekintettel tolta el magától.

   – Olyan jó végre a saját lábadon látni – mondta vidáman, majd megfogta a továbbra is kissé sokkos állapotban lévő lány kezét és kedvesen az egyik magasított ágyás felé kezdte húzni. – Gyere, még egyszer üljünk le ide.

   Alighogy odaértek az ágyáshoz, a fiatal nő elengedte a kezét. Óvatos mozdulatokkal elhessegette az időközben rájuk kapaszkodott, szomjas lepkéket. Az apró, szárnyas jószágok gondolkodás nélkül visszarepültek az ajtóhoz, de furcsa módon egyikük sem akart kimenni. Majd kedvesen lesegítette a lány hátáról a jócskán megtömött zsákot.

   – Én is örülök, hogy végre nem a kórházban találkozunk – felelte végül Lina, miután kibújt a pántokból és végre megtalálta a hangját.

   – Annak én is – nevetett fel vidáman a nővér, bár hangja elkomorult valamelyest, ahogy folytatta – Nem szeretem azt a helyet. Túl sok ott a fájdalom és a szenvedés, a beteg energiák. Mindig kiráz tőle a hideg – fordult el, hogy letegye a hátizsákot.

   Letelepedtek az ágyás szélére, éppen úgy, ahogy hónapokkal korábban, amikor a citromfüvet metszették. Ezúttal viszont nem a zöld, illatos bokrok mellé, hanem néhány, Lina számára egyelőre még ismeretlen gyógynövényhez, kicsivel arrébb.

   – Az igazgatónő azt mondta, mindenképp keresselek fel – mondta, miután leültek és kinyújtotta maga elé a lábait.

   Rövidnadrág volt rajta, így jól látszódott a jobb vádliján a vékony, de hosszú heg, ahol valami végigszántotta a bőrét aznap éjjel. A csontja már összeforrt, azonban az egyéb sérülései nem múltak el nyom nélkül.

   – Sokkal szebb, mint volt – pillantott le a fiatal nő a lány lábára – de a homlokod is. Sokat segített a kenőcs – mosolygott rá. – Igen, van néhány dolog, amit meg kellene beszélnünk. Szerintem ezzel te is egyetértesz.

   – Igen. Nem is kevés – mosolyodott el szomorkásan a lány. Egészen pontosan nagyon sok minden – tette még hozzá gondolatban.

   – Csak azt nem tudom, hol kezdjük – törölte meg nedves homlokát Theresa nővér. – Szörnyű ez a meleg. De kint se sokkal jobb. Szándékosan nyitva hagytam az ajtót, de nem jön be onnan se sokkal hűvösebb levegő – nevetett fel.

   Lina is jócskán izzadt. Ahogy észrevette, még a lepkéknek is melege lehetett, mert az összes vagy a nyitott ajtónál szálldosott, vagy a nővér által kitett kis, vizes tálkáknál nyújtogatta szomjasan kunkori kis nyelvét.

   – Theresa nővér, emlékszem még, hogy miket mondtál nekem, amíg kómában voltam. Néhány dolog homályos, de a nagyja megvan – gondolkozott el a lány. – Martha nővérrel mi lett azóta? Lehet tudni róla valamit?

   – Nem nagyon. A tárgyalás után elküldték egy szakemberhez, aki úgy ítélte meg, teljesen beleőrült a lánya elvesztésébe, így elmegyógyintézetbe zárták. Azóta nem hallottunk felőle semmit – mondta maga elé meredve a fiatal nő. – Viszont nem kell többé nővérnek hívnod őt. Már nem az intézet tagja – pillantott Linára. – Ahogy te sem, szóval engem is szólíthatsz nyugodtan csak Theresának – mosolygott rá kedvesen.

   Linának csak ekkor esett le, hogy korábban Theo is csak a keresztnevén említette a fiatal nőt. Furcsállt, de valahogyan akkor nem igazán foglalkozott ezzel. Csak most értette meg, hogy a fiútól senki sem várta el, hogy nővérnek szólítson bárkit is. Halványan bólintott. Még mindig hihetetlen volt számára, hogy többé nem beteg és ezért nem is kell itt lennie. Ez utóbbi gondolatának hangot is adott.

   – Semmi sem lehetetlen, Lina – mondta titokzatosan Theresa.

   – De hogyan lehetséges ez? Hogy gyógyulhattam meg csak így, ha az orvosok is azt mondták, menthetetlen vagyok? – tette fel azt a kérdést, ami már lassan egy hete foglalkoztatta és nem hagyta nyugodni. – Mármint, abban biztos vagyok, hogy te gyógyítottál meg. De hogyan? – nézett mélyen a fiatal nő zöldeskék szemeibe.

   Theresa csak szélesen elmosolyodott és kedvesen megfogta a lány kezét, mintegy nyomatékosítva a szavait:

   – Nem én gyógyítottalak meg. Te voltál! – emelte ki a „te” szót.

   – De én nem csináltam semmit! Csak tehetetlenül feküdtem hetekig. Még csak azt sem mertem eddig megkérdezni senkitől, hogy egészen pontosan meddig voltam kómában – sütötte le a pillantását.

   – Kíváncsi vagy rá, hogy mennyi idő volt, vagy inkább elengednéd?

   – Ideje lenne végre megtudnom. Nem is értem egyébként, miért féltem ennyire tőle – nevetett fel keserűen Lina. Valóban nem tudta, de valamiért mégsem akarta hallani.

   – Két hónapig – felelte halkan a fiatal nő. – Szerintem attól félsz, hogy túl sokáig aggódtak miattad a szeretteid. Úgy viszont, hogy nem tudtad, megóvtad magad ettől a tehertől – mondta kedvesen, mire Lina bátortalanul bólintott. Talán tényleg erről lehetett szó. – Nem kell félned. Nagyon sok mindent tettél ez alatt az idő alatt. Többek között reményt adtál a beteg lányoknak azzal, hogy megmutattad, igen is gyógyítható a betegségük – szorította meg a kezeit.

   – Igen, ez a másik, amit nem értek – nézett a szemeibe a lány.

   A fiatal nő szokatlanul csillogó tekintettel pillantott rá, amitől Linának hirtelen bizseregni kezdett a tenyere és a homloka. Nem tudta volna megmondani, mi történik, de valahogyan érezte, hogy Theresából ezúttal sokkal erőteljesebben árad az a megnyugtató kisugárzás, ami mindig is körbelengte. A benne kavargó kérdések okozta izgalomtól zakatoló szíve pillanatok alatt nyugodtabb tempóra váltott. A nővér szélesen elmosolyodott, majd mintha egy halvány bólintással nyugtázott volna valamit.

   – Szerintem a legjobb az lesz, ha az elején kezdem. Először elmondom a történteket és utána menjünk bele a részletekbe. Úgy talán te is jobban meg fogod érteni, és a kérdéseidre is válaszolni tudok majd – vágott bele nyugodtan a mondandójába. Miután Lina rábólintott, folytatta:

   – Aznap, amikor Martha neked támadt, már nagyon feszült voltam. Éreztem egyfajta görcsös szorítást, ami, ahogy haladtunk előre a napban, egyre erősebb lett. De ugye erről még beszélgettünk is kicsit akkor – pillantott rá szomorúan. – Miután délután elmesélted, hogy mire jöttél rá, már én is sejtettem valamit. Biztosan éreztem, hogy valaki az intézetből felelős az esetekért, azonban arra nem sikerült sajnos időben rájönnöm, hogy ki is az. Sajnálom, lehet, hogy ha jobban figyelek a megérzéseimre, elkerülhettük volna ezt az egészet – sütötte le a pillantását.

   Theresa egy pillanatra elhallgatott és leeresztett vállakkal, szomorúan a földre szegezte a tekintetét. Lina hirtelenjében megijedt, hogy esetleg sírni kezd, de végül nem történt semmi különös. A fiatal nő bánatosnak látszott ugyan, de nyoma sem volt rajta annak, hogy bármennyire is hibáztatná magát a történtek miatt. Nyugodtan tűnt. Amikor pedig felnézett a lányra, szemeiben furcsa fényt látott. Tekintete mintha csak azt mondta volna: „nyugodj meg, mindent tudok és ezt hamarosan veled is megosztom”.

   – Azonban ha nem történik minden mégis úgy, ahogy az történt, biztos vagyok benne, hogy nem gyógyulsz meg és én sem ébredek fel végre. Nagyon is sokat köszönhetünk neked, hiába gondolod úgy, hogy semmi értelme sem volt az egésznek – mosolygott rá őszinte hálával.

   – Nem értem. Mi mindent köszönhettek nekem? És hogy érted, hogy felébredtél? – értetlenkedett a lány.

   – Csak szép sorjában. Azt mondtam, hogy az elejétől kezdem. Szóval, ha nem baj, megtartanám az időrendi sorrendet. Ezekre a kérdéseidre is hamarosan válaszolok – nevetett fel kedvesen Theresa. Hangjára néhány apró, lila lepke felreppent a karjáról, ahova időközben letelepedtek. – Miután te bezárkóztál a szobádba, én elmentem Madeline-hoz a pótkulcsodért, de nem találtuk meg. Elmondtam neki, hogy miért szeretném, mert vele kapcsolatban cseppet sem volt rossz érzésem. Viszont ő is meglepődött az eltűnésén, mert nem adta oda senkinek és nem emlékszik, hogy bárkit is látott volna az irodája felé menni. Én csak ezután kezdtem aggódni. Mert abban a tudatban mondtam neked, hogy zárd be az ajtód, hogy majd magamhoz veszem a pótkulcsot, így amíg az nálam van, biztonságban tudhatlak. Ezek után viszont már biztos lehettem benne, hogy valóban jó volt a megérzésünk és téged szemelt ki következőnek – sóhajtott fel. – Tudtam, semmit sem tehetek, és azzal nem fogok tudni neked segíteni, ha fel-alá mászkálok csak. Úgy döntöttem, felmegyek a szobámba. Előtte viszont még kimentem kinyitni a kaput, mert úgy éreztem, hatalmas hibát követnék el, ha nem tenném. Így utólag már értem, hogy miért. Aztán bezárkóztam a szobámba és meditáltam. Abban reménykedtem, hogy most is megérzem, mi legyen a következő lépés. De elaludtam – mosolygott Linára.

   – Álmodtam is – folytatta. – Álmomban a semmiben lebegtem és kék fényesség vett körül. A szemeim csukva voltak, mégis tisztán láttam, vagyis inkább éreztem, mindent. Igazából semmi különösebbre nem emlékszem belőle, de amikor felriadtam, már mindent tudtam: magamról, rólad, a feladatunkról, a képességeinkről. Ahogy azt is egyből tudtam, hogy bajban vagy. Hiába sejtettem előre, amikor megláttalak téged halálra rémülten, Marthát pedig mögötted loholni, mégis nagyon megrendültem. Sosem hittem volna, hogy egy nővér, aki felesküdött a meggyógyításotokra és az ápolásotokra, képes lehet ilyet tenni…

   Theresa végtelenül szomorú tekintettel hajtotta le a fejét és kissé földes lábfejét kezdte vizsgálni a tekintetével. Haja előre hullott, eltakarta Lina elől az arcát. Mivel a szemeit nem láthatta, jobb híján ő is lepillantott a csupasz lábakra. Hirtelen eszébe jutott, hogy a fiatal nő mindig is azt hajtogatta, csak akkor tudunk igazán közel kerülni a természethez és kapcsolatba lépni vele, ha a talpunk közvetlenül ér a talajhoz. Ekkor viszont az energiák szabadon áramolhatnak, így megtisztulunk. Legalábbis Linának ezt mondta. Nem tudta, hogy ez valóban így van-e, de most valahogy ő is kedvet kapott levenni a szandálját. Gyorsan ki is bújt belőle. Mikor talpa a simára taposott földhöz ért, mintha halvány bizsergést érzett volna, ami lassan felkúszott a lábszárain, át a törzsén és a szíve tájékán állapodott meg. Az ezer kérdése ellenére kellemes nyugalom járta át. Lehet, hogy Theresának mégis igaza volt?

   – Most már te is érzed, ugye? – fordította enyhén oldalra a fejét a nővér, éppen csak annyira, hogy hosszú haján át találkozhasson a tekintetük. Zöldes szemeiben mosoly bujkált.

   Lina csak bólintott. Nem értette teljesen, mire érti, mit érez most már ő is, de valahol mélyen sejtette. Mindenesetre, jól esett neki a párás levegőhöz képest hűvös talaj érintése. Theresa nagyot sóhajtott, majd folytatta:

   – Amikor elrohantál, egyszerre nyugodtam meg kissé és éreztem magamban egy kellemetlen feszültséget. Azt tudtam, hogy Martha attól kezdve nem bánthat téged, de éreztem a baleseted közeledtét is. Hiszen az is szükséges volt a gyógyulásodhoz és az ébredésedhez – nézett valahova az üvegház tejszerű falain túlra. – Miután eltűntél a kapun túl, Martha felüvöltött és utánad rohant. Hiába tudtam, hogy nem fog utol érni, mégis megijedtem. Nem tudom, hallottad-e még, amikor utánad kiáltottam, hogy vigyázz – egy pillanatra elhallgatott és oldalra pillantott, mire Lina helyeslően bólintott.

   – Hallottam valamit, de nem értettem. Én azt hittem, hogy bántott téged, úgy ordítozott előtte – válaszolt a lány. Gyomrába enyhe görcs nyilallt az emlékektől.

   – Nem. Bár egy pillanatra láttam rajta a tétovázást. Lehet, elgondolkozott rajta, hogy nekem jön, de végül te jobban érdekelted – sóhajtott. – Egyből értesítettem a rendőrséget. Addigra már az egész intézet fent volt. Ha engem csak megdöbbentett, akkor Madeline-t és a többieket egyenesen sokkolták Martha tettei, miután elmondtam nekik, amiket megtudtam. Úgy láttuk a legjobbnak, ha hagyjuk, hogy a rendőrök oldják meg az ügyet, úgysem tehettünk volna semmit. Azt pedig, hogy egyébként mi történt, te tudod a legjobban.

   Theresa elcsendesedett és várakozó tekintettel nézte Linát. A lány hirtelen nem tudta eldönteni, mit szeretne tőle, de aztán ráeszmélt: minden bizonnyal azt várja, hogy mesélje el az aznap esti eseményeket az ő szemszögéből. A fiatal nő mintha halványan felé bólintott volna. Torka hirtelen kiszáradt; nagyot nyelt.

   – Miután elköszöntünk, magamra is zártam az ajtóm, ahogy kérted. Délután csak írtam, aztán este lefeküdtem aludni. Semmi sem történt, egészen addig, amíg el nem aludtam – kezdte halkan, majd elmesélte az álmát és az utána történteket.

   Hangja néhol elcsuklott, ilyenkor a nővér kedvesen megszorította a kezét. Végig figyelmesen hallgatta, egyszer sem szólt közbe. Látszott, hogy teljes mértékben együtt érez a lánnyal.

   – Nem sokkal azelőtt láttuk meg a rendőrautót, hogy Martha kiugrott volna elénk. Már lehetetlenség lett volna megállni ilyen rövid idő alatt, úgyhogy Theo kénytelen volt elrántani a kormányt. Éppen csak, de sikerült elkerülnünk az ütközést, így viszont mi borultunk fel. A többire pedig már nem emlékszem… – fejezte be remegő hangon.

   – Én már csak a kórházban láttalak legközelebb, de elmondták nekünk, hogy mi történt: a rendőrök elfogták Marthát, majd kihívták rátok a mentőket is. Marthának kénytelenek voltak nyugtatót adni, annyira őrjöngött. Téged és Theót együtt vittek be, de szerencsére a barátodnak nem voltak életveszélyes sérülései. Bár ahogy beszélgettem vele, elmondta, így utólag már ő is csak halványan emlékszik, hogy mi történt a balesetetek után. Téged viszont egyből a műtőbe vittek – szorította meg szomorúan a kezét Theresa. – Theo sebeit hamar ellátták, ekkorra már anyukáddal és Madeline-nal mi is bent voltunk, a barátoddal együtt várakoztunk. Órákon át küzdöttek az életedért. Még én is rettentően aggódtam érted úgy is, hogy tudtam, végül minden rendben lesz, hisz még dolgod van itt velünk. El sem tudom képzelni, akkor anyukád és Theo mit érezhetett… - sóhajtott fel. – Amikor kihoztak és kijelentették, az állapotod a körülményekhez képest stabil, mindannyian fellélegeztünk.

   Linát enyhe sokként érték a hallottak. Tudta, mi történt a kórházban, hiszen anyukája és Theo is mesélt neki ezt-azt, bár nem ilyen részletesen. Mégis újra beléhasított a félelem, hogy túl sok szenvedést okozott a hozzá közel álló embereknek. A fülledt meleg ellenére libabőrös lett. Lehunyta a szemeit és némán figyelte riadt madárként verdeső szívét.

   Egyszer csak halvány, puha érintéseket érzett meg a karjain és a lábain. Hamarosan apró pontokban viszketni kezdett a bőre, a pontok mintha még mozogtak is volna. Meglepetten kinyitotta a szemét és döbbenten látta, hogy ellepték a lepkék. A kis, szárnyas lények pödört nyelvüket nyújtogatva mászkáltak fedetlen bőrén, mint akik keresnek valamit. Kikerekedett szemekkel nézett a szélesen mosolygó Theresára, akin, ha nem is sok, de ugyancsak volt pár lepke.

   – Megérezték, hogy szomorú vagy és jöttek felvidítani. Vagy csak szomjasak, ki tudja – nevetett fel csilingelő hangon a fiatal nő. A hangja elriasztott ugyan néhányat, de a fehér és lila szárnysokaság így sem fogyatkozott meg túlzottan.

   Bármi is volt a lepkék hirtelen megjelenésének az oka, az tagadhatatlan, hogy Lina egyből jobb kedvre derült tőlük. Néhány percig még mosolyogva hagyta, hadd csiklandozzák vékony lábaikkal és nyelvükkel, egy idő után viszont már nagyon viszketett a bőre. Kénytelen volt finoman elhessegetni őket. A lepkék kelletlenül bár, de lassan szétszéledtek.

   – De továbbra sem értem, hogyan gyógyulhattam meg teljesen – hervadt le végül a mosoly a lány arcáról. – És most egyaránt gondolok a balesetre és a betegségre is.

   – A betegségedből igen egyszerűen felépülhettél. Nem emlékszel esetleg valamire a kómád ideje alól? – nézett sokat sejtően a szemeibe a zöldeskék szempár.

   Lina egy pillanatra a gondolataiba merült. Nem igazán jutott eszébe semmi, csak a sötétség és a tehetetlenség érzése, amikor mozdulatlanul kellett végigfeküdnie két teljes hónapot. Ám hirtelen felrémlett előtte egy halvány emlék egy autó belsejéről, ezt pedig sorra követte a többi kép is. Dermedten ült, még lélegezni is elfelejtett, annyira erőteljesen élte át újra az álmát. Teljesen el is felejtette az után, hogy anyukájának és Theónak elmesélte, még az autóban. Leginkább pedig az sokkolta, hogy mindez nem csak egy álom volt, hanem egy valós emlék.

   – De igen, emlékszem… - vett egy mély lélegzetet, miután észbe kapott. – Öt éves koromban balesetet szenvedtünk apukámmal. Őt akkor el is veszítettem… Tisztán emlékszem, hogy nem kaptam levegőt és a fejemet is bevertem… - csuklott el a hangja.

   Theresa kedvesen átölelte. Érezhető volt rajta, hogy fel van rá készülve, ha Lina elsírná magát. Ő mégsem akarta szabadon engedni a könnyeit. Ezúttal megpróbált erőt venni magán. Azért van most itt, hogy megbeszéljék ezeket a dolgokat, nem pedig, hogy sírjon. Mély lélegzetet vett. Miután a nővér látta, hogy viszonylag megnyugodott, belekezdett a magyarázatba:

   – Miután kómába kerültél, jött a sugallat, hogy nem is ismerjük az idekerülő lányok múltját. Felmerült bennem, hogy egy kiskori trauma miatt nagyon sok betegség kialakulhat az emberben élete során, ha azt nem tudja feldolgozni. Utána érdeklődtem és teljesen ledöbbentem: kivétel nélkül minden itt lévő lányt érte valamilyen baleset, trauma, amiről a szülők általában nem is beszéltek neki. Gondolom anyukád veled sem igazán beszélte meg ezt a balesetet – nézett Linára szomorúan.

   – Nem. Túl fájdalmas lett volna számára. Én pedig semmire sem emlékeztem, úgyhogy egészen eddig sosem beszéltünk erről. Néha furcsálltam, hogy merre lehet Apu, de féltem rákérdezni… Még azután sem nagyon hozta fel, miután elmondtam neki, hogy mit láttam. Meg is feledkeztem az egészről. Túlságosan fájt akkor…

Theresa megértően bólintott.

   – A régi, feldolgozatlan emlékek képesek csúnya dolgokat okozni. Mint megtudtam, mindannyiótoknak valamilyen halálközeli élménye, fulladással, légzéssel kapcsolatos balesete volt óvodás korában, vagy még korábban. Néhányan vannak olyanok is, akiket az igazi szülei elnyomtak, lelki értelemben megfojtottak, ezért nevelőszülőkhöz helyezték őket. Azonban ők sem tudták feldolgozni a sérelmeiket. A legtöbben, hozzád hasonlóan, nem is emlékeznek a történtekre, mi is csak a szülőktől tudtuk meg. Te viszont – mosolyodott el szélesen a fiatal nő – azzal, hogy visszaemlékeztél a balesetedre, feloldottad a benned felgyülemlett blokkokat, amik megakadályoztak a szabad légzésben. Sosem volt itt semmilyen betegség, csakis lelki sérülések, amik fizikai tünetekké fajultak idővel. Mindez elkerülhető lett volna, ha a szülők segítenek a gyerekeiknek feldolgozni az őket ért traumákat, vagy valamilyen módon meggyógyították volna őket lelkileg – csóválta meg lassan a fejét. Szomorúnak látszott, de valamiféle halvány öröm is bujkált a szemeiben, azonban ez utóbbira Lina nem kapott magyarázatot.

   – Lehetséges ez egyáltalán? – hűlt el a lány a hallottaktól.

   – Szerinted nem? Te vagy rá az élő példa, hogy lehetséges! – szorította meg finoman a kezeit.

   Mély csend telepedett rájuk, ami valahogy mégsem hatott kellemetlennek. Kintről behallatszott a madarak éneke és az intézetbeli élet hangjai. Idebent tisztán kivehetővé váltak a halk szárnysuhogások, amik minden irányból körbevették kettejüket. A nővér hagyta, hogy Lina a gondolataiba merüljön. A lányban furcsa érzések kavarogtak, amiket először nem tudott hova tenni. Az agya nehezen akarta csak összerakni az egyértelmű tényeket, amik mégis hihetetlennek hatottak: az orvosok képtelenek voltak bármit is kezdeni a betegséggel, még csak arra sem tudtak rájönni, hogy mi okozza. Erre ő valamilyen csoda folytán meggyógyul, majd Theresa kijelenti neki, hogy ez nem is volt csoda, nagyon is lehetséges. A betegség pedig csak egy trauma fizikai tünete és annyitól meg lehet belőle gyógyulni, ha visszaemlékszik rá és feldolgozza? Akármennyire is hihetetlenül hangzott, csak ez tűnt az egyetlen logikus magyarázatnak számára a gyógyulására.

   – Ez nekem most így sok – nevetett fel halkan miután fejben úgy-ahogy sikerült helyre tennie a dolgokat. – Pedig még a kómámról nem is beszéltünk...

   – Rengeteg időnk lesz még beszélgetni. Ha úgy érzed, majd legközelebb folytatjuk – mosolygott rá Theresa.

   A lány megrázta a fejét.

   – Ha innen kimegyek, nem hiszem, hogy túl sokszor találkoznánk még – szomorodott el.

   – Többször fogunk találkozni a jövőben, mint hinnéd – mondta a fiatal nő egy sejtelmes pillantás kíséretében.

   – Bármi is lesz, én azért jöttem ma ide hozzád, hogy választ kapjak a kérdéseimre – erőltetett magára egy mosolyt. – Úgy érzem, beleőrülök, ha nem tisztázom végre a dolgokat itt és most…

   Alig, hogy befejezte a mondatot, egy kósza lepke hajszálnyira megkörnyékezte az arcát. A kicsiny lény hamar tovarepült. Ijedtében pislogott párat, majd Theresa felé fordította a fejét és megpróbált erősnek mutatkozni. Minden áron meg akarta beszélni vele a kérdéseit, és minél több mindent mondott a nővér, ő – amellett, hogy össze is zavarodott kissé – egyre kíváncsibb lett. Ha sok, ha nem, ő addig nem megy innen el, amíg végre meg nem érti, mi is történt vele!

   – Még ha nem is hiszed el, rengeteg időnk lesz később is megbeszélni mindezeket. Nem akarlak túlterhelni. De ha úgy döntesz, hogy inkább most beszéljünk, tiszteletben tartom – viszonozta gyengéden a pillantását. – Akkor folytathatom?

   – Igen. Ne kímélj – nevetett fel félősen Lina.

   – Legyen hát. Akkor a kómád. Mint, ahogy már az előbb említettem, jó oka volt mindannak, ami történt. Gondolj csak bele: ha nincs a kómád, lehet, hogy sosem jut eszedbe a baleseted és akkor a betegséged sem gyógyult volna meg, de pont azzal teljesítetted a feladatod egy hatalmas részét, hogy meggyógyultál. Várj, majd megmagyarázom! – intette le kedvesen Theresa az éppen szólni készülő lányt. – De előbb még hadd mondjam el neked azt, hogy hogyan térhettél magadhoz, amikor az orvosok szerint erre semmi esély sem volt.

   A fiatal nő egy mély lélegzetet vett, mint aki valami nagyon nehéz témába készül éppen belevágni, majd folytatta:

   – Valóban, ha egyedül csak az orvosi leletedet néztem volna, én is lemondtam volna rólad. Azonban aznap, mielőtt Martha rád támadt, volt az a bizonyos álmom. Az imént úgy fogalmaztam, hogy felébredtem tőle. Ezt ne úgy képzeld el, hogy aludtam egy jót, aztán felébredtem belőle, hanem lelki értelemben tértem végre magamhoz. Ha úgy tetszik, megvilágosodtam – mosolyodott el szélesen, miközben tekintete megpihent néhány szomjas lepkén az előttük fekvő ágyásba helyezett tálon. – Végre ráébredtem, hogy kik is vagyunk valójában, ahogy az ittlétünk okára is. Az az erő, ami eddig csak néhány megérzés formájában mutatkozott meg bennem, azóta jelentősen felerősödött. Így biztosan tudtam, hogy nem fogunk elveszíteni, csak ideiglenesen pihenésre volt szükséged. Kellett számodra az a két hónap, hogy magadba merülhess, ne kelljen a külvilág dolgaival foglalkoznod. Te pedig remekül ki is használtad azt az időt.

   Lina már tűkön ült, annyi mindent kérdezett volna egyszerre szíve szerint. Azonban tudta, ha nem szól közbe, csak csendben végighallgatja a fiatal nő mondandóját, hamarabb választ kap a kérdéseire, mintha megzavarná őt a gondolatmenetében. Addig is feszülten figyelt. Még a fülledt hőségről is teljesen megfeledkezett.

   – Ugye kérdezted, hogy hogyan gyógyítottalak meg, amire én csak annyit válaszoltam, hogy te voltál – egy pillanatra elhallgatott, míg megvárta a lány helyeslő bólintását. – Nem vicceltem, tényleg csak és kizárólag te vagy felelős a gyógyulásodért, ha elhiszed, ha nem. Én semmi mást sem tettem érted, mint segítettem a testednek megerősödni, de a valódi gyógyulás benned ment végbe, mégpedig nem a test szintjén. Ha a lélek beteg, az a testen is meg fog látszódni idővel, amint azt már a betegségednél mondtam. Viszont egy egészséges lélek teste képtelenség, hogy ne legyen egészséges! – emelte rá Linára sokatmondó tekintetét. – Olyan folyamatok vannak a háttérben, amikbe most nem szeretnék belemenni, mivel jelenleg még túl sok lenne neked. Annyit viszont jó, ha tudsz, hogy minden energia. A tested is az, csak sűrű. Ezért érzékeled tömörnek. Éppígy a lélek is energia, csak pont a test ellentéte, vagyis nagyon finom. Szóval, ha meg akarod érteni a gyógyulásod, az energiák működését kell megértened. A lényeg az, hogy a finom energia képes pozitívan befolyásolni a sűrűt, így a sűrű bárhogyan átrendeződhet, mivel a test nem egy fix, kőbe vésett dolog. A legsúlyosabb betegség is meggyógyulhatna egyetlen pillanat alatt, csak ahhoz már nagyon magas szinten kell lennie a léleknek. Ez maga a gyógyulás: az egészséges lélekben rend van, a rend pedig rendet teremt a test szintjén is, mindegy, hogy mi legyen a baj. Ha hagyod végbemenni ezt a folyamatot, meg is gyógyulsz. Ennyi az egész! Remélem, hogy valamennyire azért sikerült érhetően elmagyaráznom. Nagyon nem könnyű szavakba önteni ilyen dolgokat… - húzta össze finoman a szemöldökeit a fiatal nő.

   Lina hatalmasat sóhajtott. Sokkal egyszerűbb lett volna, ha a nővér csak annyit mond: valamilyen csoda történt vele. Még talán azt is könnyebben feldolgozta volna, ha kijelenti, egy boszorkány gyógyította meg egy varázslattal. Így viszont, hogy érezhetően igen is komoly magyarázata van az egésznek, már nem nagyon tudta, mit gondoljon. Vagy inkább, miben higgyen. Nagyon lassan megrázta a fejét.

   – Őszintén szólva, egy szót sem értek mindebből. Az agyamat most sikerült kikapcsolnod – nevetett fel keserédesen a lány.

   – Talán az nem is olyan nagy baj – nevetett vele őszinte örömmel Theresa is. – Az ilyesmi dolgokat nem feltétlenül kell ésszel megérteni. Elég, ha csak érzi az ember. Idebent – bökött a szíve tájékára.

   – Na jó, hadd próbáljam meg összerakni – bambult el a nagy koncentrálásban Lina. – Szóval, valójában nem is voltam beteg, csak a lelkem volt rosszul a trauma miatt és ezért alakultak ki a tüneteim, amit végül betegségnek címkéztek. És azért a tüdőmmel volt a baj, mert a balesetemkor nem kaptam levegőt, így az én traumám is a légvétellel kapcsolatos. Aztán amikor végre rendbe tettem magamban a dolgot azzal, hogy visszaemlékeztem, a fizikai tüneteim is elmúltak.

   Elhallgatott, megvárta, hogy a fiatal nő elismerően hümmögjön, csak utána folytatta:

   – Oké, akkor ezt a részt értem. Ez így még logikus is. Viszont ezeket az energia dolgokat képtelen vagyok megérteni, sajnálom – sütötte le a pillantását. – Még ha valóban sűrű energia is a testünk, akkor sem értem, hogyan képes egy teljes bénulást helyrehozni pusztán csak az, hogy rend van a lelkemben, meg az ilyenek? Én már nem is láttam rá esélyt, hogy meggyógyulhatok. Feladtam...

   – Biztos vagy benne? – érkezett egyből a kérdés.

   Lina egy pillanatra ledermedt. Értetlenül nézett a mosolygó nővérre. Már majdnem nyitotta volna a száját, hogy igennel feleljen, mikor hirtelen beléhasított a kórházbeli gondolata: Ez nem az én sorsom, küzdenem kell!

   – Nem, igazad van... – vallotta be. – Végig az az érzés volt bennem, hogy nem adhatom fel, ez nem történhet meg velem.

   Szóbeli választ ugyan nem kapott, de Theresa meleg, barátságos mosolya mindent elárult.

   – De hogyan? Több helyen is agyvérzésem volt és teljesen lebénultam! – fakadt ki a lány. Most ért el ahhoz a ponthoz, ami után már akárhogy is próbálta magyarázni az egészet, képtelen volt értelmes választ találni. Egyszeriben sajnálni kezdte szegény orvosokat, akik ugyan ilyen értetlenül állhattak az esete előtt.

   – Sajnálom, Lina, de itt olyan dolgok állnak a háttérben, amiket nem tudok neked érthetően elmondani. Biztosan meg lehet mindezt úgy is fogalmazni, hogy számodra is világos legyen, de jelenleg nem jut eszembe semmi – kért bocsánatot a fiatal nő. – Idővel mindent meg fogsz érteni, hidd el.

   Lina nagyot sóhajtott. Hiába követelte egy kicsi, de annál erőszakosabb hang az elméjében a válaszokat, mégis érezte, hogy egyelőre képtelen lenne megérteni, bármit is mondjon a nővér. Így hát csendben maradt inkább és a gondolataiba mélyedt, hátha egyszer csak szikra gyúl benne és egyszeriben megért mindent. De jó is lenne – sóhajtotta némán. – Csak az a baj, hogy erre nincs túl sok esély.

   Sokáig ültek egymás mellett csendben, ezúttal azonban Lina tisztán érezte, hogy nem csak ő töri nagyon a fejét. Mintha Theresa is mélyen elmerült volna. Talán éppen most próbálta meg megfogalmazni a számára, amit nem lehet szavakba önteni. Minden esetre, ő is nyugodtan gondolkozhatott.

   Egyszer csak felmerült benne egy igencsak égető kérdés. Hirtelen nem is értette, eddig miért nem gondolkozott el ezen:

   – Hogy lehet az, hogy csak lányok betegszenek meg? Hiszen a fiúkat is ugyanúgy érhetik balesetek kiskorukban. Nincs kizárva, hogy valamilyen traumát éljenek át! Akkor közülük miért nincsenek betegek?

   – Ez egy nagyon jó kérdés – pillantott rá zavartan a nővér. Látszott, hogy igen mély gondolatokból zökkenthette vissza a jelenbe Lina kérdése. – Erre viszont nem tudok én sem válaszolni. Az tény, hogy a fiúknak másabbak az energiáik. Lehet, hogy emiatt az ő traumájuk okozta tünetek is másabbak, így az is elképzelhető, hogy ezeket egy már ismert betegség tüneteihez sorolják. Ha ebben gondolkozunk, akkor egyértelmű, hogy úgy is akarják majd kezelni a tüneteket, mint azt a másik betegséget.

   – Logikus lenne – gondolkozott el a hallottakon. Viszont szinte egyből jött is a következő kérdése – És a „mi” betegségünk? – mutatta ujjaival az idézőjelet. – Hogyhogy csak hét éve fedezték fel? Eddig is lennie kellet.

   – Volt is, minden bizonnyal – válaszolt készségesen a fiatal nő, bár látszott, hogy részben még mindig nem itt jár. Megeresztett egy kedves mosoly Lina felé. – De szerintem csak mostanában lett olyan fejlett az orvostudomány, hogy ráébredjen: ennek a betegségnek a kialakulásának még csak egy mondvacsinált okot sem tud adni. Hiszen, ahogy azt te is hallhattad – pillantott oldalra sokat sejtetően –, még csak azt sem tudták, mi okozza.

   Linában furcsa érzés suhant végig. Egy pillanatig habozott, nem tudta, rákérdezzen-e, de végül a kíváncsisága erősebbnek bizonyult:

– Lehet, hogy rosszul érzem, de mintha annyira nem lennél kibékülve az orvosok módszereivel – mondta halkan. Óvatosan Theresára pillantott.

   Most a fiatal nő sóhajtott egyet. Pislogott párat, mire úgy tűnt, sikerült teljesen is visszatérnie az „itt és most”-ba. Halványan megrázta a fejét és nyíltan Lina szemeibe nézett.

   – Az kétségtelen, hogy vannak bizonyos dolgok, amik igen is szükségesek. Például a te esetedben is: ha nincsenek az orvosok és nem adnak bele mindent a műtétedbe, semmi esélyed sem lett volna – ráncolta össze szomorúan finom szemöldökeit. – Azonban az egy baleset, egy külső hatás eredménye volt, amin segíteniük kellett. Nem közvetlenül te miattad alakult ki a probléma és akkor hirtelenjében igen is szükséged volt az életedet megmentő beavatkozásra. De az orvostudomány, valamint a gyógyszeripar általános betegségfelfogásával egyáltalán nem értek egyet. Nem véletlenül nem hagytam sosem, hogy kísérleti nyúlnak használjanak titeket! – a fiatal nő utóbbi mondatából szokatlanul sok indulat áradt, de hamar visszatért eredeti, nyugodt stílusához. Mintha egy kicsit el is szégyellte volna magát, bánatosan elmosolyodott.

   – Egy valamit jó, ha megértesz, Lina – folytatta kedvesen. – Olyan, hogy betegség, nem létezik. Mindaz, amit az orvosok betegségként látnak és kezelnek, csak fizikai tünetek. A tünetek pedig nem rosszak. Épp ellenkezőleg! Azt jelzik, hogy valahol valami nincs rendben. A fizikai tünet akkor jelentkezik, ha az egyensúly felbomlik. A tünet típusa pedig tökéletesen jelzi nekünk azt, itt a fizikai síkon, hogy lélekben hol van a gond. Ha kiiktatjuk ezt a jelzőrendszert gyógyszerekkel, műtétekkel, akkor mégis honnan tudjuk utána, mi az a terület az életünkben, ahol valamin igencsak változtatnunk kellene? Ha csak ezt a betegséget nézzük, akkor is remekül látszik: egy trauma okozta, majd amint feloldottad magadban, meg is gyógyultál. A tüdőd jelezte, hogy valami légzéssel kapcsolatos baj van. De már nincs, és nem kellett ehhez semmiféle mesterséges beavatkozás – mosolyodott el szélesen. Tekintete azonban hamar elkomorult – Az orvosoknak nem mérgekkel és szikékkel kellene tüneteket kezelni. A test szintjén gyógynövényekkel, energiákkal, akár masszázzsal,  tökéletesen lehet segíteni, de a legnagyobb hangsúly a lelken van. A finomabb energiák szintjén kellene visszaállítani a harmóniát és az egyensúlyt, aztán a test gyönyörűen le fogja képezni ezt a rendet a sejtek szintjén is.

   Lina egy pillanatra képtelen volt felfogni, amit hallott. Valahol, a lelke mélyén határozottan érezte, hogy igaz az, amit Theresa mond, ésszel viszont képtelen volt ennyi információt, ilyen rövid idő alatt befogadni. Az elhatározása ellenére fontolóra vette, hogy mégiscsak hagyják meg a beszélgetés folytatását egy másik alkalomra. Theresa észrevehette rajta a bizonytalanságot.

   – Abbahagyjuk? – kérdezte megértően. – Amiket most elmondtam neked, én több évnyi felkészülés után tudtam meg. Egyáltalán nem hibáztatlak, ha most így hirtelenjében, úgy, hogy eddig még sosem találkoztál ilyesmivel, nem érted.

   A lány nagy levegőt vett, majd lassan kifújta. Nem szívesen mondta volna, hogy hagyják abba, de már lassan a feje is kezdett fájni. Habár azt nem tudta eldönteni, hogy az információktól, vagy egyszerűen csak a fülledt melegtől. Már majdnem felállt, hogy kinyújtóztassa elzsibbadt tagjait, mikor eszébe jutott még valami, amire feltétlenül kíváncsi volt.

   – Most már lassan elég volt, igen – felelt a kérdésre –, viszont most eszembe jutott valami.

   – Figyelek.

   – Arra még emlékszem a kómám alól, hogy néha, amikor bent voltál nálam, forróságot éreztem. Meg miután magamhoz tértem, akkor is a homlokomra tetted a kezed és egyből elálmosodtam, és éreztem akkor is, hogy forró volt. Mit csináltál olyankor? – kérdezte Lina halkan.

   – Csak energiát adtam át neked – kezdett bele a magyarázatba mosolyogva Theresa. – Mint már említettem, én csak segítettem a testednek meggyógyulni. Részben energiákkal, részben gyógynövényekkel. Azért érezhetted, hogy elálmosodtál, mivel neked leginkább pihenésre volt szükséged ahhoz, hogy lélekben is és testben is meggyógyulhass. A forróság érzete pedig pusztán csak az energiaátadásnak a fizikai megnyilvánulása.

   – Mi ez az energia? Néhányszor már említetted, de mi ez pontosan? – ráncolta össze kíváncsian a szemöldökeit a lány.

   – Ha nagyon rövid és egyszerű akarok lenni, akkor ez maga a szeretet – nevetett fel kedvesen a fiatal nő, mikor meglátta Lina arcát. A lány sokkal rejtélyesebb és hosszabb válaszra számított. – A szeretet a legerősebb energia a világon. Ezt nem lehet tudományosan alátámasztani, természetes, hogy a nagy tudósok elutasítják. Azonban nem szabad átsiklani a fölött a tény fölött, hogy a legerősebb összetartó és mozgató erő egy emberi kapcsolatban nem más, mint a szeretet. A szeretet gyógyít, rendbe tesz, harmonizál. És mint ahogy a szóban benne is van: etet.

   Theresa rövid szünetet tartott, azonban hamarosan felcsillantak a szemei:

   – Talán így érthetőbben meg tudom neked magyarázni a gyógyulásod: a kómád alatt kapcsolódtál a Forráshoz, a tiszta szeretetenergia forrásához. Most az egyszerűség kedvéért hívjuk Istennek. Ahogy visszataláltál önmagadhoz, a lelkedhez, újra felelevenítetted ezt a kapcsolatot, amin keresztül isteni szeretet áramlott beléd. És mint az előbb már mondtam, a szeretet gyógyít.

   – Nem értem – szólalt meg rövid gondolkodás után Lina. – Nemrég még azt mondtad, hogy én gyógyítottam meg saját magam, most pedig azt állítod, hogy Isten volt az.

   – Szerinted Isten kicsoda/micsoda? Nem mi magunk? – nevetett fel a nővér kedvesen. – Sajnos a mai világban elhitették az emberekkel, hogy Isten egy tőlünk teljesen független személy. Ráadásul még férfi is, de ebbe most ne menjünk bele. A lényeg, hogy Isten nem egy személy és se nem férfi, se nem nő. Ő egy energia. Ő Minden, a Kozmosz, a Szeretet. Ő te és én, ezek a lepkék, az üvegház, az intézet. Minden.

   Lina nagyot sóhajtott. Most már végképp telítődött ezzel a rengeteg új tudással.

   – Értékelem, hogy segíteni próbálsz, de most már nem nagyon tudok több információt befogadni – húzta bánatos mosolyra a szája szélét. Úgy érezte magát, mintha jelenleg egy pohár lenne, ami már színültig megtelt, de még mindig tölteni akarják bele a vizet.

   A fiatal nő halkan felnevetett, de nem szólt semmit. Kedvesen megsimogatta a lány kézfejét, amire időközben makacsul rátapadt egy fehér lepke. Még a nővér mozdulatára sem billent ki az egyensúlyából. A lány nézte egy darabig. Kicsit meg is mozgatta a kezét, de a lepke nem reagált. Csápja se rezzent. Ahogy a kis lényt figyelte, halk kopogást hallott maguk mögül.

   A nővérrel egyszerre néztek hátra. Az ajtóban Lina anyukája állt, kezével kissé szélesebbre tárva a rést, úgy mosolygott bűnbánóan az odabent tartózkodókra.

   – Sziasztok! Sajnálom, nem akartalak megzavarni titeket, de már két óra is eltelt, mióta ideértünk. Lina, ha szeretnél, még maradhatsz, de akkor hazaviszem a dolgaidat és majd visszajövök érted.

   – Ugyan, semmi gond, Melinda – állt fel Theresa az ágyás széléről. – Így is túl sok mindent zúdítottam már a lányodra. Nem árt a pihenés.

Lina is felállt. A lába és a hátsója is igencsak elzsibbadt a hosszas üléstől a keskeny fán. Nyújtózott egy nagyot, majd gyorsan visszabújt a szandáljába.

   – Hát, lehet, hogy tényleg nem lenne rossz, ha most befejeznénk. Már nagyon szomjas vagyok – nevetett fel, miután nagyot nyelt, hogy megnedvesítse valamennyire a torkát. Eddig fel sem tűnt neki, hogy mennyire kiszáradt a melegben.

   Felemelte a földről a hátizsákot, a vállára vette, azzal még kissé bizonytalan léptekkel az ajtó felé indult, nyomában Theresával. Összenéztek az édesanyjával, aki vidáman elmosolyodott. Látszott rajta, hogy egyáltalán nem zavarja, amiért órákon át várnia kellett, de a homlokán gyöngyöző cseppekből Lina arra következtetett, az autóban is jó meleg lehetett. Kicsit sajnálta, viszont egyenesen anyukája mondta neki, hogy nem kell sietnie. Ráadásul ő is megtudod ezt-azt Theresától, amíg a lánya kómában volt, így tisztában volt vele, mennyi mindent kellett megbeszélniük.

   Mikor Lina odaért az ajtó előtt összesereglett lepkékhez, Theresa finoman megfogta a karját és megállította.

   – Mielőtt elmész, szeretnék még adni neked valamit – azzal leemelt az ajtó mellé állított kis szerszámos szekrényről egy bézs színű, vászon válltáskát és a lány felé nyújtotta.

   Lina értetlenül, de elvette a kis tarisznyát. Az nem volt nagyobb, mint két kézfeje egymás mellett, ám annál nehezebb volt. Amikor megemelte, mintha kis üvegek koccantak volna össze benne. A külsejét különféle hímzett gyógynövények díszítették.

   – Köszönöm. De mi ez? – húzta össze kérdőn a szemöldökeit.

   – Egy kis ajándék. Gyógynövények vannak benne. Sosem árt, ha van otthon néhány, szükség esetére – válaszolt mosolyogva Theresa.

   – Köszönöm – viszonozta a mosolyt a lány is.

   – Ugyan, semmiség. Akad itt még bőven belőlük – biccentett a fiatal nő a hátuk mögött zöldellő ezerféle növényre és tarka virágra.

   Lina óvatosan átvetette a nyakán a kis tarisznya zsinór pántját, majd anyukáját követve kilépett az üvegházból. Odabent sem volt sokkal kevésbé vakító a napfény, idekint mégis hunyorognia kellett. Fellélegzett, mikor arcán végigsimított egy bágyadt, nyári szellő. Nem volt túl hűvös, ennek ellenére sikerült felfrissítenie a párás melegben kiizzadt bőrét.

   – Szerintem jobb lesz, ha ezt nyitva hagyom – mondta csak úgy magának a mögöttük kilépő nővér. Mikor Lina hátranézett, éppen kitámasztotta egy nagyobb cseréppel az üvegajtót.

   – Nem félsz, hogy kiszöknek a lepkéid, Theresa? – kíváncsiskodott Lina édesanyja. – Láttam, hogy jó sokan vannak.

   – Nem mennek ők sehova. Ha akarnám, se tudnám kitessékelni sokukat – nevetett fel.

   Az anyuka csak elmosolyodott, de nem felelt. Végül mindhárman elindultak a lekövezett úton vissza az autóhoz.

   Lina anyukája mellett ment, Theresa valamivel mögöttük sétált. Egyikőjük sem szólalt meg. Puha lépteik nesze elveszett a harsogó madárhad hangjában. Az udvaron már csak elvétve, tőlük valamivel távolabb voltak kint lányok, az ő szavaik sem hallatszottak el idáig. A két felnőtt átérezhette a lány helyzetét, hagyták hadd búcsúzzon el az intézettől, Lina pedig hálás volt nekik ezért.

   Az út valahogy sokkal rövidebbnek tűnt a megszokottnál, noha egyáltalán nem haladtak gyorsan. Mire észbe kapott, már a kovácsoltvas kapunál jártak, a hófehér murva hangosan csikorgott a talpuk alatt. Lina nagyot sóhajtott.

   – Köszönünk mindent, amit Lináért tettél – nézett hálásan Theresa szemeibe az anyuka, miután megálltak és szembefordultak egymással.

   – Nagyon szívesen segítettem. Bár igazából leginkább Lina segített nekünk – pillantott a lányra, aki halványan belepirult a nővér átható tekintetébe.

   – Fogunk még találkozni? – kérdezte a lány félénken. Most újra úgy érezte magát, mint hónapokkal ezelőtt, amikor még Theresa társaságában is félt elengedni magát. Nem értette, miért ilyen feszült megint.

   – Hamarabb, mint hinnéd – felelte a nővér, egy titokzatos mosoly kíséretében.

   Lina halványan bólintott. Bizonyára szomorúan nézhetett, mert Theresa felnevetett, azzal egy pillanatra magához ölelte. A lány viszonozta az ölelést. Enyhén szúrni kezdtek a szemei, de megpróbált erőt venni magán. Miután kibontakozott az ölelésből, a fiatal nő kedvesen megszorította a kezét és mélyen a szemébe nézett:

   – Szia, Lina! Hamarosan találkozunk!

   – Szia – szólt bánatosan Lina is.

   Elköszöntek egymástól, azzal a lány, anyukája nyomában beszállt az autóba. A motor halkan felzúgott, majd a jármű lassan elindult. Lina az ablakon át visszapillantott Theresára, aki vidáman integetett neki. Ő is visszaintegetett. Végre hagyta, hogy egy kikívánkozó könnycsepp végigguruljon az arcán.

   Ahogy az intézet, Theresa alakja is egyre kisebb lett. A fiatal nő hamarosan bezárta a kapuszárnyakat, majd sarkon fordult és visszaindult a kicsiny parkolón át az épület felé. Lina még látta, ahogy a kovácsoltvas kapu mintái éppen a távolodó nővér karcsú alakjára esnek, mintha egyenesen a hátából nőttek volna ki az angyalszárnyak. Majd befordultak a sarkon és eltűnt előle a kép.

∞

   A szobában félhomály honolt, pont az a fajta, amit Lina imádott. A lány kényelmes ágyán feküdt, háta a puha szivacsba süppedt. Egy vékony hajtincsét tekergette az ujjai között. Nagyon sok mindent kellett volna megemésztenie, mégsem tudott már odafigyelni cikázó gondolataira.

   Az aznapi beszélgetésük után nem igen volt kedve bármihez is. Miután hazaértek, csak kipakolt, majd elnyúlt az ágyán. Kissé fájt a feje, de mostanra, miután végre megivott néhány pohár vizet, ez valamennyire helyre jött.

   Egyszer csak eszébe jutott a kis vászontáska, amit kapott. Teljesen meg is feledkezett róla, annyira elfáradt a tömérdek új információ feldolgozásától. Nagy lendülettel felült, majd szinte leugrott a földre. Az íróasztalához sietett, ahova letette a tarisznyát.

   Óvatosan felemelte, mire csilingelve összekoccantak benne az üvegek. Felhajtotta a szövet tetejét. Kivett néhány üvegcsét, amik mindegyike színültig volt szárított gyógynövényekkel, az oldalukra kis cédulákon Theresa feltüntette a nevüket is. Voltak, amiket ismert, azonban akadt néhány, amikről még nem tudta, mire jók. A közel öt centi magas kis üvegeket egymás mellé tette. Már majdnem kirakta az összeset, mikor a kezébe akadt egy papír is.

   A négybe hajtott lap külsején semmi más sem szerepelt, csak Lina neve. Kíváncsian kihajtogatta, mire szembe találta magát Theresa félreismerhetetlen, szépen kerekített betűivel. Gyorsan felkapcsolta a kislámpáját és olvasni kezdett.