A magasan a feje fölé boruló ágak alatt sétált. Lassan, hiszen nem volt oka sietni. Vállait ellazította, szemeit behunyta, és csak hallgatta az erdő halk neszeit.

   A madarak vidáman csicseregtek körülötte. Nem hangoskodtak, mint máskor; énekük lágyan keveredett el az egyéb hangokkal. Nem akarták elnyomni az esőcseppek halk, ritmikus koppanásait, ahogy azok a leveleken és a fák kérgén doboltak. A szellő finoman mozgatta a lombozatot, a susogás pedig egyetlen, természetes zenévé fogta össze a cseppek és az állatok által keltett zajokat.

   Minden halovány zöldbe burkolózott. Még a levelek között átszűrődő, bágyadt napsugarak is friss rügyzöld árnyalatban fénylettek. A növényeken megtapadt, apró vízcseppek, valamint a levegőben keringő pára lélegzetelállító módon szikrázott. Mintha ezernyi ékkő ragyogott volna az ősöreg fák mohos törzsei között.

   Meztelen talpai puhán érintették a nedves talajt. A korhadó ágak és harmatos levelek kissé hűvösek voltak, ám ez őt egy pillanatig sem zavarta. A földből áradó kedvesség és tisztaság kellőképpen átmelegítette minden sejtjét.

   Mély lélegzetet vett és magába szívta a friss levegőt. A legkülönfélébb illatok megtöltötték az orrát és körbelengték egész lényét. Nem csak a nyirkos földet érezte, de a közelében nyíló, kicsiny virágokat is, amik még a gyenge zápor ellenére sem zárták össze szirmaikat.

   A mélységes nyugalom, ami az erdőre telepedett, átjárta a szívét is. Boldogan nyitotta ki a szemeit, majd kitárta apró szárnyait és felreppent az egyik ágra. Onnan hallgatta tovább a csendes dallamot, amibe kis idő múlva ő is becsatlakozott édes énekével.