A Hold kereken ragyogott az égen, ám fénye lassan elhalványult, ahogy egy súlyos, fekete felhő komótosan beúszott elé és elfedte ezüst arcát. Mintha csak el akart volna bújni az elé táruló szörnyű látvány elől...

   Az egyre sűrűsödő sötétség fokozatosan borította be az erdőt és a mellette elterülő kisebb mezőt. A sík terület puha fűszálai közül zord sziklák törtek a magasba, felszínükön sötét foltok csillogtak a még halvány fényben. A sűrű folyadék lassan csordogált le a hatalmas kövek érdes felületén, beleült a kis gödröcskékbe és repedésekbe, majd beszennyezte a környező növényeket is.

   A sziklák tetején egy mozdulatlan árny hevert, a folyadék mintha egyenesen belőle áradt volna, megállíthatatlanul. A Hold utolsó sugara még egy pillanatra megcsillant az alak kitekeredett testét borító fakó pikkelyeken, majd végleg sötétség lett.

   Ekkor harsant bele az éjszakába a velőtrázó üvöltés. Mintha egy óriási vadállat ordított volna dühében, vagy fájdalmában. Hosszú pillanatokig tartott, majd hirtelen elhalt. Néma csend zuhant utána a tájra.

   A sötétben egyszer csak megmozdult valami. A fekete árnyék hihetetlen sebességgel csapódott bele a talajba, nem sokkal a sziklák mellett. Hosszú nyakát hátrafeszítette, szárnyaival és négy lábával mintha valamit szorosan magához húzott volna. Nem látszódott, olyannyira beleolvad az éj színeibe. Azonban alig egy szempillantás múlva a szárnyak között hófehér tollak váltak szabaddá, amik még a feketeségben is ragyogtak.

   A tollas szárny vadul verdesett, próbált szabadulni, de láthatóan gyengébb volt, mint a feketék. A két sárkány halálos táncba kezdett a sziklákról származó folyadéktól sikamlóssá vált füvön. Hamarosan a fehér tollai vörösen tapadtak a testéhez, míg a fekete pikkelyei mintha még azt a kevés derengést is elnyelték volna, ami még megvilágította az eget. Hangos üvöltések közepette küzdöttek.

   Végül minden elnémult egy pillanatra, a szárnyak megdermedtek, a gazdájuk összerándult. Hátravetett fejjel vonítottak a kíntól, ami átjárta a testüket.

   Lassan elkezdtek megváltozni: hatalmas méreteik összementek, nyakuk megrövidült, farkuk teljesen eltűnt. Szárnyaik elcsökevényesedtek, a fájdalomtól reszkettek a hátukon. Mindkettejük mellkasán, valamivel a szívük fölött egy kristály ragyogott, tiszta, kellemes fénnyel. A fehéré gyönyörű zafírkéken, míg a feketéé vérvörösen. A szívük dobbanására halványan lüktettek.

Percek múlva remegve térdeltek fel, pillantásuk dühtől és értetlenségtől szikrázott, ahogy egymás szemébe mélyesztették a tekintetüket.

   Szinte egyszerre tápászkodtak fel. A hófehér tollakkal borított testű, karcsú nő majdnem visszazuhant a földre, de csökevényes szárnyai segítségével sikerült megtartania az egyensúlyát. A fekete pikkelyes férfi izmai láthatóan remegtek az erőlködéstől, mégis rezzenéstelen tekintettel, stabilan állt. Egy pillanatig farkasszemet néztek, majd a férfi lopva a sziklák felé pillantott, szemeiben gyűlölet izzott.

   A nő ezt a kis figyelmetlenségét kihasználva, amilyen gyorsan csak tudott, eliramodott a sötét erdő irányába. A férfi mögötte felüvöltött, emberihez nem hasonlítható hangon, azzal a nyomába eredt.

   A nő bevetette magát a fák közé és szélsebesen rohant, hátra sem nézett. Hófehér tollait vér szennyezte. Görcsbe rándult a gyomra, mikor ráeszmélt, hogy kinek a vére is tapad a testére, de nem állhatott meg. Nem törhetett össze, különben az üldözője elkapja és bele sem mert gondolni, mit tenne vele, azok után...

   Szorosan összezárta a szemeit, hogy megállítsa az előtörő könnyeket. Azonban még így is érezte, ahogyan a forró cseppek végiggördülnek selymes pihetollakkal borított arcán. Ragyogó kék szemeit ezután már nem nyitotta ki, a sötétség miatt amúgy sem látott volna semmit. Helyette kiélezte az érzékszerveit és hagyta, hogy a környezete halvány képei az elméjébe toluljanak, ahogyan hatodik érzékét használva tájékozódott.

   Így már mindent látott, ami körülötte volt, szemhéjai feketeségére halványkéken rajzolódtak ki a fatörzsek és a hatalmas gyökerek körvonalai. Remegő lábbal, véresen, legyengülten, de helyzetéhez mérten ügyesen kerülgette az útjába kerülő akadályokat.

   Már kezdte azt hinni, hogy megmenekült, mert nem hallotta a háta mögül a férfi fújtatását és reccsenő lépteit. Csak a baglyok huhogtak kísértetiesen körülötte, feje felett időnként denevérek ciccegtek. Nem félt az erdőtől és a benne lakóktól, most mégis összerezzent minden apró neszre, mintha mindenhonnan veszély fenyegetné.

   Éppen megállt volna, hogy füleljen, követi-e még a férfi, mikor hirtelen mély, torokhangú bömbölés hasított fájdalmasan érzékeny füleibe, alig valamivel mellőle. Hatalmasat ugrott és újra futásnak eredt.

   – Sela! – ordította a férfi mély, semmihez sem hasonlítható hangján.

   A nő nem fordult hátra, rohant tovább. Szemeit újra összezárta és megpróbálta kihasználni, hogy az ő hatodik érzéke élesebb, mint a férfié.

   – Sela! Állj meg! – üvöltötte újra a fekete alak. Hangosan fújtatott, léptei valamivel távolabbról hallatszottak, de még mindig túl közel volt.

   – Miért...?! – fakad ki a nő, kékes színű tollakból álló szemöldökeit dühösen ráncolta össze. Nem nézett hátra. Nem akarta látni azt a lényt, aki képes volt ilyet tenni...

   Válaszul elfúló, morgó nevetést kapott, ami egyszerre hatott eszelősnek és végtelenül fájdalmasnak. A hallatán felálltak a hátán a tollak, mire érezte, ahogy néhány kihullik a helyéről.

   Ahogy rohant tovább, egyre több és több tollpihe szakadt ki a helyéről; a légáramlat, amit hihetetlen sebességével keltett, néhányat az arcába csapott, mielőtt maga mögött hagyta volna őket. Nem értette, mi történik vele, miért veszti el sorra a tollait. Az ereje is fogyatkozni kezdett, fokozatosan veszített a tempójából. Rettegett, hogy utoléri.

   Azonban ahogy észrevette, a férfi is hasonlóképpen járhatott, mint ő, ugyanis a hangokból ítélve egyre jobban lemaradt mögötte. Továbbra is a nevét kiabálta, de egyre távolabbról,ő pedig nem volt hajlandó megállni.

   Még sokáig futott, mire hirtelen egy hófehér szárnyvég bukkant fel előtte a homályos, kék körvonalak között. Egyből arrafelé fordult, amerre eltűnt. Már közel járt.

   Ekkor egyszer csak oldalról nekivágódott valami, amitől elvesztette az egyensúlyát és a nedves, tűlevelekkel borított földre zuhant. Szemeit ijedtében kitárta, de a sötétségtől így semmit sem látott. Gyorsan lehunyta a szemhéjait, de annyira rettegett, hogy képtelen volt az érzékelésére koncentrálni. Csak elmosódott, fakókék foltokban látta maga előtt, ahogy a férfi a karjára markol és kitárja nevetségesen kicsi szárnyait.

   Sela szorosan a hátához lapította a sajátjait, majd az egyiket óvatosan kinyújtotta hátra, úgy, hogy a férfi ne láthassa meg. Miközben a fekete sárkány-ember a csuklójánál fogva felrángatta, ő minden erejét összeszedve megpördült és hatalmas ütést mért támadója arcára a tollai élével, amiket, ha kellett, pengeélessé tudott változtatni. A férfi felüvöltött és engedett a szorításán, mire a nő kirántotta a karját a kezéből és újra eliramodott.

   Tudta, hogy nem okozhatott túl nagy kárt, hiszen a férfi bőrét kemény pikkelyek fedték, ám ha ő is gyengülni kezdett, biztosan az ő pikkelyei is hullottak. Mindenesetre nem állt meg, hogy megnézze, mennyire sikerült megsebeznie. Már csak pár lépés választotta el a biztonságtól...

   A szeme sarkából megpillantotta a hófehér bagoly sziluettjét, ahogy egyenesen egy tisztás felé repült. Gondolkodás nélkül utána vetette magát és szinte beesett a fák által körülhatárolt kis részre.

   Amint átlépte a tisztás szélét, nyomban kellemes melegség járta át. Szemhéjai belsejére tisztán kirajzolódott a hatalmas fa, ami középen állt, körülötte ezernyi színben apró fények pislákoltak, amik, mint egy burok, körbeölelték a fát és az egész helyet. Sela botladozva elfutott a Tölgyhöz, majd a tövében, az egyik hatalmas gyökere mellett a földre roskadt. Onnan figyelte a mellé telepedő, fehér baglyot. Mikor halvány érintést érzett az arcán, kinyitotta a szemeit, de a madárnak nyoma sem volt.

   Ekkorra a férfi is elérte a tisztás szélét, ám ő nem tudta átlépni azt a szivárványszínben ragyogó fényfalat, amit a fizikai szemével a nő sem látott. A férfi tehetetlenségében elüvöltötte magát és vörös szemeit Sela lágy kék pillantásába fúrta.

   Itt a Tölgynél már valamivel világosabb volt, miután a Hold is bátortalanul előbújt a vastag felhő mögül, így láthatták egymást nyitott szemmel is. A nő végigmérte a magas férfit, akinek a testét mindenhol koromfekete pikkelyek fedték, mandulavágású pupillája keskeny vonallá szűkült vörös íriszében, hosszú, fekete és vörös haja sörény-szerűen végighúzódott a nyakán is, és fokozatosan rövidülve valahol a hátán érhetett véget. Alig karnyi hosszú szárnyait testétől elemelve tartotta, látszott a pengeéles karom a legrövidebb ujja végén. Szíve fölött a kristály fénye néhol meggyengült, de kitartóan világított.

   – Mit akarsz még tőlem, Gort? – sziszegte a nő. Közben résnyire húzott szemekkel figyelte a férfi minden mozdulatát.

   Az csak állt, de nem felelt. Pupillái enyhén kitágultak, ahogy Selára nézett, szárnyai finoman megremegtek. Az talán egy könnycsepp a szeme sarkában? A nő ekkora távolságból képtelen volt eldönteni.

   – Miért tetted...? – suttogta elhaló hangon, szemeit könnyek égették.

   Hirtelen halvány, kék villanásokra lett figyelmes. Lepillantott a mellkasára, ahol vadul dobogó szívével egy ütemben a kristálya pislákolt. Megijedt, mikor egy röpke pillanatra teljesen kialudt. Sosem csinált még ilyet. A félelemtől halvány remegés futott végig a testén egy jéghideg érzés kíséretében.

   – Miért tetted?! – üvöltött rá a némán ácsorgó férfira, miután megrázta a fejét és újra felpillantott a kristályról. Mozdulatára kisebb csomó toll hullott ki a homlokáról.

   – Sela... Gyengülünk – mondta halkan, válasz helyett Gort. Némán lesütötte a szemeit. Pupillái hatalmasra tágultak, miután az ő kristálya is kihunyt egy pillanatra.

   – Ez a te hibád! – zokogta Sela. – Miért ölted meg...? – arcát a kezeibe temette, vállait rázta a sírás.

   – Nem tehettem mást – Gort most felnézett, de a nő nem volt hajlandó viszonozni a pillantását.

   – De igen! – zárta le szorosan a szemeit Sela, majd hirtelen felkapta a fejét és elüvöltötte magát, fájdalommal és gyűlölettel teli tekintetét a férfi vörös szemeibe mélyesztette – A fiad volt! A fiunk volt!

   – Igen, de te is tudod, hogy mit tett! – kelt ki magából most már a férfi is. Pupillái újra keskeny réssé szűkültek és szinte remegtek a dühtől. Megpróbált tenni egy lépést a nő felé, de a láthatatlan fal megállította. Dühösen csapott a levegőbe, mire az ökle hatalmasat csattant, látszólag a semmin. – Beleszeretett egybe az Elhagyatott Népből! És tudod te is, hogy együtt hált azzal a nővel! Szerintem nem kell magyaráznom, hogy ez mit jelent! – morogta mély sárkány hangján, szemei szinte izzottak.

   – De szerették egymás! Ez nem bűn! – fakadt sírva újra Sela. Ahogy rázkódott a zokogástól, testéről újabb és újabb tollcsomók hullottak. Már néhány helyen kilátszott csupasz, sápadt bőre is.

   – De az a nő egy ember volt! Egy Elhagyatott! Elhagyták a Természetet, a Földet, megmérgezték a saját szívüket! Ennél nagyobb bűnt te el tudsz képzelni? És a fiad egy ilyentől várt gyereket?! – dühöngött tovább a férfi.

   Sela már nyitotta volna a száját, hogy válaszoljon, ám ekkor legördült egy utolsó könnycsepp is az arcán, majd a kristálya pislogott még párat és kialudt. A korábbi kék derengés helyett most feketén, üvegesen meredt ki a nő csupasszá vált bőréből. Szinte már oda nem illő látványt nyújtott. Sela elhaló sóhajjal lepillantott rá, majd szemeit lehunyta és elterült a hatalmas fa gyökerei között.

   – NE! – üvöltött fel ezúttal fájdalmasan Gort, azzal a láthatatlan fallal mit sem törődve eliramodott a nő irányába. Furcsa módon most akadálytalanul eljuthatott hozzá.

   – Sela! – vette a karjai közé a nő lebicsakló fejét, tenyerét a fénytelen kristályra helyezte. – Ne, Sela! Nem! – vörös szemeit szorosan lezárta, arcát a bánatosan ragyogó Telihold felé fordította és hagyta, hogy végigszáguldjanak rajta a könnyei. – Sajnálom! SAJNÁLOM! – vonított fel kínjában.

   Keserves hangjára egy pillanatra néma csend lett az erdőben, majd csatlakoztak az üvöltéshez a farkasok is. Hamarosan már az egész erdő az állatok hangjától zengett.

   Pikkelyei hullani kezdtek, szárnyain a bőr több helyen lehámlott. Zokogva szorította magához a halott nőt, kristályuk éppen összeért.

   Ekkor hirtelen minden erő kiment a tagjaiból, alig bírta megtartani Sela testének pehely súlyát. Érezte, ahogy a kristálya felforrósodott, majd mintha az életereje elkezdett volna kiáramolni belőle.

   Mikor már az ájulás szélére került, Sela szempillái megrebbentek és a nő mellkasából erőtlen sóhaj szakadt fel.

   – Gort... szeretlek... – nyögte elhaló hangon.

   – Szeretlek, Sela! – suttogta a férfi. – Ígérem, egyszer visszatér majd a Harmónia. Akkor újra találkozunk, mindhárman... – hangja elfúlt.

   Az utolsó erejével még lehajolt és egy halvány csókot lehelt Sela ajkaira.

∞

   – Mire a Nap felkelt, első sugarai már csak az utolsó csók emlékét őrző kőszobrot lelték. Úgy tartják, a szobor rejti magában a két sárkány Lélekkövét, amiket ha valaki újra egyesít és megleli a fiuk Lélekkövét is, örök időkre visszaáll a Harmónia a világban, az emberek pedig visszatalálnak a saját szívükhöz és a Természethez – fejezte be a mesélést az elf férfi.