Minden csendes volt, a város még mélyen aludt. Az álmos házak sötéten tátongó ablakokkal fogták közre a barátságos épületegyüttest. Még a hatalmas udvarán délcegen álldogáló fák levelei sem rezdültek. Az égen felhőtlen, tintakék sötétség terült el. A csillagok pislákolva ragyogtak, akár ezernyi szempár. Már érezték a hajnalt, de még ők uralták az eget.

   Hangtalan lassúsággal bolyhos felhők tűntek fel, majd lassan elúsztak a horizont vonalában. Finom szellő támadt, a reggel illatait hozta magával. Hamarosan az addig mélykék árnyalatú pamacsok alján narancsos ragyogás jelent meg, és szép lassan a felhők mélybíbor színűre színeződtek. Az előbukkanó Nap minden erejét bevetve felvette a harcot az addigra lágy árnyalatúvá fakult kékséggel, és rövidesen már arany ragyogással fedte be a várost.

   Ahogy az aranysárga napkorong némán előbukkant a házak mögül, megszólalt az első, korán kelő madár is. Kedves dala élesen hasított bele az addigi néma csendbe, felriasztotta vele társait is. Nem kellett hozzá sok idő, hogy a népes madársereg hangos csivitelésbe kezdjen. Egymást túlharsogva üdvözölték a napfelkeltét.

∞

   Puha léptek zaját verték vissza a halovány színű falak. Egy teljesen fehérbe öltözött, lágy barna hajú nő sietett végig a csempeborítású folyosón, látszólag igen célirányosan. Az ablakokon át beszűrődtek a felkelő Nap első sugarai, amit az éktelen csivitelés követett. A fénynyalábok határait élesen kirajzolták a levegőben keringő apró porszemek.

   Amikor a nő valamelyik ablak elé ért, a ruhája és az egész lénye mintha arannyá változott volna. Úgy nézett ki, akár egy angyal, már csak a szárnyai hiányoztak. A háta mögött kecsesen keringőztek a szálló porszemek. Majd a ruhája újra felvette az egyszerű fehér árnyalatát, amint visszalépett az árnyékba.

   A hosszú folyosó majdnem kétharmadát megtette már, mikor az egyik ajtó előtt egyszer csak megtorpant. Egy pillanatra megdermedt, mint aki valami rosszat sejt, majd mély levegőt vett és kezét óvatosan a kilincsre helyezte. Amikor lenyomta, az ajtó egyetlen hang nélkül kitárult előtte. A nő szinte megremegett, mikor belépett a teljes sötétségbe burkolózó szobába. Félt, hogy ugyan az a látvány fogja fogadni, mint előtte már kétszer.

   A redőnyök egyetlen kósza sugarat sem engedtek be az egyre bátrabban ragyogó Naptól. Csak sejteni lehetett az ajtón át beszűrődő fényben, hogy mi hol van. A nő lassú mozdulatokkal az ablakhoz lépett és finoman megemelte a redőnyt. Már tudta, hogy milyen látvány vár rá. Benne volt a levegőben. Nem szeretett volna vele újra találkozni… de megtörtént:

   Az ágyon fehér hálóingben és laza fűzőben egy fiatal lány feküdt a hátán. Nem volt betakarózva, a puha szövet alatta hevert, mintha álmában gyűrte volna össze. Első ránézésre akár rémálma is lehetett volna, azonban a szeme nyitva volt, a szája tátva, mint aki levegőért kapkod. Vagy kiáltani próbál. Az arcára gyötrelem fagyott, karcsú, talán túlságosan is vékony teste meggyötörten hevert. A póz, amiben feküdt, bizonyára fájdalmas lett volna a számára, ha még élt volna…