A levegőt füst szaga töltötte be. A láthatárt elborította a hamu; a szél korompihéket és pernyét kavargatott a magasban, mintha csak hópelyhek lettek volna. A házak romjaiból sok helyen még mindig lángok csaptak fel. Az eget sötét felhők fedték. Nappal volt, mégis alig lehetett látni valamit. Csak a tűz narancsvörös fénye világította be a pusztítás után maradt romokat. A távolból idehallatszottak a túlélők ijedt kiabálásai, valamint a gyereksírás félreismerhetetlen hangja.

   Meghúztam magam. Igyekeztem minél kisebbre összegömbölyödni a felborult szekér árnyékában, hogy még véletlenül se vehessenek észre a levegőből. Azonban tudtam, hogy a lehető leggyorsabban el kell menekülnöm innen, ha túl akarom élni. Jéghideg ujjaimat erősen a megégett karomra tapasztottam, hogy lehűtsem valamennyire a sérülést. Összeszorított fogakkal lestem ki a szekér mögül. Menekülési útvonalat kerestem.

   Ekkor a magasban velőtrázó üvöltés harsant fel, mire azonnal visszarántottam a fejem. Az a fajta hang volt ez, amit csak egy hatalmas, vérszomjas bestia képes kiadni. Összerezzentem és visszafojtottam a lélegzetem, mikor a hang gazdája hihetetlen sebességgel elsüvített a romok fölött. Hátamat még az eddigieknél is jobban belepréseltem a szekér kemény deszkáiba.

   Már éppen fellélegeztem volna, hogy megúsztam, mikor égővörös és lila, folyékonynak tűnő lángsugár csapott le mellettem, látszólag a semmiből. Ám a suhogásból egyből tudtam, hogy mi okozza a jelenséget. A hozzám legközelebb eső házak pillanatok alatt eltűntek a halálos ragyogásban. Elemi erővel csapott meg a hő, mire mindkét kezemet az arcom elé kaptam.

   – Na abból te nem eszel…! – szűrtem összeszorított fogaim között. Nem vagyok hajlandó meghalni! Még nem!

   Egy lélegzetvételnyi ideig még a szekér látszólagos biztonságában maradtam, majd miután nem hallottam semmi mást a tűz harsogó ropogásán kívül, kigurultam mögüle. Olyan gyorsan kúsztam be a legközelebbi romok takarásába, amennyire csak tudtam anélkül, hogy túl feltűnővé váltam volna a mozgásommal.

   A félig leomlott téglafal darabjai és a kormos tetőcserepek között térdre vetettem magam. Hátamat a falnak tapasztottam. Fejemet felemelve pásztáztam a sötét eget. Fellélegeztem, mikor nem láttam egyetlen fakó színű árnyat sem. A távolból tompa üvöltést és sikolyokat sodort felém a csípős füstöt felkavaró szél.

   Úgy látszik, ezúttal máshol csapott le. Sajnáltam a többi embert, viszont egy hang folyamatosan azt hajtogatta a tudatom mélyén, hogy addig jó, amíg nem én vagyok a célpont… Megráztam a fejem és igyekeztem a környezetemre összpontosítani. Úgysem tehetek értük semmit, ellenben magamat talán még megmenthetem.

   Amennyire csak tudtam, próbáltam figyelmen kívül hagyni a fojtogató füstöt és a hőt, ami égette a bőröm. Még a téglák is forróak voltak, amiknek a hátamat támasztottam, pedig az előttem heverő, megfeketedett gerendákból ítélve ez a ház már tegnap leéghetett. A körülöttem lévő hőség ellenére a végtagjaim mégis jéghideggé hűltek a félelemtől. Tenyereimet egy pillanatra az arcomra tapasztottam, hogy lehűsítsem valamennyire megperzselődött bőröm.

   Kiugrottam a téglafal mögül és rohanni kezdtem a városkapu irányába. Sejtettem, hogy arrafelé sem lesz sokkal jobb a helyzet, mint ahol eddig jártam: a lángok, a törmelék és az üszkös romok között hihetetlenül nehéz volt haladni. Nem is beszélve a szénné égett holttestekről, amikben időről időre megbotlottam a sötétebb sikátorokban. Mégis ez volt az egyetlen lehetőségem a menekülésre. Ki kellett jutnom a városból, méghozzá minél hamarabb!

   Órákon át surrantam romtól romig, míg végre megpillanthattam a városkapu parázsló maradványait. A város köré épített kőfal még viszonylag épen magasodott a törmelék fölé. Nem lepődtem meg ezen. Lehet, hogy megvadultak, de eszük az még volt: meghagyták a falakat, hogy ne tudjunk olyan könnyen elmenekülni a tüzük elől.

   Féltérdre ereszkedve húzódtam be valaminek a megszenesedett maradványai alá, amiről képtelen voltam megállapítani, hogy fénykorában milyen célt szolgálhatott. Éberen lestem ki mögüle; a füsttől könnyező szemeimet a kapura szegeztem. Igaz, helyenként még vörösen izzott, ám ha gyors vagyok, talán sikerül kisebb sérülésekkel átjutnom a gerendákon.

   Alig, hogy ezt végiggondoltam, újabb üvöltés hangzott fel. Ezúttal azonban olyan közelről, hogy még a föld is megremegett alattam. Ijedten húzódtam be mélyen a rejtekhelyem árnyékába. A szenes deszkák nem tűntek valami erősnek; csak reménykedni tudtam, hogy nem kapok a nyakamba a lilás lángokból. Azt biztosan nem élném túl.

   Az üvöltés elhalt. Helyette meghallottam a jól ismert süvítést. Szerencsére ezt megúsztam – gondoltam, de összeszorult a torkom, mikor eszembe jutott, hogy néhány hete még mennyire örültem ennek a hangnak. Mennyi minden megváltozott azóta, és milyen hirtelen…

   Némán felsóhajtottam, azonban jobban jártam volna, ha nem teszem. A fertelmes bűztől, ami bekúszott a tüdőmbe, öklendezni kezdtem. Sajnos már jól ismertem: ilyen egy több napos, égett tetem szaga. Visszatartottam a lélegzetem és amilyen gyorsan csak tudtam, kimenekültem a romok alól.

   Már csak méterek választottak el a kaputól. Teljes erőbedobással rohantam. Nem foglalkoztam a tüdőmet és a szememet égető füsttel, a könnyeimtől félig vakon száguldottam a szabadságom felé. Ha sikerül kiérnem, félig már megmenekültem!

   Azonban óvatlan voltam. Az utolsó pillanatban ugrottam félre és lapultam a földhöz, mikor a hátam mögött nagy robajjal vörös lángfal csapott fel. Amint elért a hőhullám, azt hittem, végem. Viszont miután néhány kisebb, felszíni sérüléssel megúsztam és nem hallottam a suhogást sem, ráeszméltem, hogy mégsem találtak meg. Gyorsan felültem és hátranéztem, mire a korábbi, még viszonylag ép ház helyén már csak lángoló törmeléket találtam. Fellélegeztem. Felpattantam és rohantam is tovább, majd felugrottam és átlendültem a kapu izzó maradványai fölött.

   Keményen értem földet, de az elmúlt napok viszontagságai után ez már nem számított. Az ugrásból megmaradt lendületemet kihasználva oldalra gurultam és behúzódtam a magas kőfal árnyékába. Kijutottam, de mégsem lélegezhettem fel. Az igazán nehéz rész még csak most jött: be kellett jutnom a várost körülölelő erdőbe. Ha ezt sikerül észrevétlenül véghezvinnem, már biztonságban leszek.

   A falhoz lapulva körülnéztem. Idekint sem volt sokkal jobb a helyzet, mint a városban. Ugyan az erdő nagy része érintetlennek tűnt, csak a korom festette feketére a fákat, a mező füvét hatalmas, égett foltok tarkították. Már lemehetett a nap, így még kevesebbet láttam, mint korábban, ennek ellenére még így is észrevettem a néhol még parázsló füvön fekvő, elszenesedett holttesteket. Görcsbe rándult a gyomrom a láttukon. Ők voltak azon kevesek, akiknek sikerült kimenekülniük a városból. Nagyon kell igyekeznem, ha nem akarom úgy végezni, mint ők…

   Mélyen beszívtam a csípős levegőt, hogy lenyugtassam valamennyire vadul zakatoló szívem, majd felnéztem az égre. Túl sötét volt ahhoz, hogy bármit is kivegyek a tintaszínű felhők előtt. Lehetetlen volt észrevenni őket, főleg, ha nem akarták. Akárhol lehettek.

   Lassan araszolni kezdtem a fal mentén, hogy közelebb jussak ahhoz a részhez, ahol az erdő a legközelebb húzódott a városhoz. Még ott is túl nagy volt a távolság a fal és az első fák között, de még mindig ez volt a legnagyobb esélyem a túlélésre.

   Ahogy haladtam, végig az eget pásztáztam és füleltem. Minden apró neszre összerezzentem. Majdnem felugrottam ijedtemben, mikor tompa üvöltés ütötte meg a fülem, ami nagy eséllyel a város másik felén hangzott fel. Nem tudtam, hányan lehettek, de legalább az egyikük elég távol volt tőlem. Ez a tudat adott egy kevés biztonságérzetet, még ha nem is sokat.

   Mély lélegzetet vettem és igyekeztem megzabolázni félelemtől és kimerültségtől remegő tagjaimat. Körbepillantottam. A városban égő hatalmas lángok táncoló fényén kívül semmi sem mozdult. Csak az egyre inkább feltámadó szél fújt néha szinte már viharos erősséggel. Összeszedtem minden erőm és előre görnyedve rohanni kezdtem a fák irányába.

   Nyílt terepen voltam, így könnyű célpontot jelentettem. Emiatt nem mertem teljes erőbedobással futni, nehogy túl feltűnővé váljak. Próbáltam minél közelebb maradni a talajhoz. Amikor ziháló légzésemen át meghallottam a süvítést, vagy egy fojtott üvöltést, egyből hasra vetettem magam és igyekeztem a lehető legjobban elrejtőzni a kormos fűben.

   Hiába látnak kiválóan éjszaka is, elsősorban a mozgásra figyelnek fel. Csakis ennek köszönhetően élhettem túl, mikor az egyikük alig méterekkel a fejem fölött suhant el. A légáramlat kormot és füstöt hozott magával, mire kénytelen voltam összeszorítani a szemem. Arcomat a hideg, kissé nedves földhöz szorítottam és lélegzetvisszafojtva vártam.

   Csak hosszú pillanatok múltán mertem megmozdulni. Feltérdeltem és négykézláb kúszni kezdtem előre. Már egészen közel jártam az első fákhoz. Talán szerencsém lesz.

   Ekkor azonban velőtrázó üvöltés harsant mögöttem. A hang forrása hihetetlen sebességgel közeledett. Azonnal mozdulatlanná dermedtem, részben a félelemtől, részben tudatosan. Ám mikor tudatosult bennem, hogy már észrevett és egyenesen felém tart, felpattantam és lélekszakadva rohanni kezdtem az erdő felé.

   Pillanatokon belül elértem a szélét, de nem álltam meg. Olyan gyorsan futottam, ahogy csak tudtam a göröngyössé váló talajon. Őszintén reménykedtem benne, hogy ez egy nagyobb testű, mert akkor nem tudna utánam jönni a fák közé. Viszont semmit sem bíztam a véletlenre. Nem néztem hátra, csak rohantam tovább.

   A kissé lemaradó, ám tisztán kivehető morgásból arra következtettem, sikerült követnie. Az egyetlen szerencsém az volt, hogy ha nem tud elkapni, biztosan megmenekülök, hiszen a fák között nem fog tüzet köpni. Csak minket akartak elpusztítani, a természetre ugyanúgy vigyáztak.

   Dühödt fújtatást hallottam, amit halk, gyors ritmusú dobbanások kísértek. Egyre közelebb ért hozzám. Velem ellentétben őt nem korlátozták le olyan mértékben a sűrűn növő bokrok. Idegességemben még gyorsabb tempót diktáltam kimerült tagjaimnak. Nem akarok meghalni! – visszhangzott egyfolytában a fejemben.

   Már elég mélyen bent járhattam az erdőben. Itt már kevesebb volt az aljnövényzet a tekintélyes méretű fák között. Egyrészt megkönnyítette a haladásom, hogy nem kellett bokrok és egyéb növények között átverekednem magam, viszont éppígy a hátrányomra is volt, hiszen így az üldözőm is lényegesen gyorsabban közeledett hozzám. Erre utalt az egyre erősödő, zizegő lihegés is.

   A sötétben alig láttam valamit, így nem egyszer majdnem megbotlottam. Nem igazán volt segítségemre a hepehupás talajt fedő nedves avarréteg sem. Éppen kikerültem volna egy fát, aminek kis híján nekifutottam, mikor egyszer csak kiszaladt a lábam alól a föld, én pedig elesve gurultam néhány métert egy csúszós lejtőn. A tüdőmből kiszaladt minden levegő a kemény ütközéstől, ahogy végül néhány vaskosabb gyökér megállított.

   A rémülettől remegve próbáltam talpra állni, de kimerült, sajgó tagjaim nem akartak engedelmeskedni nekem. Vadul zakatoló szívvel markoltam bele az avarba, hogy valami kapaszkodót találjak a meredek talajon, ami segítségével fel tudom magam tornászni. Jéghideg ujjaim hamarosan rá is akadtak egy kiemelkedő gyökérre. Erősen rámarkoltam és minden izmomat megfeszítettem.

   Ekkor egy hatalmas árny suhant el fölöttem és tompa dobbanással érkezett le tőlem alig néhány méterre. Mély morgást hallottam, mire azonnal mozdulatlanná dermedtem. A szívem kihagyott egy ütemet, mikor a hang gazdája megmozdult és a fejemtől alig néhány arasznyira beleszimatolt a levegőbe. Óriási orrlyukaiból forró levegőt fújt az arcomba.

   Rémülten néztem a lény hatalmas szemeibe. Úgy méregetett, mintha éppen azt próbálta volna megállapítani, elég leszek-e neki vacsorára. Éjfekete pupillái hatalmasra tágultak, szinte teljesen eltakarták világos íriszét.

   Tekintetemet alig tudtam elszakítani az övétől; rémülten bámultam rá. Azonban mikor mégis sikerült elpillantanom, észrevettem egy jelentősen világosabb foltot a homlokán. Furcsa érzés nyilallt belém.

   – Eges…? – súgtam döbbenten, a félelemtől rekedt hangon.

   A sárkány nem reagált, mintha meg sem hallotta volna. Pengeéles fogait kivillantva vicsorgott rám, majd újra felmordult. Sosem hallottam még eddig ilyen hangot kiadni. Nem is hittem volna, hogy képes lehet rá…

   – Eges! Én vagyok az! – próbálkoztam megint, ezúttal egy kicsit hangosabban, de most sem kaptam választ. Mintha a szavaim leperegtek volna róla.

   Még az eddigieknél is jobban megrémültem. Egy pillanatra halvány reménysugár jelent meg bennem, mikor felismertem; bíztam benne, hogy ő talán megkegyelmez nekem. Ám az amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan szerte is foszlott. Így már semmi esélyem sem volt. Én már nem érem meg a reggelt… Nyeltem egy nagyot, hogy megnedvesítsem valamennyire hirtelen fájdalmasan szárazzá váló torkomat.

   – Kérlek… – nyögtem alig hallhatóan.

   Nem sikerült meghatnom. Dühödten az arcomba sziszegett, majd felemelte kissé hatalmas fejét. Sejtettem, hogy lecsapni készült. Éppen elégszer láttam már sárkányt vadászni ahhoz, hogy tudjam, végem. Kétségbeesetten felpillantottam rá.

   A felhőszerű mintákkal tarkított, nappali fényben égkéken pompázó sárkány gyönyörű volt. Hosszúkás, toll alakú pikkelynyúlványokkal díszített feje hattyúszerű nyakhoz kapcsolódott. Vékony lábai egészen rövidek voltak, háromujjú mancsaiból tűhegyes karmok nőttek. Szárnyait szorosan karcsú testéhez lapította. Hosszú, pikkelydíszben végződő farka a magasba emelkedett, akár egy vadászó macskának. Ha nem vicsorította volna rám éles fogait, még talán azt is hihettem volna, csak játszani akar, mint mindig.

   Némán felsóhajtottam és lehajtottam a fejem. Nem akartam a szemébe nézni. Mindazok után, amiket együtt átéltünk, fájdalmas volt belegondolnom abba, hogy ő fogja a halálomat okozni. Azt kívántam, bárcsak másik sárkány lett volna most itt helyette. Hiszen olyan sokan voltak a városban, még a megvadulásuk előtt. Miért nem tudott volna másik észrevenni?

   Szorosan lezártam a szemeimet és vártam. Ám a lelkem mélyén mégsem voltam képest elfogadni azt a tényt, hogy ennyi volt. A kezem önmagától a magasba emelkedett, és még mielőtt visszahúzhattam volna, megéreztem a tenyerem alatt Eges hűvös pikkelyeit. Ekkor elakadt a lélegzetem.

∞

   – Anya! Apa! Kikel! A tojás kikel! – rontott be az ajtón izgatottan egy négy éves forma kislány.

   A fiatal házaspár azonnal letett mindent és felpattant az asztal mellől, ahol eddig különféle kisebb szerszámokkal dolgoztak valamin. Egyetlen szó nélkül az időközben már visszafele szaladó gyerekük után siettek.

   A kislány széles mosollyal az arcán, önmagához képest hihetetlen sebességgel szökdécselt át a kora délelőtti nyári napfényben fürdő udvaron. Egyenesen a nyitott ajtajú pajta felé tartott. Az építmény kifejezetten nagy volt a házhoz képest és látszólag még csak nemrég építették.

   Gyorsan beszáguldott az épületbe és a hévtől kissé ügyetlenül lefékezett a szalmából rakott, hatalmas fészek előtt, aminek a közepén egy emberi fej méretű, égkék tojás feküdt. A vastagnak tűnő, érdes héjat már jól látható repedések hálózták be. A tojás időről időre finoman mozdult egyet.

   – Látjátok? – nézett fel a kislány csillogó szemekkel a mellé érő szüleire.

   – Igen – guggolt le hozzá mosolyogva az apuka és kedvesen összeborzolta a kislány haját. – Mikor kezdte?

   – Most az előbb – felelte lelkesen és pillantását a megmoccanó tojásra szegezte.

   A felnőttek mosolyogva összenéztek, majd az anyuka is leguggolt melléjük és együtt figyelték, ahogy a repedések egyre nagyobbá váltak. Nem telt el sok idő és le is pattant az első héjdarabka, amit nagyon hamar egy újabb követett. Hosszú percek néma viaskodása után előbukkant egy apró, kerek fej, majd a tojás az oldalára dőlt és a héj végre megadta magát.

   A belőle kibújó lény remegve nyújtogatta vékony nyakát, apró, áttetsző hártyájú szárnyait esetlenül maga mellé fektette. Aránytalanul nagy, világoskék szemeivel és apró, vékonyka testével vicces látványt nyújtott. Égkék, nedves pikkelyei tompán verték vissza a pajtába beszökő napsugarakat.

   – Olyan, mintha lenne egy felhő a homlokán! – nevetett fel vidáman a kislány és mutatóujját a gyámoltalan kis lényre szegezte, aki ijedten összerezzent a hirtelen támadt hangtól.

   – Szeretnéd elnevezni? – kérdezte az anyuka kedvesen.

   – Igen! – lett a lány még a korábbiaknál is lelkesebb.

   – És mi legyen a neve? – nézett rá mosolyogva a férfi is.

   A kislány láthatóan nagyon elgondolkozott. Még kicsi szemöldökeit is összevonta, úgy tanulmányozta a riadtan nézelődő sárkányfiókát.

   – Legyen Eges! – kiáltott fel végül diadalittasan.

   – Eges? – nevetett fel az apuka meglepetten.

   – Úgy néz ki, mint az ég: kék, és fehér foltok vannak rajta. Eges – magyarázta lelkesen a kislány.

   – Akkor legyen Eges – bólintottak rá nevetve a szülei.

∞

   Döbbenten tértem magamhoz. Kellett néhány pillanat, mire felfogtam, hogy mi is történt az imént. A szüleim elmesélték, hogy hogyan került hozzánk Eges, ahogy azt is elmondták, mi alapján neveztem el, miután kikelt. Azonban még nagyon kicsi voltam akkor. Nem hittem volna, hogy még emlékszem erre magamtól is.

   Kissé kábán emeltem fel a fejem. Csak ekkor tudatosult bennem, hogy remegő ujjaim még mindig a fölém magasodó sárkány pikkelyes orrán pihennek. Mikor megéreztem a bőrömet simogató, forró lélegzetét, újra úrrá lett rajtam a rettegés és gyorsan visszarántottam a kezem. Ijedten próbáltam meg hátrálni ültömben, azonban a meredek talajon esélyem sem volt bárhova is jutni.

   Ekkor viszont Eges olyat tett, amire jelen helyzetben a legkevésbé sem számítottam volna: bánatosan zümmögni kezdett és vastag szemhéjait lezárva a földre fektette elém a fejét, mint mindig, amikor véletlenül fájdalmat okozott nekem.

   – Eges? – kérdeztem bátortalanul, de nem mertem megmozdulni.

   A sárkány nem moccant, csak továbbra is szaggatott hangon zümmögött. Homlokából hátranyúló, hosszú csápjait szorosan a nyakához lapította. Ez egyértelműen a megbánás jele volt a fajánál. Fellélegeztem és örömömben könnyek szöktek a szemembe. Hát megmenekültem, ráadásul őt is visszakaptam! További habozás nélkül előre hajoltam és hozzányomtam hűvös homlokához az arcom. Egy pillanatra elcsendesedett, majd újra zümmögni kezdett, ezúttal lényegesen halkabban.

   – Jó kislány – suttogtam és megsimogattam a szeme alatti, fényes pikkelyeket.

   Ekkor kissé megemelkedett az orra és megéreztem, ahogy finoman megnyalta a karom. Felszisszentem fájdalmamban, mikor nyelvének érdes felszíne éppen megégett bőrömön simított végig. Viszont nem húzódtam el. A kellemetlenség ellenére kifejezetten örültem ennek a kedves gesztusnak, hiszen a sárkánynyál híres volt gyógyító hatásairól.

   – Mi történt veletek? – kérdeztem halkan.

   Eges alig hallhatóan felmordult, ám ezt nem fenyegetésnek szánta. Ez a hang sokkal inkább fájdalmat fejezett ki. Csakis akkor hallottam ilyet, mikor valamelyikük meghalt a közelben. Olyankor viszont a város összes sárkánya egyszerre mordult fel ezen a bánatos módon, hiszen megérezték egymás szenvedését.

   – Meghalt valaki? – ültem fel és néztem együttérzően nagy szemeibe.

   Alig, hogy elhallgattam, kínzó fájdalom nyilallt a szívembe, lelki szemeim előtt pedig megjelent egy halvány mentazöld sárkány. A hatalmas lény egy vérvörös, ragacsos tócsában vergődött, mellkasából hosszú rúd állt ki. Egyébként gyönyörű pikkelyeit sárral keveredett friss vér szennyezte.

   Levegő után kaptam. Ahhoz már hozzá voltam szokva, hogy a sárkányaink képeken és érzéseken keresztül kommunikáltak velünk, viszont az, amit láttam és éreztem, teljesen lesokkolt. Nem csoda, hogy mindannyian egyik napról a másikra teljesen megvadultak és ránk támadtak. A helyükben egy ilyen után én sem tudnék már többé megbízni az emberekben. Érthető, hogy ellenünk fordultak. Ugyanis az kétségtelen, hogy azzal a zöld sárkánnyal egy ember végzett.

   Bánatosan felsóhajtottam és komoran megcirógattam Eges állát. Sosem gondoltam volna, hogy a mindig is szelíd lény egyszer csak olyan szinten kifordul önmagából, hogy még engem is képes legyen megtámadni. Bár nem hibáztattam érte. Jól tudtam, hogy a sárkányok nehezen jegyezték meg az emberi arcokat. Amilyen koszos és megviselt lehettem, talán még én sem ismertem volna fel saját magam. Akkor mit vártam volna tőle?

   – Az emlékem miatt ismertél fel, igaz? – viszonoztam komor tekintetét, mire halk, helyeslő szusszanást kaptam válaszul. – Van rá esély, hogy megfékezzük a többi sárkányt? Hogy észhez térítsük őket? – kérdeztem reménykedve.

   Eges erre azonnal felkapta a fejét. Ha nem hajolok hátra, még engem is elsodort volna. Izgatottan rezegtetni kezdte a csápjait és fogait finoman összekoccantva a földre engedte a mellkasát.

   Tudtam, mit akart, így ezt igennek vettem. A gond csak az volt, hogy nyereg nélkül életveszélyes vállalkozás volt megülni egy sárkányt. Még szerencse, hogy a nyakán mindig ott lógott a széles bőrszíj, amit kapaszkodásra szoktunk használni.

   Lassan feltápászkodtam a földről. Teljesen átfagytam, a ruháim jócskán átnedvesedtek a rám tapadó avartól. Néhány határozott mozdulattal lesöpörtem magamról a leveleket, azzal részben a fáradtságtól, részben a hidegtől remegő tagokkal Eges mellé léptem és felültem a hátára. Miután lábaimat szorosan a nyaka töve köré kulcsoltam, megmarkoltam a bőrszíjat és finoman megpaskoltam sima pikkelyeit.

   A sárkány habozás nélkül felpattant és előre szegezett fejjel szaladni kezdett a város felé. Szorosan karcsú nyakához kellett lapulnom, hogy nehogy lesodorjanak a hátáról a felettünk elsuhanó ágak. Csak akkor lassított le kissé, mikor elértünk a bokrokkal sűrűbben borított részekhez. Hamarosan az utolsó fákat is elhagytuk és a szemem elé tárult a lángokban álló, füstölő város. A tűz távoli ropogásán és a szél süvítésén át is hallottam Eges bánatos zümmögését. Egyértelműen sajnálta, amiért ő is részt vett a felégetésében.

   A következő pillanatban kitárta a szárnyait, mire igyekeztem még jobban kapaszkodni. Könnyedén elrúgta magát a földtől és néhány gyors szárnycsapással már a levegőben is voltunk. Kíváncsian lepillantottam, mire elszorult a szívem: a pusztítás odalentről is nagynak tűnt, ám csak idefentről látszott, mekkora is volt igazán. Szinte egyetlen ép ház sem maradt az egész városban… Az Eges karcsú szárnyain feszülő vékony hártyában tisztán kivehetővé váltak az erek a mindent beborító lángok vöröses fénye előtt.

   – Hogyan tervezed magukhoz téríteni őket? – kérdeztem egy bánatos sóhaj után.

   A tudatomban hirtelen megjelent egy kedves kép, amint éppen a pajta ajtajában ülve nézzük a naplementét, miközben én Eges állát vakargatom. A képpel együtt feltűnt egy érzésekbe foglalt gondolat is: szeretet és törődés.

   – Vagyis vakargassam meg az állukat, azt mondod? – vetettem fel, mire a sárkány hitetlenkedve felhorkant és gyorsan hátrapillantott rám. – Jól van, tudom ám, mire gondolsz! – nyugtattam meg nevetve.

   Legszívesebben megpaskoltam volna a nyakát, de nem akartam megkockáztatni, hogy elengedjem a szíjat. Így inkább csak átküldtem egy helyeslő érzést Egesnek, aki erre halk búgással válaszolt és nagyot suhintott a szárnyaival. Hát akkor vágjunk bele – gondoltam, miközben szorosan a nyakához lapultam és hagytam, hogy elvigyen engem a legközelebbi sárkányhoz.