Az utolsó óra végét jelző csengőszó hosszasan visszhangzik a csendes folyosókon. A diákok visszafojtott lélegzettel, pattanásig feszült idegekkel várnak. A tanár ráérősen kanyarintja fel a betűket a táblára, tudván, hogy jelen pillanatban minden kollégája ugyan így tesz.

   Pár perccel korábban, mikor feltűnt a kacskaringós V, majd követte az A és a K, már mindenki tudta, mi következik ezután. A kréta halkan felsír a táblán, mintha minden egyes újabb betű kín lenne számára.

   Á, C és I. Ekkor minden diák kissé előrébb hajol. Néhány szék csatlakozik a kréta és a tábla panaszos jajongásához. Minden szem a tanár kezére szegeződik, ki határozott, ám lassú mozdulattal illeszti helyére az utolsó betűt.

   Ó – válik láthatóvá. Az egész iskolát a tanulók ujjongása és a székek keserves sikoltozása zengi be. A gyerekek tolongva indulnak a szabadságot ígérő ajtó felé. Alig néhány perc alatt kiürül a terem, majd hamarosan elnéptelenedik a teljes épület.

   A csap néma könnyeket hullat. A padok és a székek dermedten állnak. A tábla megrökönyödve bámulja hű társát, kit a nagy sietségben valaki eltört.

   Az osztályteremben síri csend uralkodik. Még a nyitott ablakon időközben betévedő légy sem mozdul. A folyosón el- elhal a takarítók halk lépteinek zaja.

   Hát újra eljött ez a perc… - sóhajt fel hangtalanul a tanári asztal. – Egy újabb eseménytelen nyárnak nézünk elébe.