Némán ücsörgött a sötétben, hallgatva a ciripelő tücsköket és a szél halk suttogását. Tompa zúgásként hallatszott kissé a forgalom zaja is, de szinte teljesen egybeolvadt az időnként felerősödő légáramlatok által keltett hangokkal.

   A szél mintha beszélt volna hozzá, bár nem értette, mit is akarhatott. Nem hallott kimondott szavakat, mégis, mintha a levegő a különféle erősségű susogásokkal tudatni akart volna vele valamit. Szinte már értette is, hogy mit. Azonban a pontos üzenet csak táncolt a tudata határán, de nem volt képes megragadni.

   Addig-addig gondolkozott, próbált rájönni, mi is siklott ki az ujjai közül, míg végül megelégelte és feladta. Finoman megcsóválta a fejét. Képzelődött csupán. A szél nem üzent semmit, csak fújdogált a maga szeszélyei szerint. Botorság lett volna azt hinnie, hogy valóban mondani akart számára valamit.

   Lassan kinyújtóztatta a tagjait és felkelt a padról. Tekintetét egy pillanatra a magasban pislákoló csillagokra emelte, majd elindult, hogy visszatérjen a házba. Már igencsak későre járt; rajta kívül mindenki aludt. Csak ő nem tudott, ezért is jött ki a hűvös, tavaszi éjszakába. De most már ideje lett volna neki is ágyba bújni.

   Ám alig, hogy a ház felé fordult, megpillantott valami kéket a fűben. A világos forma mintha tompán fénylett volna. Meglepődött; el sem tudta képzelni, mégis mi lehetett az. Kíváncsian óvakodott hozzá közelebb. Lassan mozgott; legalább annyira azért, hogy ne csapjon zajt, amivel esetleg felzavarhatna valakit, mint enyhe félelme miatt.

   Amikor már csak néhány lépésre volt a kékes derengéstől, az hirtelen fellibbent, majd sebesen pulzálva repdesni kezdett. Csak ekkor döbbent rá, hogy az nem volt más, mint egy fénylő lepke. Elkerekedett szemekkel figyelte a valószerűtlen jelenést.

   A rovar félig áttetszőnek tűnt, olyan haloványak voltak törékeny szárnyai. Mégis egyértelműen látszott, hogy kékesen derengett a sötétben. Bármiféle gond nélkül képes volt követni a tekintetével ingázó mozgását, még annak ellenére is, hogy egyébként vajmi keveset látott a környezetéből.

   A lepke tett körülötte néhány kört, ám egyszer sem röppent túl közel hozzá. Kerülgette, de úgy, mint aki tart tőle. Valamiért mégsem repült el, nem hagyta magára.

   Értetlenül figyelte könnyed mozgását. Álomszerűnek tűnt az apró lény, akárha egy látomás lett volna csupán. Bármennyire is lehetetlennek tartotta, amit látott, titkon remélte, ez a valóság. Tartott tőle valamelyest, hogy egyszer csak eltűnik, mintha sosem létezett volna. Túl szép volt ahhoz.

   Azonban a jelenség makacsul kitartott. Nem tágított mellőle, bár továbbra sem merészkedett egy méternél közelebb.

   Egyszer csak a szeme sarkából felfigyelt még egy fényfoltra. Az halvány rózsaszínes volt, és éppolyan kecsesen libbent ide-oda, mint kékes társa. Ő egy kissé bátrabbnak bizonyult, mert egészen közel szállt el mellette. Tisztán láthatta szinte már füstnek tűnő szárnyaiban az erőteljesebben fénylő, vékony erezetet.

   Ezt követően újabb és újabb, derengő foltok jelentek meg körülötte, látszólag a semmiből. Mire észbe kaphatott volna, már teljesen körül is vették. Zavartan kapkodta a tekintetét az őt egyre jobban megközelítő lények között. Csodálattal töltötte el a látványuk, de valamiféle megmagyarázhatatlan félelemmel is. A gyomra enyhén szorított, a szíve pedig kissé hevesebben kezdett verni. Valami nem tetszett neki a földöntúli lepkék táncában.

   Az egyre gyorsabb és gyorsabb lett. Az apró szárnyak suhintásainak alig hallható hangjai idővel rendeződtek és egymást felerősítve egyetlen, folyamatos lüktetéssé váltak.

   Ekkor értette meg, mit akart neki üzenni a szél: akaratlanul is felismerte a szárnycsapások neszezésében a légáramlatok susogó hangját. Mintha az utóbbiak figyelmeztetni akarták volna arra, mi vár rá.

   Most már nem tudták lenyűgözni a sebesen verdeső, színes szárnyak. Feszülten hátrált néhány lépést. Megpróbált kitörni a derengő, pulzálóan örvénylő körből, de nem járt sikerrel. A lepkék úgy követték, mintha a tulajdon teste kivetülései lettek volna. Nem értek hozzá, mégis eggyé váltak vele. Nem engedték elmenni.

   – Mit akartok tőlem...? – kérdezte, suttogásnál nem hangosabban.

   A rovarok természetesen nem feleltek, de nem is számított másra. Inkább ösztönös reakció volt ez, mintsem, hogy valóban választ várt volna tőlük. Ennek ellenére mégis komolyan tudni akarta, mi történik, és miért.

   Végtelenné nyúló pillanatokig kapkodta a fejét jobbra-balra. Igyekezett szemmel tartani a kis lényeket, de azok túl sokan voltak. A kékes-rózsaszínes szárnysokaság szinte már egyetlen, összefüggő, lilásan fénylő masszává olvadt össze körülötte.

   Mígnem egyszer csak megálltak. Egyetlen pillanatra látszódott minden egyes kis lepke külön-külön. A szárnyaik sem mozdultak. A levegőbe merevedtek. De csak egyetlen pillanatra.

   Feleszmélni sem volt ideje, a rovarok már meg is rohamozták. Az egyenletes sugarú kör összeesett és saját magába roskadt. Minden szárnypár, minden apró test egyenesen felé száguldott.

   Ijedtében szorosan behunyta a szemét és az arca elé kapta a kezeit. Mélyen előregörnyedt. Lélekben felkészült a fájdalomra, vagy valami ahhoz hasonló érzésre.

   Azonban az elmaradt. Legalábbis olyan formában, mint számított rá. Helyette forróság öntötte el a testét, ami mintha a lelkét is felemésztette volna. Amint az ezernyi fényfolt egymás után nekicsapódott, a nyomukon mintha tüzes vasat nyomtak volna a bőréhez. Mégsem égették úgy, akár a forró fém tette volna. Ez másabb fajta kín volt.

   Felkiáltott volna, de képtelen volt rá. A torkán egyetlen hang sem volt képes kiszökni. Némán, sikításra nyílt ajkakkal roskadt a hűvös fűre. Legalább az enyhített valamelyest az égető érzésen.

   Majd a fájdalom olyan gyorsan el is tűnt, amilyen hirtelen jött. Mikor minden elcsendesedett, és saját, rémült lihegésén kívül semmi mást sem érzékelt, lassan felemelte a fejét.

   A lepkék nyomtalanul eltűntek, mind egy szálig. Sehol sem látta már a derengő szárnyakat, és a halk suhintásokat sem hallotta. Mintha az előbbiek soha meg sem történtek volna...

   Kis ideig ott maradt még a fűben. Igyekezett összeszedni szétesett gondolatait, amiket mintha a bensőjéből kihunyó lángok apró darabkákra hamvasztottak volna.

   Érezte, hogy valami megváltozott. Hogy ő már nem ugyanaz, mint aki eddig volt. De olyannyira halványan tudatosult csak benne ez az érzés, hogy nem tudta teljesen helyre tenni magában.

   Hosszasan kifújta a levegőt, mialatt próbálta lenyugtatni hevesen verő szívét. Végignézett magád, de a legapróbb nyomát sem látta annak, hogy valóban megtörtént volna, amit átélt. Mikor már kellőképpen beletörődött abba, hogy csak képzelődött, feltápászkodott a fűből. Lesöpörte magáról a nadrágjára tapadt szálakat és földdarabkákat. Közben akaratlanul is végigtapogatta a tagjait, akárha azt akarta volna megállapítani, mindene megvan-e még.

   Már éppen indult volna a ház felé, hogy véghezvigye eredeti tervét, miszerint lefekszik aludni, amikor halvány, liláskék derengést vett észre maga mögött. Szíve egyből a torkában kezdett dobogni, az ujjai pillanatok alatt jegesre hűltek. Riadtan pördült meg a tengelye körül. Azonban nem volt ott semmi, csak a sötétség.

   Ám a derengés csak nem tűnt el. Makacsul követte, mint ami egyenesen a hátára tapadt. Rossz előérzettel pillantott hátra a válla felett. Mögötte pedig nem látott mást, mint két pár hatalmas, rózsaszínnel kevert kékes fényű lepkeszárnyat.

   Azok a szeme láttára megrebbentek, egy pillanatra felvillantak, azzal szertefoszlottak. Ezernyi, csillámló szemcsévé estek szét, amiknek még azelőtt kihunyt a fénye, hogy elérték volna a sötét fűszálakat. Elhűlten figyelte, amint nyomtalanul eltűnnek.

   Az éjszaka éppolyan sötét lett, mint amilyen korábban volt. Csak a csillagok villództak odafent, a feketének tűnő felhők között. Minden visszatért megszokott állapotához. Nem voltak többé fénylő lepkék, sem kékes-rózsaszínes szárnyak.

   Most már mintha a szél sem susogott volna ugyanúgy. Már nem hallott ki a levelek zizegéséből semmit. A különféle zajok nem emlékeztették semmi másra, mint amik valóban voltak: az éj halk neszeire.

   Minden teljesen normálisnak tűnt. Valahogy mégsem érezte annak. Továbbra is kitartott az az érzése, hogy valami megváltozott. De nem körülötte, sokkal inkább benne.

   Ugyan a lepkeszárnyak látszólag eltűntek, mégis érezte őket. Miközben körbefordult a tengelye körül, a levegő mintha hozzájuk ért volna. Azonban olyan megfoghatatlan volt ez az érzés, hogy nem lett volna képes megfogalmazni, mit is érzékelt pontosan. Nagy eséllyel csak a képzelete játszott vele.

   Minél több idő telt el, miközben az udvar közepén ácsorgott a sötétben, annál biztosabb is lett ebben. A hűvös légáramlatoknak hála kezdett átfagyni, elvégre csak egy vékony pulcsit kapott magára, mielőtt kijött. A nemrég érzett, égető kín szinte már csak halvány emléknek tűnt remegő tagjai számára.

   Felsóhajtott és a hideg miatt lazán maga köré font karokkal indult meg a ház felé. Túl fáradt lehetett. Már nagyon ráfért volna egy kiadós alvás, ha ilyeneket hallucinált.

   Egyetlen hang nélkül belépett az ajtón. Amikor becsukta maga mögött, előbb fordult törzsével az előszoba felé, mint, hogy elvette volna a kezét a kilincsről. Hirtelen mozdulatlanná dermedt. A szíve kihagyott egy ütemet: valami anyagtalan végigsimított a kézfején...

   Nem pillantott hátra, csak lassan a teste elé hozta a karját majd leengedte és lelógatta maga mellett. Nem akart odanézni. Nem akarta újra látni a szárnyakat. Már, ha egyáltalán ott voltak. Ugyanis az előszoba sötét falain semmiféle fény nem látszott; sem kék, sem rózsaszín.

   Felsóhajtott és a legkisebb zaj nélkül beosont a szobájába. Maga után gondosan behúzta az ajtót, majd habozás nélkül ágyba bújt.

   Hiába küzdött meg a saját gondolataival, nem sikerült teljesen föléjük kerekednie. Ennek hála az oldalára feküdt és a takarót csak óvatosan húzta magára. Ha esetleg valóban ott voltak a lepkeszárnyak, még, ha nem is látható formában, nem akarta véletlenül összetörni őket...

🦋

   Reggel szokatlanul kipihenten ébredt. Meglepte vele saját magát is, amikor kinyitotta a szemeit és nem homályosították el egyből könnyek a látását az ablakon át beszűrődő napfénytől. Ennek ellenére még behunyta őket és visszaejtette a fejét a párnára. Az túl puha volt ahhoz, hogy olyan hamar otthagyja.

   Elég furcsa álma volt. Alig emlékezett belőle valamire. Talán csak a kékesen fénylő lepkeszárnyak voltak azok, amik élesen beleivódtak a tudatába. Mégis átjárta egy megfoghatatlan érzés, amit az álmában is biztosan érzett: ő már nem ugyanaz az ember, mint volt. Akármit is jelentett ez.

   Halvány, fintorra inkább hasonlító mosolyra húzta az ajkait. Akármennyire is kényelmes volt a meleg takaró és a puha matrac, a tagjait kissé sikerült elaludnia; nem igazán szokott az oldalán feküdni. Nagyot nyújtózkodva a hátára fordult.

   Csak, hogy aztán egy furcsa érzet miatt egyből felüljön...