– NEM! – hasított a gomolygó, sötét portól terhes levegőbe a kiáltás.

   Egy hosszú csövű fegyver hangosan csattant a törmelékkel borított kövön, majd nehéz bakancsok indultak el a romokon. A portól és a füsttől alig lehetett látni valamit. A sebes, kissé imbolygó léptekkel haladó, termetes alakot úgy ölelték körbe az apró szemcsék, mintha soha többé nem akarnák elengedni.

   A férfi fülei még mindig csengtek az iménti robbanástól. Pillanatokkal ezelőtt még a társaival együtt küzdött, majd hirtelen hangos süvítést hallottak, mire mindannyian egyből fedezékbe ugrottak. A villanás csukott szemhéjain át elenyésző volt, ám a mennydörgésszerű hang, valamint a lökéshullám ellen nem tudott védekezni. Megperzselődött tagjai sajogtak, miután erősen egy falnak csapódott.

   Azonban a fizikai fájdalom érdekelte jelenleg a legkevésbé. Semmiség volt ahhoz képest, ami a mellkasát szaggatta belülről. Ez az elkeseredett érzés hajtotta előre, még számtalan sérülése ellenére is. Amikor az előbb meglátta, hogy a bomba hova is tartott, görcsbe rándult a gyomra. Ezt nem élhette túl...

   Egyik lépést tette meg a másik után. Nem foglalkozott a lábába és a hátába nyilalló kínnal, sem a veszéllyel, amit ugyan most a kavargó füst miatt nem láthatott, de tudta, hogy minden pillanatban körülötte ólálkodott. Kitartóan haladt előre.

   A távolban valaki elkiáltotta magát, mire több felől is hallani lehetett a válaszokat. A férfi nem figyelt a szavakra. Még akkor sem fordult meg, amikor nem sokkal mögötte harsant az újabb hang. Felismerte benne az egyik társát. Gyorsan nyugtázta magában, hogy ő is túlélte, de még csak le sem lassított. Hiába sejtette, hogy mit fog látni, tudnia kellett...

   A por lassan kezdett leülepedni, a látási viszonyok fokozatosan javultak. Már halványan kirajzolódott előtte a rommá tört kő borította tér és a közepén a fekete füstöt ontó jármű. A gépet már csak a fémváza alapján tudta felismerni, olyannyira szétroncsolódott. Az ajtajai szanaszét repültek, a szélvédő keretében már egyetlen üvegszilánkot sem lehetett látni.

   Összeszorította az állkapcsát és megszaporázta a lépteit. Egyenesen a füstölő romhalmazhoz tartott. Még a belőle és a környezetéből áradó hő sem tudta megállásra késztetni, pedig az arca elé kellett emelnie a karját, hogy levegőhöz jusson. Semmi más sem érdekelte, csak az, hogy végre megpillanthassa a járműben utazókat. Pontosabban, ami megmaradt belőlük...

∞

   Hangos robbanás rázta meg a földet, mire a nő a füleihez kapta a kezét. Azonban vékony ujjai képtelenek voltak kizárni a robajt, ami fájdalmasan dübörgött a teljes testében. Szorosan az üléshez lapult, akárcsak a vele utazó társai.

   Miután a jármű már nem rázkódott, óvatosan felemelte a fejét és kilesett a kosz borította ablakokon. Ám a levegőben kavargó portól és füsttől semmit sem láthatott.

   – Nem tudunk tovább menni! Meg kell várnunk, amíg leülepszik a por! – kiáltotta a járművet vezető, állig felfegyverzett férfi, hogy a fülük csengésén át is meghallják.

   – Hova csapódott be a bomba? – kérdezte ugyancsak kiabálva egy, a nő mellett ülő férfi.

   – Éppen tizenkét óránál! Az detonáció erősségéből ítélve úgy ötven méterre tőlünk! – felelte hátrafordulva az anyósülésen ülő, kemény arcvonásokkal rendelkező nő.

   – Nem! – kiáltotta fojtott hangon az ablakon kinéző, azonban még ő maga sem hallhatta a saját hangját, úgy zúgott a füle.

   Egyetlen pillanat kellett csak számára, hogy felfogja, mit is jelentett a becsapódás helyszíne. Hiába tudta, hogy őrültséget tesz, gondolkodás nélkül feltépte a jármű ajtaját és szinte kiesett rajta. Tompán hallotta, amint a társai utána kiáltottak, de nem foglalkozott velük. Teljes erejéből rohanni kezdett előre. Még a rossz látási viszonyok sem tudták lelassítani. A mellkasát összepréselő, keserű érzés nem hagyta, hogy tétovázzon.

   Körülötte mindenfelől kiáltások harsantak, amiket fegyverek ropogása tarkított. A távolból újabb robbanások hangja jutott el hozzá, talpa alatt finoman remegett a törmelékkel vastagon borított, lekövezett föld. De mindezzel a legkevésbé sem foglalkozott. Az egyetlen, ami érdekelte, hogy odaérjen. A saját szemével akarta látni, mi történt. Még annak ellenére is, hogy minden bizonnyal nem élte túl...

   Minél közelebb ért a robbanás helyszínéhez, léptei annál bizonytalanabbak lettek. Az egyre fojtogatóbbá váló hőség és csípős füst miatt az arca elé kellett emelnie az alkarját. Ami csak éghető volt, lángokban állt. A földet borító kő és beton széttöredezett, a házak összeomlottak. A darabjaik felismerhetetlenségig átformálták a korábbi utca képét.

   – Kérlek, ne... – motyogta tudattalanul, de inkább csak sejtette, mint hallotta, hogy kimondta a szavakat.

   Most már semmi kétsége sem volt afelől, mit is fog találni. Lehetetlenség lett volna, hogy ezt túlélje. Ennek ellenére mégsem torpant meg. Nem adta fel. Mindaddig, amíg nem látta a saját szemével a maradványait, nem volt hajlandó elhinni, hogy vége...

∞

   A férfi egyre nehezebben haladt. A teste tiltakozni kezdett a forróság ellen, alig volt képes levegőt venni. Egy idő után kénytelen volt megtorpanni.

   Ekkor szemeit a füstbe és lángokba burkolózó roncsra szegezte, ami nagyon közel volt hozzá, mégis oly távol. Tehetetlenségében felüvöltött, majd a remegő földre rogyott. A mellkasát maró fájdalom térdre kényszerítette. Képtelen volt elhinni, hogy ennyi volt. Vége. Nincs tovább. Örökre elvesztette, és még csak kimondani sem volt képest azt a bizonyos szót, amikor megtehette volna...

   Ökleit a megrepedt kőre támasztotta. Fejét lehajtva összeszorította a szemeit, mire megérezte, ahogy valami a bőrét csiklandozva végigszaladt az arcán. Csak akkor fogta fel, mi is volt az, mikor a következő pillanatban hűvös sáv maradt utána.

   Kinyitotta a szemeit, de nem látott semmit. Látását elhomályosították a megállíthatatlanul előbuggyanó könnyei. Képtelen lett volna magában tartani őket, de nem is akarta. Fölöslegesen próbálta volna megőrizni a hidegvérét jelen helyzetben. Számára már mindegy volt. Már semmi sem számított. Már úgysem tehetett semmit...

   Ösztönösen pislogott párat, hogy kiélesedjen a látása, azonban a könnyek újra és újra ellepték a szemeit. Idegesen megtörölte őket kormos kézfejével, majd elkeseredetten a jármű megszenesedett maradványaira szegezte a tekintetét.

   Ekkor nem messze tőle észrevett valamit megcsillanni. Odakapta a pillantását, de hosszú ideig kellett keresgélnie, mire sikerült megtalálnia az apró tárgyat, ami mélyen a törmelékbe ágyazódott.

   Mikor felismerte a nyakláncot, habozás nélkül felpattant és odasietett. A fájdalommal mit sem törődve térdre vetette magát előtte, azzal sebes és piszkos ujjaival a darabkákba markolt. Tenyerét egyből megégette valami, de nem foglalkozott vele. Semmi pénzért sem engedte volna el az ékszert.

   Óvatosan felemelte és a kezét megfordítva szétnyitotta az ujjait. Tenyerén ott feküdt az apró madarat ábrázoló, fém medál. A férfi szemöldökei egyből összeszaladtak, szemeibe újabb könnyek tolultak. Ökölbe zárta a kezét, majd a mellkasához szorította.

   Tehetetlenül görnyedt előre, nem bírta elviselni a fájdalmat, ami átjárta a teljes lényét. A fizikai fájdalomhoz az elmúlt évek alatt már kénytelen volt hozzászokni, de ilyet még sosem tapasztalt. Ez sokkal kínzóbb volt bármiféle sebnél. Úgy érezte, beleőrül a kínba.

∞

   A nőt már csak lépések választották el a robbanástól megfeketedett és felrepedt betonrész szélétől, azonban a hőségtől képtelen volt tovább haladni. Meg kellett állnia. Lélegezni is alig tudott; úgy érezte, mintha bármelyik pillanatban megfulladhatott volna.

   Könnyező szemeivel elkeseredetten pásztázta a szétrombolódott utcát, hátha meglát valamit. Reménykedett benne, hogy nem talál semmit, ha pedig mégis, akkor egyben, és ami még fontosabb, élve akarta őt látni. Képtelen lett volna elviselni, ha egyszer csak megpillantja valahol a maradványait...

   Ahogy a törmeléket nézte, heves köhögés tört rá, amitől térdre rogyott. Hosszú perceken át alig jutott levegőhöz; marta a torkát a tömény füst. Bár nem igen hallotta, sejtette, hogy nem lehetett túl szép hangja. Az elmúlt hónapok történései eléggé megviselték a szervezetét. Már azt is csodának tartotta, hogy egészen idáig túlélte valahogy.

   Miután végre sikerült levegőhöz jutnia, kitörölte a könnyeket a szeméből és felnézett. Összeszoruló mellkassal figyelte a törmeléket és a lángoló romokat. Olyan fájdalmat élt át, amit eddig még soha. Csak most tudatosult benne, hogy örökre elvesztette. Már soha többé nem láthatta...

   Az elkeseredett gondolattól minduntalan újabb és újabb könnycseppek gördültek le az arcán. Remegő ujjait a nyakában lógó medál köré fonta, majd ökölbe szorította a kezét. Az apró madár fém szárnyainak vége fájdalmasan a tenyerébe vájt, de nem törődött vele. Ez az érzés elenyésző volt a lelkét maró kínhoz képest.

   Ekkor valaki felkiáltott a közelében, de nem értette a szavait. A hang irányába kapta a fejét, azonban mire felfoghatta volna, mi is történik, éles fájdalom hasított a szívébe. Tehetetlenül a mellkasához kapta a kezét, mire azonnal megérezte a bőrét síkossá változtató, meleg folyadékot. Erőtlenül felköhögött; a vér fémes ízé megtöltötte a száját. Némán felsóhajtott, majd elengedte remegő izmait és elterült a földön. A kis madár halkan koppant a porral és vérrel szennyezett kövön.

∞

   A levegőt hangos dörrenés hangja szelte át, majd a következő pillanatban a férfi mozdulatlanná dermedt. A halántékából vörös patak fakadt, majd a híg folyadék sebesen végigszaladt az arcán, egészen az álláig, ahol vízesésként csorgott alá. A férfi teste egy pillanatig nem mozdult, majd elkeseredett arcvonásai kisimultak, ő maga pedig halk puffanással elterült a vérétől mocskossá váló földön.

   A medált szorító ujjai ellazultak, mire az ékszer kicsúszott a markából. Tisztán látszódott a kicsiny madár nyoma, ahogy a forró fém beleégette a férfi tenyerébe. A sziluett immár elválaszthatatlanul eggyé vált a bőrével.

∞

   Minden csendes volt, csak egy halk, megfoghatatlan dallam szólt valahonnan a távolból. Ritmusa akár a szívdobbanás, hangja lágy volt, mint a szél susogása. Ahogy hallgatta, úgy érezte, mintha már ősidők óra ismerte volna, noha tudta, most hallotta először.

   Mély lélegzetet vett és magába szívta a tiszta, virágillatú levegőt. Arcát kellemes napfény melengette. Minden sejtje vibrált egyfajta éltető erőtől, ez az érzés pedig leírhatatlan boldogsággal és nyugalommal töltötte el. Érezte, hogy minden rendben van. Akármi is történt, már nem számít. Itt béke van.

   Hirtelen halvány érintést érzett meg az ujjain, mintha valaki megfogta volna a kezét. Lassan kinyitotta a szemeit és oldalra fordította a fejét. Ekkor megpillantotta Őt.

   A férfi és a nő egymásra mosolygott. A szívüket leírhatatlan öröm töltötte el. Tudták, hogy ezúttal már itt vannak, együtt vannak, és sosem fogják elveszíteni egymást. Hiszen ők összetartoznak. Egyek.

   – Szeretlek – mondta ki a férfi végre azt, amit egészen idáig nem tudott.

   – Szeretlek – válaszolta a nő is, amit már oly régen felelni akart.

   A tekintetük egy pillanatra összefonódott, majd a férfi megmozdult és szorosan magához ölelte a nőt. Ahogy arcát a hajába fúrta, elmosolyodott. Hát meg kellett halniuk ahhoz, hogy végre egymásra találhassanak...