A víz lágyan hullámzott a fiatal nő lábai alatt, a hűvös áramlatok kellemesen simogatták a lábfejét. Ragyogó világoskék ruhája puhán lengett a térdei körül, ahogy a sós illatokat magával hozó szellő finoman belekapott a vékony szövetbe. A hullámok folyamatos morajlása és a hatalmas óceán végeláthatatlan kéksége nyugodt boldogsággal töltötte el a szívét.

   Már hosszú utat megtett a part menti sekély vízben. Nem nézett hátra. Nem foglalkozott vele, mennyit haladt az elmúlt órákban. Csak lassú tempóban lépkedett előre, felemelt fejjel; tiszta tekintetét a finoman görbülő láthatárra szegezte. Élvezte a Természet élettel teli csendjét, amire lelke mély, belső nyugalommal felelt.

   Újabb hosszú percek múltán egyszer csak megállt. Teljes testével az óceán felé fordult, fejét felemelte, szemeit lehunyta. Karjait kecsesen a magasba emelte és könnyedén lábujjhegyre emelkedett, majd lassú táncba kezdett. Teste együtt mozgott a hullámokkal, mint aki egy titkos nyelven felelget velük, amit csak ő és a víz ismerhetett. A tánc egyszerre volt légies, akár a felkontyolt hajából kiszabadult tincsekkel játszadozó szellő, és határozott, mintha a hatalmas víztömeg sziklákat megmozgató, mégis nyugodt ereje testesült volna meg benne.

   Ahogy lépkedett előre, egyre távolabb került a parttól, lábai mégsem merültek el. Lábujjai finoman érintették a fodrozódó víztükröt. Súlytalannak tűnt; könnyednek, mint a hullámok tetején helyenként megjelenő, fehéres habok.

   Már kilométerekre járhatott a parttól, mikor megállt. Karjai magasan a feje fölé emelkedtek, egyik lábát felhúzva egyensúlyozott. Még csak meg sem billent. Könnyedén hátrahajolt. Félig kibomlott, világos haja a derekáig omlott.

   A ruhája hirtelen megnyúlt. Pillanatokkal később a világoskék anyag már a bokája körül fodrozódott. A szoknya szegélye lassan belemerült a habos vízbe és szinte teljesen eggyé vált vele.

   Ekkor a hullámok a magasba csaptak a fiatal nő mögött, ő mégsem ingott meg. Arcára mérhetetlen nyugalom ült ki, szemeit továbbra is behunyva tartotta. Tisztán érezhető volt az őt körbelengő bizalom, amivel az óceán felé fordult.

   A felcsapó víz jóval magasabbra emelkedett, mint ő maga. A szoknya vékony, fénylő anyagával együtt összeolvadva úgy tűnt, mintha gyönyörű habos-fehér és szikrázó-mélykék szárnyakat alkotott volna a háta mögött.

   A következő pillanatban a hullámok előre zúdultak és körbeölelték karcsú alakját, ezzel teljesen elrejtve őt a külvilág elől. Mire a végeláthatatlan víztükör újra kisimult, már őt sem lehetett látni. Eltűnt a habokkal együtt.

   A ragyogó napfény hirtelen megcsillant valamin: a lágyan hullámzó vízfelszínt azúrkék pikkelyek szelték át. Még egy röpke pillanatra láthatóvá vált egy kecses uszony széle, majd a jelenés elmerült az óceán hívogató mélységében.

   Minden elcsendesedett, csak a hullámok morajlottak továbbra is megnyugtatóan. Mintha csak azt üzennék: „Üdv itthon!”