Néhány nap alatt ezernyi vizsgálatot elvégeztek a továbbra is kótyagos lányon, azonban az összes eredmény egyetlen dolgot igazolt csak: Lina teljesen meggyógyult. A felszíni sebei után csak hegek maradtak, a csontjai szépen összeforrtak, az agyvérzésnek semmi nyoma. Minden hibátlanul működik – mondták végül a tehetetlen orvosok, azzal útjára engedték a lányt.

   Mikor végre saját lábán léphetett ki a kórház fertőtlenítőszagú levegőjéről a kora nyári napsütésre, úgy érezte, újjászületett. Enyhén még szédült ugyan és minden izma erőtlen volt, mégis évek óta először szabadnak érezte magát. Nem ült többé a mellkasán a betegsége láthatatlan súlya, nem akadályozta semmi a légzésben. Boldogan szívta magába a friss levegőt, miközben egyik kezét Theo, a másikat édesanyja fogta, úgy vezették az ezüstszínű kocsi felé.

   A lány bemászott a hátsó ülésre, majd miután Theo is letelepedett mellé, a vállának hajtotta a fejét. Csukott szemmel tapogatózva megkereste a kezét és összekulcsolta az ujjaikat. Mélyet lélegzett a fiú kellemes illatából. Miközben az autó megrezzenve életre kelt alattuk, Theo kedvesen megszorította a kezét.

   Lina nem is figyelt az útra. Túl fáradtnak érezte magát ahhoz, hogy kiegyenesedjen és kinézzen az ablakon. Helyette inkább megpróbálta összeszedni a halvány foszlányokat a kómája alól, amikre emlékezett. Eddig még nem merte megkérdezni, mennyi ideig volt kórházban, de miután Theo nagy boldogan elújságolta neki, hogy milyen jó lett az érettségije, sejtette, egy hónapnál biztosan tovább.

   Ahogy gondolkodott, hirtelen beugrott neki egy kép egy fiatal férfiről, akivel egy autóban utazott. Majd kirázta a hideg, mikor eszébe jutott az álma folytatása is.

   – Jól vagy? – kérdezte csendesen Theo. Lassan végigsimított a lány libabőrös karján.

   – Csak eszembe jutott egy álmom... – felelte szomorúan miközben kinyitotta a szemeit. Már majdnem hazaértünk.A gondolatra hevesebben kezdett verni a szíve.

   – Mit álmodtál? – kérdezte az anyukája vidáman, mivel még nem sejthette, lánya mit is fog rövidesen mondani.

   – Szörnyű volt... – gondolkozott el kicsit, hogy felidézze a baleset előtti eseményeket is. – Apuval beszélgettem – kezdte végül, mire édesanyjának elakadt a lélegzete. – Éppen érted mentünk el a munkahelyedre. Emlékszem, hogy virágos szoknya volt rajtam és még nagyon kicsi lehettem. Fagyizni akartam. Aztán Apu az oviról kérdezett, én pedig elmondtam, hogy Theo megpuszilt – pillantott fel lopva a fiúra, akin látszott, hogy valami az eszébe jutott erre. Mintha halvány pír szökött volna az arcára.  – Utána viszont Apu elrántotta a kormányt és már csak a szétszóródó, véres üvegszilánkokra emlékszem. És arra, hogy nem kaptam levegőt... – fejezte be csendesen, majd aggódva felkapta a fejét – Anyu, jól vagy?

   – Az nem álom volt – temette a kezeibe az arcát az anyuka, miután leállította a motort egy világosra festett kertes ház előtt. Vállig érő, világosbarna haja előre hullott.

   Csendesen sírt egy darabig, Lina és Theo bánatosan egymásra néztek. Egyikük sem tudott hirtelen mit mondani. Végül lassan összeszedte magát, kicsatolta a biztonsági övét és hátrafordult, hogy a megszeppent lány szemébe nézhessen.

   – Öt éves voltál akkor. Egy részeg sofőr kiszáguldott a sávjából és befordult elétek. Csak te élted túl... Téged is alig tudtak visszahozni... – zokogott fel újra keservesen az emlékektől. A két fiatal döbbenten hallgatta. – Sajnálom, hogy nem mondtam el eddig, de utána nem emlékeztél semmire, ami a baleset előtt történt, nekem pedig túl fájdalmas lett volna ezt közölnöm veled. Később pedig valahogy sosem került szóba... Ne haragudj rám ezért...

   – Miért haragudnék? – kérdezte Lina halkan. Alig bírta visszatartani a könnyeit.

   Szorosan Theóhoz bújt, közben pedig megfogta anyukája hideg kezeit. Néhány percig együtt sírtak; még a fiú is szipogni kezdett. Az anya szedte össze magát először. Megszorította a lány kezét, majd halvány mosolyt erőltetett fáradtnak kinéző arcára.

   – Gyertek, menjünk be – szólt halkan, azzal kinyitotta az ajtót és kiszállt a kocsiból.

   Lina gyorsan letörölte a könnyeit. Ők is kiszálltak a fiúval és kézen fogva indultak el a letérkövezett úton, ami a nyitott kaputól a barátságos, félárnyékos kis kertet átszelve a tágas ház ajtajához vezetett. A lányt izgatottság kerítette hatalmába, gyomrában enyhe szorítást érzett. Szíve hevesen dobogott. Szinte el sem tudta hinni, hogy két év után újra hazatérhet.

   Miután anyukája kitárta a kicsit kopottas bejárati ajtót, félreállt és színpadias mozdulattal a nyílásra mutatott:

   – Üdv itthon, Lina! Csak utánad! – mondta kedvesen.

   Lina szíve hatalmasat dobbant, mikor belépett az előszobába és orrát megütötte az otthon jól ismert illata. Szinte sírva fakadt örömében, ahogy végighordozta a tekintetét a rég látott berendezésen, a sárgás-bézs falakon és a puha szőrmés, vagy éppenséggel tollas állatokról készült színes fotókon, amik a falakra voltak ragasztva (anyukája és ő is állatmániások voltak).

   A lány gyorsan ledobta cipőit, majd remegő lábbal beljebb lépett a napfényben fürdő, folyosószerű részre, amiből bal kéz felől a konyha és étkező, míg a másik falából pedig a nappali nyílt. Az étkező hatalmas ablakain át bőségesen áradt be a délutáni napfény, ami aranysárgára festett mindent.

   – Én befejezem az ebédet, addig ti menjetek fel nyugodtan. Majd szólok, ha kész van – mosolygott az édesanya lánya arckifejezését látva.

   – Rendben – felelte Theo és gyengéden húzni kezdte a lányt a szemközti falnál kezdődő lépcső felé.

   Útközben elhaladtak a fürdőbe és a mosdóba nyíló ajtók mellett. Lina fülét megütötte a zakatoló mosógép félreismerhetetlen dübörgése. Egyébként zavarni szokta a zaj, most viszont még ezt is szívesen hallotta, hiszen az intézet előtti időkre emlékeztette.

   A folyosó végi ablak előtt balra fordultak és gyorsan felszaladtak az elkanyarodó lépcsőn, mint régebben oly sokszor. Bár Lina gyenge izmai gyorsan kifáradtak, mégsem akarta megfosztani magát az örömtől, hogy végre megint normális lányként élheti korábbi életét a saját otthonában. Az utolsó lépcsőfokokat azonban már a fiúra támaszkodva kellett megtennie.

   – Már csak egy kicsit... – noszogatta vidáman Theo a fáradt lányt. Miután felértek a lépcsőn, egyik kezével átkarolta a derekát, úgy támogatta.

   Végigmentek a napsárgára festett folyosón és a második ajtónál némán megálltak. A lány izgatottan visszatartotta a lélegzetét és csak nézte a világos, fa ajtót, amire még kicsiként különféle matricákat ragasztgatott. A papírdarabok annyira eggyé váltak már a fával, hogy ha akarná, se tudná levakarni őket. Nem mintha akarta volna. Lélekben felkészült, hogy viszontlássa a szobáját.

   – Mehetünk? – törte meg végül a csendet kedves hangon a fiú. Kezével bátorítóan végigsimított a lány oldalán.

   – Igen – fújta ki a levegőt Lina.

   Remegő kézzel a kilincs után nyúlt, majd lassan kitárta az ajtót. Barátjával szorosan a nyomában belépett a világos helyiségbe.

   Most már tényleg nem tudta tovább türtőztetni magát, megeredtek a könnyei: a szobában minden ugyan úgy volt, ahogy emlékei szerint utoljára hagyta. Viszont minden szép tiszta volt, sehol, még a könyvespolcon sem volt egy szem por sem, vagyis anyukája rendszeresen takarított. Megmelengette a szívét, hogy ilyen nagy gonddal figyelt rá, minden a helyén legyen.

   A halvány türkizes falakon szépen ki voltak ragasztgatva a Theótól kapott rajzok és a közös képeik, a hatalmas ablak előtt vidáman lengedezett a lila függöny, ami a délelőtt besütő nyári nap miatt még most is elhúzva maradt. Az íróasztal az ablak előtt terpeszkedett, rajta a ceruzák és a tollak kis tartókban. A lány meglátta néhány félbehagyott novelláját az asztalon egy kötegben, amiket elfelejtett eltenni. A széles franciaágy fejtámlája a falnak volt tolva. Szépen meg volt ágyazva (igaz, ezt az egyet nem Lina hagyta így). Az ágy melletti, plafonig érő szekrényben voltak a lány ruhái. Bár ez most nagyrészt üresen állt. A falakon több helyre is kisebb polcokat szereltek. A valódi könyvespolc az ágy másik oldalán, a falnál roskadozott a lány által összegyűjtött, tekintélyes mennyiségű könyvtől.

   – Milyen rég voltam itt – karolta át a pityergő lányt Theo.

   – Hát még én... – szipogta csendesen Lina.

   Lassan megindult az ablak felé és remegő kézzel elhúzta a függönyt. A szobában egyből világosabb lett. Egy röpke pillanatra kinézett a kertjükre, majd nagyot sóhajtott és visszasétált a csendben álldogáló fiúhoz, aki időközben becsukta maguk után az ajtót. Theo kedvesen kinyújtotta felé a kezét. Miután összefűzték az ujjaikat, együtt léptek az ágyhoz.

   A lány óvatosan ült le a puha szivacsra. Valamilyen megmagyarázhatatlan okból nem érezte magáénak a helyet. Az emlékeiben tisztán élt még a sok magányos, írással, vagy olvasással telt nyugodt nap, illetve a Theóval közösen itt töltött percek. Mégis, valamiért csak vendégnek érezte magát, mintha ez csak átmenetileg lenne az ő szobája. Gyorsan elhessegette a gondolatot és a mellé telepedő fiúnak dőlt.

   Theo szorosan magához ölelte, ő pedig arcát a fiú mellkasába fúrta. Szemeit lehunyva hallgatta egy darabig az erős dobbanásokat. Lassan az ő szíve is felvette a nyugodt ritmust és sikerült ellazulnia valamelyest.

   – Elmeséled nekem, hogy mi történt? – kérdezte alig hallhatóan. – Aznap éjjel.

   – Amikor felhívtál – tolta el magától egy picit a fiú. Éppen csak annyira, hogy a szemeibe tudjon nézni. Lina halkan hümmögött, bár ez nem kérdés, sokkal inkább kijelentés volt, hiszen Theo is jól tudta, melyik éjjelről van szó. – Hogy pontosan mi is történt, arra én sem emlékszem. Nagyon megijedtem, amikor meghallottam a hangodat a telefonban. Egyből indultam is. Aztán amikor az a nővér kiugrott elénk, döntenem kellett, hogy elgázoljam-e, amivel talán meg is ölhetem és mi is ugyanúgy megsérülünk, vagy megpróbáljam kikerülni, amivel viszont mi biztosan sérülünk. Utána pedig minden annyira gyors volt... – mondta halkan.

   – Szerintem jól döntöttél – nyugtatta meg a lány. Tenyerét óvatosan a fiú mellkasának támasztotta. A korábbi nyugodt lüktetés most valamivel izgatottabban zakatolt.

   – Lehet. Viszont nem hagy nyugodni a tudat, hogy miattam kerültél olyan állapotba... – szorította össze a szemeit, mintha ezzel kizárhatná a történteket.

   – Nem a te hibád.

   – De igen! Ha eszembe jut elvinni a sisakod, akkor biztos, hogy nem sérültél volna meg így! – zárta hirtelen a karjaiba; a lánynak még csak felocsúdni sem volt ideje. – Ráadásul nem csak a sisakod felejtettem el. A jogsim is otthon hagytam – nevetett fel keserűen.

   – De ugye nem volt nagy baj? – kérdezte aggodalmaskodva Lina.

   – Abból nem. Szépen néztem a rendőrökre és elengedték nekem a dolgot. De csak miattad. Istenem, annyira rossz volt téged úgy látni! Azt hittem... – arcát a lány hajába temette. Tisztán hallatszott, hogy szipog. – Azt hittem elveszítelek...

   Lina látta már sírni a fiút, nem is egyszer. Azonban most olyan keservesen zokogott, hogy az ő szíve is majd megszakadt a hallatán. Olyan szorosan bújt hozzá, amennyire csak tudott. Remegő kezével finoman simogatni kezdte Theo széles vállait. Beletelt még jó néhány percbe, mire a fiúnak sikerült megnyugodnia.

   – De ugye neked nem esett komoly bajod? – kérdezte a választól félve a lány, miután az éjjeliszekrényéről elvett egy zsebkendőt és a szipogó Theónak adta. Ugyanis látta a halvány heget a fiú jobb alkarján, de sejtette, túl kevés az ahhoz, hogy csak ennyivel megúszta.

   – Csak a karom és a vállam nyúztam le. Semmi komolyabb – húzta fel fekete pólójának bő ujját, egészen a válláig. A bőrén csúnya forradás éktelenkedett.

   Lina szomorúan simított végig a durva felszínű hegen. A bőrfelület szokatlanul fehér és érdes tapintású volt. De még mindig lehetne rosszabb is – sóhajtott fel némán.

   – Nem mondom, hogy most szép, de Theresa kenőcse csodát tett vele – követte tekintetével a lány kezét. – De a homlokoddal is – emelte meleg ujjait Lina bőréhez.

   A lány már egyszer megnézte magát a kórház mosdójában, a tükörben. Sokat fogyott az elmúlt idő alatt és szemei is beesettebbnek tűntek. Homloka jobb oldalán pedig, ha félrehúzta a haját, tisztán látszottak a durva hegben az apró öltésnyomok. Sejtette, hogy ha a lenyúzott folton rendesen is visszanő a haja, talán eltakarja majd a sebhely nagy részét, de meg kellett békélnie vele, az a heg már az arca részévé vált. Így is elég ronda volt a seb, de ha Theo most azt állítja, hogy volt ez rosszabb is, akkor ő elhiszi neki.

   – Én attól még szeretlek. Szerintem így is gyönyörű vagy – fogta valamivel vidámabban a fiú tenyerei közé az arcát és mélyen a szemeibe nézett.

   – Én is szeretlek – pirult fülig Lina a pillantására.

   Hiába voltak már együtt évek óta, még mindig képes volt pillanatok alatt zavarba hozni őt. Ezt természetesen Theo rendkívül élvezte is. Néha szántszándékkal mondott neki túl érzelgős dolgokat – persze tényleg komolyan is gondolva őket –, mert imádta, ahogy barátnője elvörösödött.

   Theo hüvelykujjával finoman végigsimított a lány forró arcán, majd lassan lehunyta sötét, szeretettől csillogó szemeit és közelebb hajolt hozzá. Lina is becsukta a szemeit, karjaival átkarolta a hátát. Ajkait résnyire nyitotta, mivel ismerte már a fiút, tudta, mire készül. Hamarosan meg is érezte a puha ajkakat.

   A fiú először csak gyengéden megpuszilta. Olyan finoman ért hozzá, mintha attól félne, egy erősebb mozdulattal összetörhetné. Meleg tenyereit továbbra is a lány arcán tartotta, így ültek szorosan összebújva néhány pillanatig. Majd lassan rendesen is megcsókolta.

   Theo leengedte a karjait és szorosan magához ölelte, tenyereit a lány hátára tapasztotta. Lina átkarolta a fiú nyakát, ujjaival a selymes, közel vállig érő hajába túrt és összeborzolta az amúgy is mindig kócos tincseket.

   – Hogy nekem ez mennyire hiányzott már – sóhajtotta halkan, mikor néhány centivel távolabb húzódott. Hangjából kihallatszott, hogy mosolyog. – Az a két év nagyon sok idő volt – súgta a lány fülébe, majd halvány puszit nyomott az arcára.

   Lina egyetértett vele. Mióta az intézetbe került, összesen kétszer találkozhattak, akkor is csak néhány órára. Éppen azon a bizonyos vasárnapon lett volna a harmadik ilyen alkalom, ha Martha nővér nem pont akkorra időzítette volna az őrültségét. Már neki is nagyon hiányzott a fiú közelsége.

   – Én úgy szeretlek – fúrta az arcát Theo a lány nyakába és mélyen beszívta a haja illatát.

   – Én is szeretlek – puszilta meg Lina a fiú nyakát, majd fejét a széles vállára hajtotta.

   Azonban hirtelen eszébe jutott a fiú pillantása, mikor az autóban elmesélte az álmát – ami, mint kiderült, nem is csak álom volt. Felkapta a fejét és széles vigyorral az arcán Theóra nézett.

   – Ezek szerint akkor az is valós volt, hogy az oviban megpusziltál? – kérdezte kissé csipkelődve.

   – Hát, azt hiszem, ideje lesz végre bevallanom, hogy nekem már akkor is tetszettél... – Theo halványan elpirult. Egyértelműen zavarban volt kissé, de mosolyogva állta barátnője tekintetét. – Én ezt sosem titkoltam, de hát ki vesz komolyan egy kisgyereket, ha azt mondja, szerelmes? – tette fel a költői kérdést, majd zavarában felnevetett, ahogy folytatta – Aztán miután összejöttünk, már nem volt annyi merszem, hogy ezt is bevalljam neked...

   Alig fejezte be a mondatot, halk kopogást hallottak, így már nem tett hozzá semmit és Lina sem faggatta tovább.

   – Kész az ebéd! – szólt be a csukott ajtón át Lina anyukája.

   – Megyünk! – válaszolt a lány, de mielőtt felkelt volna az ágya széléről, még vidáman megölelte Theót.

   Hirtelenjében egyiküknek se igen volt kedve elengedni a másikat, azonban az ebéd gondolatára Lina gyomra hatalmasat kordult, Theo pedig hirtelen elnevette magát. A lány szíve nagyot dobban, imádta a fiú nevetését. Ő is kuncogni kezdett.

   – Jól van, éhen ne halj nekem – nyomott puszit a homlokára, azzal felállt és felsegítette a lányt is.

   Jókedvűen indultak el az ajtó felé. Az anyukája már nem volt odakint, így Theo segített a jócskán kifáradt Linának lebotorkálni a lépcsőn, majd egyenesen a konyha felé vették az irányt. A kellemes illatoktól a lány hasa türelmetlenül morgott, amit a fiú szívmelengető nevetéssel nyugtázott.