Lina tompa zsibbadtsággal a végtagjaiban ébredt fel, azonban mikor ki akart nyújtózni, szomorúan rá kellett eszmélnie, továbbra is a kórházi ágyon fekszik és még az orvosok is lemondtak róla, hogy valaha is újra tudna majd nyújtózkodni. Valahogy ő mégsem tudta ezt elfogadni. A lelke mélyén egy apró hang azt üvöltötte, ez nem lehet igaz, ez nem történhet meg vele. Ez nem az ő sorsa, küzdenie kell! Az utóbbi gondolat pedig egyre többször visszhangzott a fejében, szinte már az őrületbe kergette.

   Most valahogy a szokásosnál lassabban ébredezett. Szemein súlyos fáradtság ült, fejében csak igen lassan akart felszállni az érzéstelenítők által okozott köd. Halványan emlékezett rá, hogy előző nap (vagyis igazából ki tudja, mikor) Theresa nővér egy gyors látogatást tett nála, majd mielőtt elment, percekig a lány kulcscsontja és homloka fölött tartotta a kezeit, amikből mintha szokatlan, zsibbasztó forróság áradt volna, bár erre Lina már nem igen emlékezett. Abban viszont biztos volt, hogy utána pillanatok alatt mély álomba zuhant. Mintha még álmodott is volna valamit egy angyalról, de abból is csak egy fakó érzés maradt meg.

   Nagy nehezen magához tért, közben a hallása is kitisztult. Fülét megütötte barátja mély hangja és anyukája lágy szavai, ahogy tőle nem messze, valahol az ágy végénél beszélgettek:

   – ...hogy tegnap itt járt. Nem nagyon értettem, hogy mit mondott, mit csinált, de nagyon lelkes volt – mondta éppen Theo elgondolkozva, csipetnyi reménnyel a hangjában.

   – Bárcsak én is olyan bizakodó lehetnék, mint ő – sóhajtott gondterhelten a lány anyukája. – De sosem tudtam igazán hinni az ilyen dolgokban. Nekem ezek túl szépnek tűnnek ahhoz, hogy igazak legyenek...

   Lina hallotta, hogy Theo már éppen nagy levegőt vesz, hogy válaszoljon, de végül az ajtó nyílásának hangja félbeszakította. Koppanó léptek zaja hallatszott, amiket egy puhább talpú cipő követett. Az ajtó becsukását követően egy pillanatra csend lett a szobában. Csak ruhák surrogását, levegővételt és lépéseket lehetett hallani.

   – Theo, Melinda – biccenthetett Theresa nővér szokásához híven köszönésképp.

   Miután köszöntötték egymást, a – hang alapján fiatal – orvosnő elkapta Lina édesanyját és beszélgetni kezdett vele. A lány azonban nem figyelt. Figyelmét sokkal jobban lekötötte a puha léptekkel mellé siető nővér.

   – Szia! Egész jól festesz most – hajolt oda hozzá vidáman. A fiatal nő hosszú haja finoman megcsiklandozta a vállát.

   Tenyerét a homlokára tette, mintha azt nézné, van-e láza, majd gyorsan el is vette. Ahhoz mégsem volt elég gyors, hogy Lina ne érezze, ahogy a nővér keze pillanatok alatt felforrósodik. Furcsán kellemes érzés kerítette hatalmába és újra elálmosodott.

   – Bocsi – súgta oda neki titokzatosan Theresa nővér, mintha valami tiltott dolgot csinált volna éppen az előbb. – Most még nem lenne rossz, ha ébren maradnál.

   A lány nem értette, miért mondja ezt, hiszen úgysem vették jelenleg semmi hasznát. A többiek a nővéren kívül talán nem is tudták, hogy most is hallja és érzi, ami körülötte történik. De! Hiszen Theo tudhatja! – eszmélt rá. Hirtelen elviselhetetlen vágyat érzett arra, hogy megölelje a fiút. Vagy legalább megfogja a kezét. Érezni akarta, hogy ott van vele.

   – Theo! – szólalt meg Theresa nővér lágy hangon, mintha csak meghallotta volna Lina gondolatait (amit a lány ezek után már akár elképzelhetőnek is tartott).

   – Igen? – jött közelebb a fiú.

   – Gyere. Linának most szüksége van rád – hallatszott ki egyértelműen a mosoly a nővér hangjából.

   Theo egyetlen szó nélkül odasietett az ágy mellé és a következő pillanatban a lány érezte, amint a fiú szorosan összefonja az ujjaikat, másik tenyerét pedig ráteszi a kezükre. Meg sem kérdezte, hogy Theresa nővér honnan tudja ezt ilyen biztosan. Vagy tudta a választ, vagy csak nem érdekelte. Igazából jelenleg Linát sem foglalkoztatta annyira. Csak élvezte, ahogy a fiú érdes ujjai megmelegítik kihűlt kezét. Ugyanis mióta mozdulatlanságra lett ítélve, minden végtagját jéghidegnek érezte.

   – Itt vagyok – szólt szeretettel teli hangon, azonban ezt már egyértelműen Linának címezte.

   A lány nem tudta eldönteni, hogy a nővér hova tűnt hirtelen, de már az anyukája és az orvos beszélgetését sem hallotta. Az egyetlen hang a saját, gépiesen egyenletes légzésén és a lassú csipogásokon kívül Theo valamivel kapkodóbb szuszogása volt. A fiú talán őt nézhette, nem tudta eldönteni. Mindenesetre hálás volt neki, amiért a kezét szorongatja és nem hagyja magára.

   – Szépen begyógyult a sebed – szólalt meg rövid hallgatás után, majd Lina érezte, ahogy egyik kezét felemeli és gyengéden végigsimít a homloka jobb felén, egészen fent, a haja vonalánál. – Úgy aggódtunk érted anyukáddal, amíg a műtőben voltál. Nagyon csúnyán megsérültél... – hallgatott el. – Annyira sajnálom! Ez az én hibám! Ha nem lettem volna akkora hülye, hogy otthon hagyjam a sisakod... – fakadt ki hirtelen. Hangján tisztán hallatszott, hogy könnyek szöktek a szemébe.

   Csak siettél, hogy megments. Én hálás vagyok érte – gondolta. Szíve nagyot dobbant, ahogy belegondolt: a fiú az éjszaka kellős közepén motorra pattant és a segítségére sietett. Azt pedig egyikőjük sem tudhatta előre, hogy Martha nővér ész nélkül ki fog eléjük rontani. Még a mellette csipogó gép is kijelezte az ugrást a pulzusában.

   – De legalább hallod, amit mondok... – sóhajtotta keserűen. – Sajnálom. Tényleg. Bocsáss meg nekem. Nem akartam, hogy ez történjen veled... Szeretlek – szipogta csendesen, majd odahajolt a mozdulatlan lányhoz és egy gyors puszit nyomott az arcára.

   Linába mintha áram csípett volna, hirtelen megrándult az egyik ujja azon a kezén, amelyiket a fiú szorongatta. Tisztán hallotta, ahogy Theo lélegzete elakad, a gép mellette pedig hevesen pittyegni kezd. Megrebbentek a szempillái.

   – Lina?! – kiáltott fel hitetlenkedve a fiú. Hangjából csak úgy áradt a remény.

   A lány lassan résnyire nyitotta a szemeit. Eleinte semmit sem látott a ragyogó fénytől, amit a fehér falak csak még inkább felerősítettek. Hamarosan azonban kirajzolódott előtte egy kócos hajú alak, majd ahogy kitisztult a kép, szembetalálta magát a könnyektől csillogó, tágra nyílt szemű Theóval.

   – Lina! – kiáltotta újra, majd könnyeit szabadon engedve megszorította a lány kezét. Arcán széles mosoly terült szét. – Szerelmem... – mondta meghatottan.

   A következő pillanatban a lány arra eszmélt, hogy a fiú odahajol hozzá és minden addig elfojtott érzelmét beleadva megcsókolja. Szorosan lehunyta a szemeit és ő is sírni kezdett. A csóknak meglehetősen sós íze volt, mégis úgy érezte, ennél jobb dolog még életében nem történt vele. Bár nem volt annyi ereje, hogy átkarolja, megpróbálta elérni a fiú kezét, aki most megtámasztotta magát a párnán a feje mellett. Egy futó simításra telt csak tőle, a keze egyből visszahanyatlott a teste mellé.

   Ekkor nyílt ki a terem ajtaja és lépett be a három felnőtt.

   – Fiatalember, hagyja... – szólt volna rá szigorúan az orvosnő, azonban torkán akadt a szó, mikor meglátta, hogy a szétrebbenő pár női tagja riadt, könnyes szemekkel rájuk néz. – Te jó ég! – szaladt ki végül a száján. – Csoda történt...

   – Lina! – kiáltott fel zokogva az édesanyja, majd egyből oda is szalad hozzá a hitetlenkedő orvosnővel a nyomában.

   Theresa nővér nem mozdult. Csak állt az ajtóban és vidáman, csilingelő hangon nevetett. A megszeppent lányt egy valódi, földre szállt angyalra emlékeztette ebben a pillanatban.

   – Lina! – borult a lánya mellé a párnára az anyuka, könnyes szemekkel szorongatta meg a kezét.

   Lina félősen nézte a jelenetet, nem igazán tudta még összerakni magában, mit is látott. Csak hagyta, hogy édesanyja a homlokát simogassa, az orvos pedig mellette a műszerekkel babráljon, kikerekedett szemekkel. Óvatosan a kissé távolabb ácsorgó Theóra pillantott, akit a két nő arrébb tessékelt, hogy ők is az ágyhoz férjenek. A fiú jól láthatóan elpirult, miután a felnőttek így rájuk rontottak; meg sem próbálta leplezni könnyeit. A lány rendkívül aranyosnak találta a zavarát. Egyszer mintha Theresa nővér felé pillantott volna, hálás mosollyal. Sok mindent kell majd elmesélnetek nekem – gondolta Lina boldogan, mert sejtette, hogy van valami a gyógyulása hátterében, amit mindketten jól ismernek.

   Miközben Theresa nővér mosolyogva figyelte a jelenetet, lassan ellépett az ajtó mellől és halk léptekkel kisétált Lina látószögéből. Bár kíváncsi volt rá, hova mehetett, megnézni nem tudta. Egyrészt nem volt annyi ereje, hogy elfordítsa a fejét, illetve a vállán zokogó anyukája is kitakarta előle a terem egy részét. Az orvos értetlen motyogásán át hallotta azonban, hogy a fiatal nő elhúz egy cipzárt majd matat valamivel, feltehetően egy táskában.

   Nem sokkal később a nővér, kezében egy sötétszürke termosszal tért vissza. Hangtalanul a továbbra is elpirultan ácsorgó Theo mellé állt, nem messze az ágy végéhez.

   – Hoztam neked valamit – mosolygott rá a lányra, közben könnyedén megemelte a termoszt.

   Erre az orvosnő is felkapta a fejét és hátrapillantott a válla felett.

   – Mi van benne? – kérdezte gyanakvón.

   – Csak tea.

   – Miből készült? – méregette összehúzott szemöldökökkel a nővér kezében lévő tárgyat.

   – Különféle gyógynövényekből és rengeteg szeretetből – nevetett fel kedvesen Theresa nővér.

   A fiatal orvosnő láthatóan nem ilyen válaszra számított, mert a szemei enyhén elkerekedtek. Talán kissé lemondóan fordult vissza a műszerek felé, mikor hirtelen minden érzelem eltűnt az arcáról és színtiszta döbbenet jelent meg a gyanakvás helyén.

   – Esküszöm, magát Isten küldte ehhez a lányhoz! Tudja mit? Azt csinál, amit akar! – kiáltott fel, közben tenyereit összecsapta, mintha imádkozna, azzal hangosan kopogó léptekkel kiviharzott a szobából.

   – Így is mondhatjuk – felelte halkan az éppen becsukódó ajtónak Theresa nővér, majd arcán meleg, megnyugtató mosoly terült szét, ahogy a kába lányhoz fordult.

   Lina nem értette, mi folyik itt. Agyára tompa zsibbadtság telepedett. Csak csendesen szemlélte a jelenetet és minden erejével megpróbálta felfogni, amit látott. Több-kevesebb sikerrel. Végül az erőlködés helyett inkább a lassan közeledő nővér felé fordította a tekintetét. A fiatal nő, miután mellé ért, lecsavarta a termosz tetejét és ügyelve, hogy egyetlen csepp se folyjon mellé, a pohárszerű kupakba töltött a gőzölgő folyadékból. Utána óvatosan a lány ajkához emelte a rögtönzött bögrét.

   A lány feje és háta alá egy hatalmas párnát tettek, így részben ülő helyzetben viszonylag könnyen meg tudta inni az aranysárga folyadékot. A teának szokatlan, kellemesen édes, de valahogy kissé kesernyés utóíze volt. Az első kortyokkal nagyon nehezen boldogult, de hamar sikerült újra megtanulnia nyelni. Miután kiürítette a kupakot, kellemes melegséget érzett, nem csak a gyomrában, hanem a szívében is. Egy erőtlen, talán kissé féloldalas mosolyra húzta a szája szélét, hogy megköszönje a gondoskodást.

   – Nem az íze miatt hoztam, de azért remélem, az sem volt olyan rossz – nevetett fel kedvesen az éppen felegyenesedő nővér. Majd Theo felé fordult, aki időközben közelebb jött. – Az nem számít, hogy mikor, hogyan, de kérlek, segíts Linának, hogy a mai nap folyamán megigya az összes teát. Nagyon fontos lenne ahhoz, hogy mihamarabb rendbe jöjjön – kérte vidáman.

   A fiú olyan elszánt tekintettel bólintott, mintha a világ megmentését bízták volna éppen rá. Linának sikerült egy rendesebb mosolyt is kipréselnie magából a láttán, annyira aranyosnak találta. Theo észrevette ezt az apró mosolykezdeményt és viszonzásul az ő arca is felderült. Sötét szemei szeretetteljesen csillogtak.

   Theresa nővér halkan felnevetett, mikor észrevette, hogy a két fiatal milyen mély szeretettel néz egymás szemébe. Időközben a lány anyukája is abbahagyta a zokogást, csendesen szipogva szemlélte az eseményeket. Lina a szeme sarkából látta, hogy ő is szélesen elmosolyodik, de őt jelenleg nem érdekelte semmi más, csak barátja ragyogó szemei. Hirtelen kedve támad a fiú füle mögé tűrni egy kósza tincset a homlokából, de aztán meggondolta magát, és inkább jól összeborzolta volna a puha szálakat.

   Egy röpke pillanatra megfeledkezett a valóságról és elveszett a barna pillantásban, azonban hirtelen forróságot érzett a homlokán és szemhéjai lassan elnehezedtek.

   – Sajnálom Lina, de pihenned kell. Még lesz időtök egymásra, ha meggyógyultál – mosolyodott el szomorkásan a fiatal nő, miközben lassan a lány szemei elé húzta a kezét.

   Bár nem ért hozzá, Lina mégis érezte a bizsergető hőt, ami a nővér tenyeréből áradt. Egyszerre hihetetlen fáradtság tört rá, majd miután becsukta a szemeit, egyből el is aludt.