Vér és füst szaga kering a levegőben. Minden csupa törmelék. A hamu vastagon áll a romos házakon, amik megannyi család otthonául szolgáltak egykor. Nem is olyan régen. Az ég kékje már napok óta nem látszik és a Nap sugarai sem tudnak áthatolni a koromtól terhes felhőkön.

   Úgy érzem, nem kapok levegőt. A szememet füst és ragacsos izzadtság marja. Az orrom mintha lángokban állna; bizonyára eltört. Miközben nagyokat nyelek, megérzem a vér émelyítő ízét kiszáradt torkomban. A hátamat szúrják az éles kövek és törmelékdarabok, amiken fekszem. A tarkóm tompán sajog, mintha megütöttek volna egy nehéz tárggyal.

    Hirtelen éles fájdalom hasít a tüdőmbe és a testem görcsösen összerándul. Hörögve próbálok lélegezni, de háton fekve esélyem sincs rá. Nehezen, de sikerül az alkaromra támaszkodnom, ám alig egy korty levegő után köhögés tör rám. A kezemre és a földre sűrű vér fröccsen.

   Ekkor egy pár sáros és kormos bakancsot pillantok meg közvetlenül a fejem mellett. Egy kéz ragadja meg a karom, majd egy másik erősen hátba vág, mitől újabb adag vért köhögök fel. Az idegen közbeavatkozásának hála, végre nagyokat szippanthatok a füstös levegőből. A kéz ezúttal a hónom alá nyúl és az ismeretlen maga felé fordít. A látásom homályos, így nem tudom beazonosítani a megmentőm, de minden bizonnyal férfi. A ruhája csupa mocsok, az arca pedig véresnek tűnik.

   Egy pillanatig habozik, majd erősen magához szorít. Hosszú ideig nem enged el, de mivel az időérzékemet teljesen elvesztettem, lehet, hogy csak egy gyors ölelés volt. Lassan, gyengéden tol el magától, mintha törékeny lennék. Halkan beszélni kezd hozzám, ám tompa szavait hirtelen mennydörgésszerű zúgás nyomja el.

   Ijedten rándul össze és egy pillanatra mintha teljesen lesokkolna, de gyorsan összeszedi magát. Újabb ölelésbe von, ezúttal azonban határozott mozdulattal felkap és sebes léptekkel az egyik, még félig álló ház romjainak látszólagos biztonsága felé indul. Minden lépésével fájdalmasan ütődik vállának az arcom, de nincs erőm felemelni a fejem. Feltűnik viszont, hogy megmentőm egyik lábára erősen sántít.

   Fejünk felett a zaj egyre erőteljesebbé válik. Most már tompa hallásomon keresztül is kiveszem a motorok ordító hangját. Hirtelen fájdalmas emlékképek villannak a tudatomba, amit követően mélységes gyász és rettegés tölti el a szívem. Éles villanást látok, majd néhány pillanatra sötétség borul rám…

   Mikor a következő pillanatban kinyitom a szemem, már a romok takarásában fekszem, fejem alatt egy összegyűrt kabáttal. A motorzúgás egyre távolabbi, halk zaj csupán, de az általa felidézett emlékek és a robbanások még mindig a tudatomban visszhangoznak. A férfi egy nedves ronggyal éppen a bal lábán éktelenkedő vágást tisztítja. A bőre és a húsa egyaránt, majdnem a csontjáig szétnyílt, de a seb furcsa módon nem vérzik. Égett hús szaga terjeng a levegőben.

   A förtelmes bűz marja a szemeim, képtelen vagyok nyitva tartani őket. Hirtelen hányinger tör rám és öklendezni kezdek, de feleslegesen, mert a gyomrom teljesen üres. Nehézkes neszezést hallok, majd amikor végre képes vagyok megnyugtatni a gyomrom és lassan kinyitom a szemem, a férfi már előttem ül. A vonásait ezúttal sem látom tisztán, de valahonnan ismerősnek tűnik. A szeme alatt sötét véraláfutás éktelenkedik, olyannyira nagy, hogy a bedagadt, feketés bőr szinte teljesen eltakarja az aggódó tekintetet.

   Látom, amint az ajkai lassan szavakat formálnak, de továbbra sem hallom a hangját, annyira zúg a fülem. Úgy tűnik, mintha kérdezne tőlem valamit, de csak nézek rá kábán. Amikor látja, hogy nem reagálok, végigsimít a vállamon és finoman megráz, majd mikor még erre sem emelem rá a tekintetem, egy kevés vizet csepegtet az arcomra.

   Amint az első vízcseppek elérik felrepedt, kicserepesedett ajkaimat, iszonyú szomjúság tör rám és akaratlanul is megnyalom a számat. Minden bizonnyal ez nem kerülte el a férfi figyelmét sem, mert érzem, amint egy kulacsot nyom az ajkaimhoz. Mohón inni kezdek a füstízű vízből, és úgy tűnik számomra, mintha minden egyes korttyal egy kicsit tisztulna a fejemre telepedett köd is.

   – Jól van, csak nyugodtan… - hallok meg egy ismerős, tompa, rekedt hangot.

   Apa…? – villan a tudatomba, de nincs annyi erőm, hogy hangosan is kimondjam és megbizonyosodjam róla, hogy tényleg azzal van-e dolgom, akire gondolok.

   A fejem lüktetni kezd és olyan, mintha lassan megfordulna velem a világ. A látásom újra elhomályosul. Érzem, amint a tagjaimból fokozatosan száll ki a maradék erő is, majd lecsukódnak a szemeim. Hirtelen elpárolog a testemből minden fájdalom.

   – Nem…! – hallom távolról a fojtott kiáltást.

   Még gyengén érzem, hogy a férfi magához szorít, de a következő pillanatban már elnyel a teljes sötétség és mély nyugalom lesz úrrá rajtam.

*

   A padlón térek magamhoz. A szememet újra csípni kezdi a füstös, fűszeres levegő. Lassan felülök és a könnyeimen át körbepillantok a csarnokban: a lila és a kék mohák halványan világítanak az íves falakon, a mennyezetből, akárcsak a földből, hatalmas cseppkövek nőttek, mellettem óriási máglya, körülötte három trónszerű kőtömb. Minden ugyan olyan, mint a látomásom előtt…

   – Az nem látomás volt – hallok meg egy lágy női hangot magam mögül.

   – Hanem emlék – hallom kicsivel arrébbról egy kisfiú hangját.

   – Kettőnk emléke – szólt egy férfi is.

   Lassan feltápászkodok a földről és remegő lábakkal megfordulok. Már azelőtt tudom, hogy kikkel fogom szembetalálni magam, mielőtt megpillantanám őket. Felismertem a hangjukat. Az emlékeim mind visszatértek, a háború, a robbanások, a halálom.

   Hiába tudom előre, hogy kik állnak mögöttem, mégis, amikor megpillantom a szüleim és az öcsém arcát könnyek szöknek a szemembe.

   – Vártunk rád – szólnak teljes összhangban, majd felém nyújtják a kezüket.

   Boldogan lépek hozzájuk és várom, hogy mind a négyen lassan feloldódjunk a hirtelen támadt fényben…