Lina tompa zúgást hallott. Néha mintha valamilyen gép halk csipogása szűrődött volna át füle éles csengésén. A hangok teljesen összefolytak, nem tudott belőlük kivenni semmit sem. Olykor úgy tűnt neki, mintha emberi hangok is vegyülnének a folyamatos sercegésbe, ami már bántotta a fülét.

   Képtelen volt megmozdulni. Testének minden tagjára ólmos súly nehezedett, ami egyenesen a szokatlanul kemény matracba préselte. Végtagjaiban akárha ezernyi hangya futkosott volna; köldöke tájékán furcsa csiklandozást érzett, mint amikor túl sokat fekszik a hátán és már fizikai fájdalmat okoz neki a tétlenség. Legszívesebben kipattant volna az ágyból, hogy fusson egy kört, vagy bármi mást csináljon; nem számított, csak hadd szabaduljon meg végre ettől az érzéstől. De csak magatehetetlenül feküdt tovább.

   Nagyon lassan elkezdett kitisztulni a hallása. Továbbra sem értette a beszédet, de már sikerült felismernie édesanyja aggodalmas hangját. Egy másik nővel beszélgetett éppen, bár Lina sosem hallotta még ezelőtt a magas tónusokat. Még percekbe is beletelt, mire elkapta az első mondatfoszlányt:

   – ...igen, mi sem értjük, de a vizsgálatok eredményei is ezt támasztják alá. Emellett pedig a lábát is sikeresen helyre tudtuk igazítani. Néhány hónap múlva tökéletesen össze fog forrni a csont – szólt éppen az idegen nő, aki ezek szerint orvos lehetett.

   – Hál’ Isten! – sóhajtott hatalmasat Lina anyukája. Ezzel a sóhajjal mintha hosszú évek fájdalma szakadt volna végre fel a mellkasából.

   – Azonban van egy rossz hír is – hallotta a lány az orvos szomorú hangját.

   – Ugye nincs nagy baj? Ugye rendbe fog jönni?

   – Sajnálom, de nincs túl nagy valószínűsége annak, hogy a lánya valaha is magához fog térni – mondta a nő sajnálkozva.

   Lina hallotta, ahogy édesanyja ijedten levegő után kap, majd az orvosnő folytatta:

   – Az agyának olyan részei sérültek, amiknek a teljes felépüléséhez csoda kellene. Abban nem vagyunk biztosak, hogy nem térhet majd idővel tudatához, de mozogni semmiképpen sem fog tudni. Nagyon sajnálom... – halkult el a hangja.

   – Jaj, Lina... – sírt most már az anyuka.

   A lány mellkasára mázsás súly nehezedett. Már magához tért, tudatánál van. De soha többé nem mozoghat? Soha többé nem nyithatja ki a szemeit, hogy szerettei szemébe nézhessen? Soha többé nem ölelheti magához sem az anyukáját, sem Theót? A szíve is majd megszakadt a gondolatra. A csiklandós érzés pedig csak még tovább erősödött a hasában és lassan továbbkúszott a végtagjaiba is; szinte már elviselhetetlenül marta minden sejtjét.

   Fejébe hirtelen tompa fájdalom hasított. Ha ura lett volna a testének, most biztosan feljajdul, azonban így csak némán tűrte a lüktető kínt. Néhány pillanat múlva pedig inkább a tudatlanságba menekült a szörnyűségek elől.

∞

   A lány lassan megint meghallotta a halk zúgást és az ütemes csipogást maga mellett. Szemhéjain vöröses színnel erős fény szűrődött át, de teste semmit sem reagált. Szempillái még csak meg sem rezzentek.

   Ekkor lassú mozgolódásra lett figyelmes maga mellett, a következő pillanatban pedig valaki a homlokához érintette puha tenyerét. A hosszú ujjak kissé hűvösek voltak ugyan, de ez most kellemesen hatott Lina forró homloka számára.

   – Üdv újra itt, Lina! – hallotta meg Theresa nővér kedves hangját.

Elképzelni sem tudta, a fiatal nő honnan jött rá, hogy magához tért, ha a teste semmi jelét sem volt képes adni ennek, így jobb híján ezt is betudta a nővér megérzéseinek. Mégis hihetetlenül hálás volt neki. Már elképesztően vágyott rá, hogy újra kinyithassa a szemeit és végre kikelhessen ebből a börtönből, amit az emberek ágynak mertek csúfolni. Annak pedig, hogy Theresa nővér egyenesen hozzá beszélt, kicsit sikerült felelevenítenie benne azokat a pillanatokat, mikor a kellemesen meleg üvegházban, a szanaszét repdeső lepkék között beszélgettek és dolgoztak.

   – Mihamarabb épülj fel, jó? Anyukád is és Theo is már nagyon aggódik érted – szólalt meg kicsit közelebbről a fiatal nő. Hangjából tisztán kihallatszott, hogy mosolyog.

   Már ha tudnék… – gondolta bánatosan a lány. Theresa nővér bizonyára nem értesült az állapotáról, mert másképp nem tudta volna megmagyarázni, hogy miért ilyen bizakodó. Gondolatban mélyen, keserűen felsóhajtott, ha már igaziból nem tudott, mivel egy gép hatására a mellkasa akaratától teljesen függetlenül emelkedett és süllyedt, egyenletes ritmusban.

   – Egyébként gratulálok! Te vagy a legelső, aki sikeresen felépült a betegségből! – szorította meg vidáman Lina kezét. – Az orvosok mind kikerekedett szemmel álltak az eredmények előtt. Képtelenek elhinni, hogy csak így, bármiféle szövődmény nélkül, teljesen meggyógyultál – nevetett fel halkan.

   Végre valami jó hír – futott végig Linán, de jelen pillanatban nem tudott felhőtlenül örülni ennek a ténynek. Elvégre, ha nem kell az intézetben lennie, igazából le tudott volna élni egy normális életet a betegségével is. Mert nem kellett volna neki híres sportolónak, vagy egyéb ilyesminek lennie, ha pedig nem testmozgásról volt szó, egyéb hátránya nem származott az állapotából. Az állandó, enyhe szorítást a mellkasában már viszonylag hamar képes volt megszokni.

   – Viszont szerintem kíváncsi vagy, mi történt a baleset után, illetve, hogy miért volt ez az egész – váltott komolyabb hangnemre a nővér.

   Igaza volt. Most, hogy a lánynak eszébe jutott minden, élénk kíváncsiság hasított belé. Meg akarta végre érteni a halálesetek okát, és, hogy Martha nővér miért kergette őt az éjszaka kellős közepén azzal a kendővel. Meg, ha már itt tartunk – gondolta –, azt sem lenne rossz tudni, mi volt az a rettentő szagú folyadék, amivel meg akart fojtani. Még mindig borsódzott a háta az emlékektől.

   – Hát, talán az lesz a legjobb, ha az elején kezdem – sóhajtotta Theresa nővér szomorúan, majd belekezdett a történtek elmesélésébe – Martha nővér lánya közel négy éve halt bele a betegségbe. Őt is az intézetbe hozták. Még emlékszem rá: kedves lány volt, bár láthatóan örökölte az édesanyja helyenként nem olyan kellemes személyiségét. Ennek ellenére mindig vidám volt, igyekezett pozitívan hozzáállni az állapotához és hitt a gyógyulásában. Ekkor Martha még nem volt nővér. Csak azután jött ő is az intézetbe, miután a lánya állapota súlyosbodni kezdett, mivel minden lehetséges pillanatban mellette akart lenni. Nagyon aggódott érte és minden tőle telhetőt megtett. Én is igyekeztem a megfelelő gyógyteákat főzni neki, de semmi sem használt. Végül már nem maradhatott tovább az intézetben, kórházba kellett vinni. Nem sokra rá, tizenkilenc évesen, meg is halt… - csuklott el a fiatal nő hangja, ahogy felidézte az emlékeket.

   – Martha utána hónapokig be sem tette a lábát az intézetbe, majd mikor mégis visszatért, látszott rajta az összetörtség. Kijelentette, hogy ő mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy több lánynak ne kelljen elviselnie azt a szenvedést, amit a lányának. Ám ekkor még nem is sejtettük, hogy ezt hogy érti, de talán akkor még ő sem úgy gondolta a szavait, mint most… Mindenesetre, sütött róla az elszántság, így fel sem merült bennünk, hogy bármi gond lenne – egy pillanatra elgondolkozott, látszólag kereste a szavakat, majd folytatta. – Azonban nem sokkal az után, hogy Kathy betöltötte a huszadik életévét, valami megváltozott: kezdtem egyre feszültebbnek érezni magam, valahányszor Martha a közelemben volt, bár eleinte még nem tudtam, hogy ő miatta van ez a baljós érzésem. Csak Alexa után bizonyosodtam meg róla, hogy ő felelős mindezért, sajnos túl későn. Pedig lehet, hogy megakadályozhattam volna a katasztrófát… – Theresa nővér fájdalmas csendbe burkolózott.

   Lina kezdte meglehetősen rosszul érezni magát. Még sosem fordult elő, hogy kellemetlen lett volna kettejük között a csend, most mégis, ahogy a nővér önmagát emésztette, fájt számára a hallgatás. A lány viszont nem tudta hibáztatni. Hiszen honnan tudhatta volna előre, hogy mi fog történni? Szíve szerint most ő ölelte volna át, mint ahogyan a fiatal nő korábban vele tette. Mégsem tehetett semmit. Kénytelen volt némán, mozdulatlanul kivárni, hogy a nővér újra összeszedje magát.

   – Igen, Martha volt az, aki megölte a lányokat… A rendőrség elfogta, miután rátok találtak. Bevallotta, hogy ő tette. Bár ő szentül hitte, hogy egyedül ezzel segíthet nektek. Hiszen aki a legidősebb volt közületek, szerinte ő szenvedett a legtöbb ideje a betegségtől; ezért kénytelen volt megszabadítani a szenvedéstől… Még csak belegondolni is szörnyű, hogy hogyan vetemedhetett ilyesmire… – némult el egy pillanatra. Hangján hallatszott, hogy a könnyeivel küszködik. – Jelenleg egy elmegyógyintézetben van, mivel egyértelműen őrültnek nyilvánították. Szerintem képtelen volt feldolgozni a lánya halálát és ezzel próbálta valahogyan nyugtatni magát…

   Linát megrázták a hallottak. Sosem volt a kedvence Martha nővér, mégsem volt ellenszenves számára, és sosem gondolta volna, hogy valaha is képes lenne ilyesmit tenni valakivel. Azt pedig végképp nem nézte volna ki belőle, hogy egymás után négy lányt is megöljön, majd kevés híján őt is, mint ötödiket…

   – A kendőből, amit nála találtak, különféle mérgező növényekből főzött elegyet mutattak ki. Ezzel végzett a lányokkal. A folyadék nyomtalanul elpárolgott, ezért nem jöttek rá eddig, hogy gyilkosság történt. Az orvosok az arcodon is találtak egy keveset ebből a kotyvalékból, ami még nem száradt meg teljesen, ebből feltételeztek arra, hogy téged is megpróbálhatott… bántani… Nagyon várom már, hogy ezt személyesen te tudd nekünk elmondani, ne kelljen találgatnunk a történteket… – sóhajtotta, miközben gyengéden végigsimított a lány kézfején.

Hirtelen valami meleg csöppent Lina kezére, majd a következő pillanatban meghallotta a fiatal nő szipogását.

   – Nagyon sajnálom, Lina – mondta a szokottnál valamivel magasabb hangon, közben remegő ujjakkal megpróbálta letörölni a könnycseppet a lány kezéről. – Segíteni fogok neked, ígérem…

   A lány még tompán hallotta az utolsó szót, de hamarosan ólmos súlyú fáradtság telepedett rá. Majd hosszú idő óta először, az öntudatlan kóma helyett, elnyomta az álom.

∞

   Halványan érezte, amint valaki elgémberedett ujjait szorongatja. Az érintés kellemesen meleg és furcsán ismerős volt; a kissé durva tapintású ujjak megnyugtatóan simultak hideg keze köré. Mellette a kezek tulajdonosa egyenletesen, talán kicsit izgatottan szuszogott. A lélegzetvételek hangja elvegyült a halk csippanásokkal.

   – Szia! – szólalt meg tőle nem messze Theo kissé rekedtes hangja. A fiú bizonyára már egy ideje nem beszélhetett.

   Linát melegség járta át. El sem tudta képzelni, mióta lehetett mozdulatlanul az ágyhoz szegezve, ugyanis csak időnként, meglehetősen rövid pillanatokra tért magához és olyankor sem mindig fogta fel, mi történik a környezetében. Abban viszont biztos volt, hogy nem tegnap került be a kórházba. Jól esett számára, hogy végre a fiú is a közelében van.

   – Theresa elmondta, hogy ha magadhoz térsz, az a kütyü melletted mutat egy nagyon pici változást. Szóval tudom, hogy hallod, amit mondok – újságolta vidáman, de kellemesen mély hangjában nem tudta leplezni a fájdalmat.– Kitartást, Lina! Theresa olyan biztosan állítja, hogy teljesen rendbe fogsz jönni, hogy én is nagyon reménykedem már benne. Annyira rossz így látni téged… Tudod, én már nagyon meg akarlak ölelgetni… - nevetett fel keserűen a fiú.

   Meleg ujjaival óvatosan, mintha bármelyik pillanatban összetörhetne, simított végig a lány arcán. Miután elemelte a kezét, Lina még sokáig érezte a kellemes bizsergést, ahol Theo hozzáért.

   – Szeretlek, Lina. És bármi is legyen a jövőben, ebben biztos lehetsz – a lány érezte, hogy közelebb hajolt, úgy súgta a fülébe a szavakat. – Tudom, hogy nem fogják megengedni, hogy mindig itt legyek veled, mert már bepróbálkoztam ezzel. De lélekben mindig veled vagyok, ezt jól jegyezd meg – mondta halkan.

   Lina orrát egyszer csak elérte a fiú kellemes illata, majd arcát megcsiklandozta Theo selymes haja. Nem sokra rá megérezte a fiú puha ajkait is, amint egy óvatos puszi erejéig a szájához értek. A lány szíve nagyot ugrott és az addigi pulzusához képest meglehetősen gyorsan kezdett verni. A teste egyetlen porcikáját sem tudta továbbra sem megmozdítani, azonban ez a lüktetés mégis valahogyan új életet lehelt a sejtjeibe. Úgy érezte, akár most azonnal ki is ugorhatna az ágyból, hogy a fiú nyakába vesse magát.

   Theo vidáman felnevetett, mikor észrevette, hogy a csipogások lényegesen megszaporodtak. Szeretetteljesen simított végig a lány karján, aki addigra már újra mély álomba merült.