A szélcsengők finoman összekoccantak, mikor néhány játékos légáramlat beléjük kapott. A négyágú csillag alakú lapocskák hangja lágy és barátságos volt, mint maga a föld, amiből az anyagukul szolgáló agyag származott. Az áttetsző kristályokkal az aljukra erősített madártollak fel-fellibbentek, magukkal mozdítva a lelógó dísz többi részét is.

   Selryana mégsem erre a kedves hangra figyelt. Igazából nem is hallotta. Egymás felé hajló végű füleit természetesen tartotta. Azok meg sem rezzentek a különféle neszekre. Lehunyt szemhéjai alatt szemei sebesen forogtak, lóéhoz hasonlatos arcára ellenben mélységes nyugalom ült. Tudata-szelleme messze kalandozott.

   Hosszú percekig ült mozdulatlanul, egyedül csak mellkasa emelkedett meg és süllyedt vissza lassú, egyenletes ütemben. Hullámos hajával lágyan játszottak a légáramlatok. A fehér és világos kékeslila tincsek szinte világítottak a félhold a szokottnál valamivel erőteljesebb fényében. Akárcsak a fiatal nő rövid szőrét tarkító, fehéres négyágú csillag-mintázat is.

   A csillagok sebesen pislákoltak az égen. Már-már olyan hevesen, hogy időről időre mintha ki is hunyt volna a fényük; egy-egy szemvillanásnyi időre eltűntek, majd újra megjelentek.

   Selryana lélegzete hirtelen elakadt és kinyitotta a szemeit. Pupillái hatalmasra tágultak, elnyelték szinte a teljes íriszét. Fényesen ragyogtak. Ezzel egy időben a homloka közepéből kinövő, egyenetlen szarv is felfénylett. Árnyalata tökéletesen megegyezett a nő szemeiből, valamin a Holdból áradó fény ezüstkékjével.

   A látomás teljesen maga alá temette, olyan erővel söpört végig az elméjén. Egy pillanatra elveszítette a kapcsolatot a testével is. Képtelen volt lélegezni. Mintha magában a végtelen Univerzumban lebegett volna, jórészt öntudatlanul.

   Látta a kavargó, fénylő galaxisokat, amint liláskékjeikkel és türkizes aranyukkal körülölelték. A távoli csillagcsoportok úgy szikráztak, mint a pókhálóra tapadt, apró harmatcseppek, amiket megvilágítanak a felkelő Nap sugarai. Minden olyan hatalmas volt, olyan végtelen. Élő és kavargó, mégis felfoghatatlanul nyugodt is egyben.

   Szívére a kezdeti rémület után rátelepedett a végtelen béke. Átjárta az a szavakba nem önthető érzés, ami maga volt az Univerzum. Ott volt Benne, az pedig ott létezett őbenne. Egyek voltak. Megszűnt Selryana lenni. Nem volt más, mint egy fényes csillag a sok ragyogó társa között.

   Majd egyszeriben kiszakították ebből a végtelen nyugalomból. Zuhanni kezdett. Szarvának fénye kihunyt, ahogy pupilláiba is visszatért a Világegyetem kavargó sötétje. Mályvával pettyezett, mélylila íriszei végre megjelenhettek körülöttük.

   Újból megérezte a hasa alatt a pokrócot és teste alá szoruló patái nyomását. Érezte a kellemesen hűvös szellőt, ahogy az belekapott a hajába, és végigborzolta az oldalán csillagmintás, éjkék szőrét. Ekkor már a szélcsengők halk hangja is tudatosult benne.

   Felsóhajtott; szemeit a felhőtlen, éjszakai égre szegezte. Annak ismerős látványa ezúttal nem töltötte el kellemes érzéssel, hiába járta át olyan mély nyugalom az imént.

   A Hold túl fényes volt ahhoz képest, hogy alig látszott belőle a felénél több. A csillagok apró pettyei pedig szinte már fenyegetően villództak, mint akik figyelmeztetni akarják valamire. Csak azt nem tudta, hogy mire.

   Ezúttal hiába próbált meg a jövőbe nézni, vagy válaszokat találni, az Univerzum nem engedte neki, hogy bármit is lásson. Ez önmagában nem lett volna elég ahhoz, hogy rossz előérzete támadjon, hiszen megannyiszor ütközött korlátokba, ami teljesen rendjén is volt. Nem volt joga tudni mindent, még orákulumként sem.

   Nem, ami miatt görcsbe rándult a gyomra, az a csillagok viselkedése volt. Éppen velük kapcsolatban szeretett volna válaszokat kapni.

   Lila tekintetét levezette a rúnákkal és csillagképekkel díszített, feketére lakkozott, nagy fatáblára. Annak sarkában két szál füstölő állt egy kicsiny tartóban, már félig leégve. A szellő szorgalmasan fodrozta a belőlük felszálló füstcsíkokat. Édes illatuk halványan körbelengte, de a légáramlatok gyorsan elvitték a közeléből.

   Viszont a figyelmét nem a szálak, vagy a füst ragadta meg, hanem a körkörösen kirakott kártyák. A lapok mindegyike színével felfelé feküdt a táblán, megmutatva a rajta lévő, kézzel festett szimbólumokat. A kör középpontjába helyezett, fehér gyertya meleg fénybe vonta őket, így mindegyik tökéletesen látszott. Néhol arannyal díszítette a jeleket; az apró láng ragyogva csillant meg ezeken a helyeken.

   A fiatal nő összeráncolta kissé a homlokát. Szarva körül félkör alakban kis hullámok és bemélyedések jelentek meg a bőrén, ezzel eltorzítva a fehér csillagot, aminek a közepéről az ezüstfehér csontdísz kinőtt. Majd megcsóválta a fejét és a kezébe vette az egyik lapot. Azon egy nyolc vonalból álló, csillaghoz hasonlatos szimbólum látszott.

   – Ezek szerint nem kell foglalkozzak veletek... – súgta halkan, néhány lélegzetvételnyi néma szemlélődés után. Komoran tette vissza a helyére az aranyozott kártyát és újfent felpillantott az égre. – De Te úgyis tudod a miérteket. Még, ha nem is árulod el...

   Egy pillanatra a távolba meredt, ám utána halovány mosolyra húzta liláskék ajkait. Egészen eddig aggódott csillagtársai miatt, akárcsak önmaga és a bolygó többi élőlényének sorsa miatt. Ám most átjárta a kis időre elfelejtett bizonyosság, hogy az Univerzum úgyis mindent kézben tart.

   Az sokkal hatalmasabb nála, éppen ezért nem is hiheti azt, hogy ő egymaga képes lehetne bármit is megoldani, vagy elrendezni Helyette. Semmit sem befolyásol, hogy tudja-e a jelenség hátterében álló okokat, vagy sem. Ha neki is van szerepe a jelen helyzetben, akkor majd a Világegyetem és a csillagok megmutatják azt neki. A többivel pedig nem kell foglalkoznia. Hiszen ha kellene, akkor mostanra már tudná, mi történt a csillagokkal, és miért. Az, hogy nem kapott választ, maga volt a válasz.

   Gyors, mégis óvatos mozdulatokkal összeszedte a kártyákat, majd gondosan visszatette őket bőrből készült tasakjukba. Annak szíját átvetette a vállán. Miközben lehajolt, hogy elfújja a gyertyát, egyik kezével biztosan tartotta, nehogy előre essen, vagy beleérjen a lángba.

   Az utóbbi hamar kihunyt, kevés füstöt hagyva maga után. Egy röpke pillanatra megcsapta a jellegzetes szag Selryana orrát. Közel sem volt olyan kellemes, mint az időközben leégett füstölők illata, de a szellő úgyis egyből szétoszlatta.

   Vigyázva, nehogy kilöttyenjen a megolvadt viasz, felemelte a táblát, azzal talpra állt. A lábai elgémberedtek kissé a földön töltött időtől. Még mielőtt felemelte volna a pokrócot is, megmozgatta őket.

   Hasított patái halkan dobogtak a magasított terasz sötét deszkáin, ahogy felszerelésével együtt megindult a fából tákolt házikó ajtajának irányába. Hangjuk elnyomta a tompán, szüntelenül csilingelő szélcsengő által keltett zajokat. Amikor elhaladt mellette, ráemelte a tekintetét. A tarka tollak mintha integettek volna neki. Elmosolyodva tolta félre a fehér mintákkal díszített szövetet, azzal belépett a házba. A nehéz függöny halkan surrogva esett vissza a helyére a háta mögött.